Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-01-01 / 1. szám

Mannerheim kormányzóságának hét hónapja meghozta a belső rend és külpolitikai tekintély végleges megszilárdulását. Felbecsülhetetlen hadvezéri és államférfiúi érdemei ellenére az 1919. nyarán tartott elnökválasztáson még sem ő lett Finnország első elnöke.

A választások időpontja egybeesett az orosz polgárháború döntő szakaszával Tisztán látva a világveszélyt, amelyet a bolsevista Oroszország jelent, Mannerheim a londoni és párizsi államférfiakkal tanácskozva fegyveres ellenállás melletti hangulatot tapasztalt és ezen felbuzdulva egy széles antibolsevista front felállítását javasolta, amelyben magától adódott volna Finnország helye. Azonban hamarosan tapasztalnia kellett, hogy az illető kormányokat országuk baloldai pártjainak pénzügyi és hadianyagsegélyt ellenező magatartása nézetük megváltoztatására kényszerítette.

1919. nyarától kezdve Mannerheim magánember volt. Noha az államhatalom nem tartotta szükségesnek szolgálatait, talált módot arra, hogy népének továbbra is hasznára legyen. Még mint kormányzó kidolgoztatott egy programmot a társadalmi osztálygyűlölet kiengesztelésére. Ennek megvalósítását abban látta, hogy egy egészséges és boldog nemzedéket kell teremteni és ezt a gyermekeken kezdte. Egy hatalmas tömegű nép szomszédságában Finnországnak szüksége van minden gyermekre és fontos, hogy ezek testben és lélekben épek legyenek. Ezzel a gondolattal alapította meg 1920-ban a gyermekvédő ligát, amelynek működése évről-évre sokoldalúbb és változatosabb lett. Ez az ő nevét viselő liga hatalmas országos szervezetté nőtt, amelynek áldásos munkájáról legjobban a csecsemő és gyermekhalandóság csökkenése tanúskodik.

Röviddel azután Mannerheim a finn Vörös Kereszt elnökségét is elvállalta, amely vezetése alatt szintén egyre nagyobb és számosabb feladatot oldott meg. A gyermekvédő ligához hasonlóan ez a szervezet is nagyban hozzájárult a finn népnek békében és háborúban való egybeforrasztásához.

Midőn Mannerheim az állam kormányzását más kezekbe adta át, ötvenegynéhány éves volt. Tizenkét egész esztendőnek kellett eltelnie, amig az államvezetés ismét hozzáfordult. Ez 1931. nyarán történt amikor az elnök a haditanács elnökségét ajánlotta fel neki, amely tisztség háború esetén a főparancsnoksággal volt azonos.

Mannerheim ezen a helyen is igen hasznos munkát végzett a hadi felkészültség emelésére és az évek során a finn állam központi alakjává vált. Nem valami hálás feladat egy gazdasági nehézségekkel terhes korban anyagi segítség megszavazásáért küzdeni a közép- és baloldali pártoknál a tíz év óta elhanyagolt honvédelem felépítésére. Lassan, nagy erőfeszítésekkel sikerült beláttatnia az állam vezetőivel Finnország veszélyes helyzetét. A honvédelmet újjászervezték, költségvetését megnövelték s egy hatéves, az anyagi alapot beszerző terv felállításával meg volt a remény, hogy ha az idő Finnország javára dolgozik, a legszükségesebb hiányok eltűnnek.

Mint a haditanács elnöke, Mannerheim alkalmat talált arra, hogy megkísérelje annak a célnak megvalósítását, amelyet a finn külpolitika alapkövének tartott, a Svédországhoz való közeledést. Javaslatára, amelyet az országgyűlés egyhangúlag jóváhagyott, nyilatkozatban tették közzé Finnország erre irányuló szándékát. A szociálista vezetés alatt álló Svédország tartózkodó és passzív magatartása miatt azonban ez a gesztus mégsem hozott olyan eredményt, mint amilyent kezdeményezője remélt. Csupán az Aland szigetek megerősítéséről folytatott tárgyalások biztattak gyakorlati eredménnyel. Ez a kérdés u. i. mindkét nép semlegességének közös érdekét szolgálta. De a svéd kormány később még ebben is meghátrált.

