Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-09-01 / 9. szám
HECKENAST DEZSŐ Két elkésett autonómia Egy interview során, melyet az Amerikában megjelentő legnagyobb szlovák lap, a Katolicka Slovenska Jednota folytatott a Magyar Nemzeti Bizottmány egyik vezető tagjával, nyilatkozat hangzott el a Közép-Duna völgy nemzeteinek jövendőbeli egymásrautaltságáról, a föderáció szükségességéről és a szlovák kérdésről. Az egyik kérdés kapcsán a magyar politikus kijelentette: “Nem kétséges, hogy van különálló szlovák nemzet s hogy ezt a nemzetet ugyanazok a jogok illetik meg, mint bármely más nemzetet. A Közép-Duna völgye nemzeteinek egymásrautaltsága oly erős, hogy ezek a nemzetek szabad akaratukból meg fogják találni az együttműködés módját, amely biztosítja az önálló létet és a nemzeti egyéniség megőrzését. A kérdés nem a formán múlik, hanem azon, hogy tudjunk együtt élni...” Csak örömmel üdvözölhetjük e kijelentéseket egy tekintélyes magyar politikus részéről, mivel a magyarszlovák viszonyról, mely a legkényesebb problémák egyike, alig esik szó emigrációs életünkben. Egy föderativ államszerkezet létesítésére irányuló 5.000 Ft. Persze — mint már említettük — az akadémikusok 3-5.000 Ft-os havi segélye még ezen kívül van. A Magyar Tudományos Akadémia minden bolsevizáltsága mellett is csak tudományos kérdésben áll az egyetemek, illetve a -professzorok felett. Politikai felettese az egyetemeknek a minisztérium mellett, sőt sok szempontból még annak is felette az u. n. Orosz Intézet Budapesten. Igazgatója az orosz Kawtadze. Magyar lektorok is működnek ez intézetben, kik valamennyien havi 5.000 Ft fizetést élveznek. A hallgatók létszáma 3-400 között van, valamennyit a Politbüro javasolta felvételre a szellemi képesség mellett főként a moszkvai vonal iránti feltétlen kritikátlanság alapján. Az Orosz Intézetben való végzettség a legmagasabbrendü a bolsevizálódó Magyarországon; ez minősít magas egyetemi pozícióra, diplomáciai pályára, párt- és kormányzati magas állásokra. Darvas miniszter terve szerint 1965-igr a magyar professorok 90%-a az Orosz Intézet végzettjei közül fog kikerülni. S valaki csak ismeri a bolsevisták gátlástalanságát és kérlelhetetlenségét céljaik keresztülvitelében, nem kételkedhetik benne, hogy a magyar felsőoktatás s egyáltalán a magyar szellemi élet épugy teljes mértékben bolsevizálódni fog 10-12 éven belül, mint a magyar gazdasági élet. Minden attól függ, hogy ez a 10-12 év rendelkezésre fog-e állni a magyarországi moszkovitáknak. Ha igen, sikerük feltétlenül biztos . . . kezdeményezés a magyarság részéről, amely a Közép- Duna völgyében tíz évszázadon át egyedül képviselte az állami egységet, ma nemcsak időszerű, hanem történetileg indokolt is. Viszont igaz az is, hogy a sarkalatos kérdések ma is ugyanazok, mint száz évvel ezelőtt, a szabadságharc idején: az államforma, a főváros, a közös törvényhozás, a tagállamok közti viszony, a nyelvkérdés az állami közigazgatásban, az egyes tagállamok magánjogainak összehangolása, a honvédelem és a végrehajtóhatalom — mind csupa olyan kérdés, amelyre még elméletileg is nehéz felelni. Ha hozzávesszük az utódállamok emigrációinak idevonatkozó eltérő véleményeit, akkor valóban azt kell hinnünk, hogy egy ilyen tágkeretű középdunatáji államszövetség valóban utópisztikus elképzelés. Ha azonban eltekintünk az emigrációs vélemények sokféleségétől s csupán a Közép- Duna völgye földrajzi és gazdasági egységét, valamint az itt élő népek egymásrautaltságát vesszük alapul, a megoldás nem látszik reménytelennek. E problémával kapcsolatban — mintegy történelmi kuriózumként — felelevenítjük azt az önkormányzati törvénytervezetet, melyet a Magyar Nemzetiségi Minisztérium 1920. január 7-én — tehát a trianoni békeszerződést megelőzően — bocsátott ki a szlovákok számára. A törvénytervezet érdekessége az, hogy bemutatja, milyen engedményeket készített elő az első világháború után reformokra készülő Magyarország, hogy a szlovák nemzet barátságát megtartsa. Akkoriban a kormány egy Nemzetiségi Minisztériumot szervezett, melynek élére Bleyer Jakab egyetemi tanár, a magyarországi németek mérsékeltebb szárnyának vezére került. E minisztérium széleskörű önkormányzati terveket dolgozott ki a nemzetiségek számári, hogy megtartsa őket a szentistváni birodalom határain belül. Elsőnek a szlovák tervezet jelent meg. A törvénytervezet és a hozzáfűzött jelentés, mely 1929- ben Bleyer Jakab: Nation und Staat c. könyvében is megjelent, bevezetőjében a következőket mondja: “A szlovákoknak őket teljesen kielégítő autonómiát kell adni és az elmúlt eredmények ismeretében ennek jóval túl kell mennie az 1868-as nemzetiségi törvényeken. Másrészről Magyarország egy nemzetiségét sem lehet veszélyeztetni, különösen mivel a szlovák példa követésre fog találni a többi nemzetiségeknél is ...” A tervezet veszedelmes gondolatként veti el Jászi Oszkár elképzeléseit, aki szerint svájci mintára kellene létrehozni egy köztársasági államszövetséget. (Szerinte ugyanis nemcsak az összefüggő nemzetiségi tömbök alkotnának önálló államokat, hanem a szórványcsoportok — mint corpus separatumok — még az ország belsejébe is beékelődnének.) Az autonóm Szlovákia — a törvénytervezet szerint — a Felvidéknek túlnyomóan szlováklakta területeit foglalta volna magába, de nem lett volna nagyobb, mint az ország más egyéb önkormányzati egysége. (Ugyanis ezzel egyidőben készítették elő Magyarország tájegységek szerinti, messzemenő decentralizációját.) A felvázolt 13
