Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-09-01 / 9. szám

ARANY JANOS

//

Ősszel

Hives, borongó őszi nap;

Beült hozzám az unalom;

Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom.

Mit van tennem? olvasni tán. . . ? Maradj, Homér, fény dús egeddel Maradj te most!. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, síma tengerarc,

Elénk veröfényes vidék —

Oh, fájna most nekem e rajz!

Kék fátyol messze bérc fokán •— Arany hajó, mely futva szegdél Bíbor habot. . . Jer, Ossián,

Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;

Itt zölden a nyájas sziget;

Fölötte lomb, alatta lomb,

Árnyas berek, zengő liget, — Hullám-mosott gazdag virány — Fehér juhok s tulkok sereggel — Minő kép ez!. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

Odavan a szép nyár, oda!

A természet lassan kihal;

Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se' napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság;

A nappal egy világos éj;

Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmú lanyha cseppet,

Mig szétolvad. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

Oh jer, mulattass engemet, Hányó dicsőség lantosa;

Érdekli mostan telkemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián,

Ki az utolsók közt esett el, Remény nélkül. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokrot,

V endégies hivó jelül;

Hősök családja víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül; Lantszóra lejt ifjú, leány; Kettős pohár, mézízü nedvvel Vígan forog. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel. S

Felhőid és zúgó szeled,

A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj — Ez, amit lelkem most kíván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Múltján borong. . . Jer, Ossián, Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek,

Mert elnyomás, népszolgaság,

Előttük ismeretlenek.

Törvényünk nincs boldog hiány — A vének élőszája rendel Igazságot. . . Jer, Ossián,

Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen,

Alánéz bús felhők között Es int feléd: “jer Ossián,

A holtakat miért vered fel?

Nincs többé Caledonián

Nép, kit te felgyújts énekeddel''.

A költő az elnyomatás éveiben írta ezt a mélabús hangú költeményt. Szomorú hangulatához nem illett a homéroszi költészet derűje, szívesebben merengett el Ossián ködös, homályos énekén. (Ossián a skótok Homérosza, költészete komor, sötét hangulatú) A borongó ég, az elmúlt és elvesztett harc, a szabadságért küzdők emléke: ez kellett ekkor Arany János bánatos lelkének. A nyolcadik versszakban Petőfire gondolt. ..

A költemény első része Homeros derült, vidám költészetének, második része pedig Ossián borongós, sejtelmes, komor énekeinek költői jellemzése. Caledonia a régi, szabad Skótország. — A költő persze állandóan hazája sorsára gondol.

3