Mannerheimnek az osztályellentétek eltüntetésére irányuló őszinte igyekezete és szociális munkája elérte azt, hogy a dolgozók gyűlöletét idővel felváltotta az igaz belátás, hogy a szabadságharc kimenetele alapjában véve az ország fennmaradásának egyetlen lehetősége volt. Húsz évvel a testvérharc után az egész nép a honvédelem mögött állt és amikor 1939. november 30-án a Szovjet támadása újra fegyverfogásra kényszerítette a finn népet, ismét Mannerheim lett a vezér, most már mint egyhangúlag elismert nemzeti hős. Hazáját ismét megmentette a pusztulástól, Finnország fönnmaradt és habár csonkítva, de még mindig védőbástyát képezett Skandinávia keleti határán. Finnországon ismét megtört a nyugatra átcsapni készülő vörös hullám.

1941. tavaszán újra küszöbön állt a háború. Ismét a már hetvennegyedik életévét betöltött Mannerheimre hárult a feladat, hogy katonái élén a Szovjet ellen a harmadik védelmi háborút vezesse. Ebben a háborúban, amelyben német csapatok álltak Észak-Finnországban és amelynek a második világháborúhoz való viszonyára csak a háború utáni évek vetnek helyes világot a külföld számára, Finnország nemzeti függetlenségéért és csakis finn érdekekért küzdött. A főparancsnoknak most is sikerült megakadályoznia az ellenség betörését. Mikor ütött a háborúból való kilépés órája, Mannerheim az egyedüli, egész népe bizalmát élvező és egy hasonló politikai feladat elvégzésére képes egyén. 1944. augusztusában őt jelölik elnökké és mégegyszer sikerül békét kötnie, amely ha vaskemény is, de Finnország függetlenségét és Skandinávia biztonságát garantálja.

Ügy látszik, hogy Mannerheim tábornagyot eseményekben dús életében különleges és biztos ösztön vezette a dolgok helyes meglátásában. Ezt azonban környezete nem mindig ismerte fel. Alig hagyta el a főparancsnokságot 1918-ban, mikor ugyanaz a kormány, amely őt erre a lépésre kényszerítette, maga kénytelen támogatását kérni az ország nemzetközi helyzetének megszilárdításához és röviddel azután államfővé nevezi ki. Azok az erők, amelyek az ezt követő elnökválasztáson ellene dolgoztak, huszonöt évvel később egyesülnek az országgyűlés egyhangú határozatában az ő kormányfővé való jelölésére. Ezek és számos más példa mutatja azoknak az eszméknek helyességét, amelyekért életében lelkesedett és küzdött. Ha skandináv védszövetség létre jött volna, nagyon valószínű, hogy Észak kívül maradhatott volna a háborún. És ha intő szavát, hogy a bolsevizmus világveszedelem, megszívelték volna az európai civilizáció védelméért felelős államférfiak, más lett volna egész Európa sorsa. Ha pedig saját népe idejében megfogadta volna tanácsát az erős honvédelmet illetőleg, egészen más lehetőségei lettek volna Finnországnak az orosz expanzió elleni küzdelemre.

További rehabilitációt jelent Mannerheim számára az a hely, amelyet népe szívében elfoglal. Lovagia^lénye legnagyobbrészt azért nyerte el népe feltétlen bizalmát és bámulatát, mert minden személyes dicsőségvágy távol állt tőle. Sohasem használta ki helyzeti erejét arra, hogy a kormányokat és az országgyűlést erővel elvei, nézetei elfogadására kényszerítse, hanem bízva a finn nép egészséges ösztöneiben, megvárta, hogy az idő beigazolja, mennyire igaza van. Egész életművét a felelősség és kötelesség érzése hatja át és ez magyarázza meg legjobban, hogyan tudta egyesíteni a finn népet és hogyan lett úttörőjévé annak a demokratikus államrendnek, amelyet ez a nép oly nagyra becsül.

20