Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
detiek, újszerüek és meggyőzőek. — Ilyen nyelven és ilyen szempontból eddig még nem foglalkozott senki sem a magyar politikai szervezetekkel. Ismerteti és magyarázza a társulások létrejöttének és működésének minden fontos és lényeges mozzanatát, és pontról pontra felhívja a figyelmet, hogy a Bizottmány szervezői miként tartották szem előtt ezeket a törvényszerűségeket. Tanulmánya végén rámutat a fogyatékosságokra, amelyek kétessé teszik a Bizottmánynak, mint politikai szervezetnek sikeres működését, — és ajánlja, hogy a Bizottmány alakuljon át “életképes, célszerű és jövőnk szempontjából hasznos” politikai csúcsszervezetté. A kis munka — terjedelme mindössze 48 oldal — csupán vázolja a szerző mondanivalóinak lényegét a vezetési kérdéseket nem érinti. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a szerző kerülni akarja a napi- vagy pártpolitikai kérdések felvetését, az ilyen vagy olyan “oldali” pártok és személyek “igazságainak” bírálatát, mert egyelőre fontosabbnak tartja, hogy olvasói elsősorban a helyes “eszköz-alkotás” szabályait: a szervezést, ismerjék meg. Az iró elméleti búvárlónak nevezi magát, aki írásával egyetemes magyar érdekeket akar szolgálni. Akik figyelmesen olvassák tömören fogalmazott gondolatait, az óvatosságot mellyel kerülni törekszik a személyi vagy pártpolitikai kérdéseket és a módot, ahogy egyes kényes gyakorlati politikai problémákat tárgyal, — anélkül, hogy ezzel az egyetemes magyar érdekeknek ártana —, azok rájönnek, hogy ez az elméleti kutató jobban bele tud pillantani bizonyos politikai kulisszatitkok mélyébe, mint egyes hivatásos politikus kortársai. — Bizonyára többen vennék örömmel, ha e kis munka kiegészítése gyanánt, a szerző közzétenné azokat a gondolatait is, — hasonló körültekintéssel és gondossággal —, amelyek a “vezetés” egyetemes érvényű szabályaival foglalnak. A Nemzetiségpolitikai és Társadalomtudományi Intézet Közvéleménykutatási osztálya a tanulmányhoz kérdőíveket csatolt és a munkát, közvéleménykutatás céljából 1000 külföldön élő, magyarnak küldte el. A közvéleménykutatás eredményét a szerző az Új Magyar Útban, annakidején ismertetni fogja. A tanulmány kiadását és a kozvéleménykutatás lebonyolítását egy áldozatkész régi amerikai magyar: Mr. Frank Udvarhelyi, tette lehetővé. Tiszai András nincs tehene, nem érdekli a kérdés. — Mennyit fizettünk tavaly szénáért, lányom? — kérdezte az apa? S a lány komolyan, nyugodtan, biztosan felelt. — Először hét forintot, azután ötöt, tavasszal húszat. — Derék lány! — bólintott Mihály és újra ásított. Végre bejött a kis borzas Kati is, aki most “helyre Kati” lett, amilyen csinosan átöltözött. Egészen kisasszony. — Már felöltözött? — kérdezte Mihály s már egy cseppet sem volt álmos. Katica elnevette magát: — Idebe halotti tort tartanak? — Micsoda beszéd ez? — szólt rá szigorúan az apja, de a kislány nem respektálta a szigorú ráncokat. — Na hát, hogy ilyen csendben üldögélnek. Mihály hangosan felkacagott. — A mán igaz! — kiáltotta. Katica felsrófolta a lámpát s amint világos lett a szobában, mindenkinek felderült az arca. — Játsszunk valamit! Tud maga kártyázni? — kérdezte Katica. — Filkózni azt tudok. — Azt elhiszem, hisz olyan filkó maga is. — Ez a lány nem tud becsületet — mondta Julcsa. A többiek nevettek. Pár perc múlva olyan parázs ütősdi játék folyt négyük között az asztalon, hogy na! Olyan hirtelen elrepült az idő, hogy mindenki elámult, mikor bejött a tizenegyórás vonat. Mihály ezután sűrűn eljárt a 37-es őrékhez. Mindjárt második jöttekor valami furcsa megfigyelést tett. Julcsa alig vetett ügyet rá, egészen átengedte őt Katicának. Mihály csak mosolygott s erősen megszorította a Julcsa kezét, amit ez kelletlenül engedett oda neki. S amig Katicával hancurozott, bolondozott, jól látta, hogy Julcsa egy percig sem pihen; dolgozik, mintha ő ott sem volna. Már feltűnően sokszor volt itt. Jókedvűen jött, fütyörészve, mint aki tudja, hogy félve várják. Az őrék nem tudták mire vélni, hogy még most sem nyilatkozik. De Mihály nem hagyta apró megjegyzésekkel, tűszurásokkal kivétetni magából, amit nem akart. A szülők egy ideig sajnálták, hogy Julcsa megint árván maradt, de lassan beletörődtek, ezt nem lehet parancsolni, ki kit szeressen. így húzódott a dolog egész őszig. Akkor a nagy darab ember, a 37-es őr megharagudott, ő nem hagyja tovább az orránál fogva vezettetni magát. — Hát öcsém, — rukkolt ki — száz szónak is egy a vége. Szeretném tudni, mi céllal, szándékkal jár a házamba. — Hát kedves bátyámuram, tudhatja azt maga, ha akarja. — Tudni nem tudom, de gondolom. A lyányom miatt... — Igen. Feleségül szeretném venni a Julcsa lyányát. — A Katicát. — Nem. A Julcsát. — Julcsát? — Azt. Az apa fölállott s körüllépegetett a szobában. Akkor kikiáltott a konyhába. — Hé. Gyertek csak be, lyányok! Bejött mindenik. Katica frissen, nevetve, Julcsa mogorván, kelletlenül. Az apjuk kézenfogta mindeniket s Katicát odapenderítette a legény elé. — Hát azt akarod, — ugy-e? — Nem én ... — aztat — és fölkacagott. — Hát ha mondom, hogy a Julcsát, akkor a Julcsát! Általános elámulás. Katica elképedve vetette szemét az ott álló legényre. — Hát akkor mit bolondított engem nyár óta? — Én nem bolondítottalak. Nem eleget cicáztam veled? — Hisz ép a. Cicázzon avval, akit el akar venni. — Há! — mondta okosan Mihály. — Nem értesz te ahhoz hugám. Van akivel cicázunk. Van akit feleségül veszünk! Mert hát olyanok a janyok, ki szép, ki jó ... Es vidáman megfogta a Julcsa hirtelen boldogságtól remegő, becsületes, dolgos kezét. 42
