Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

(Folytatás a 2. oldalról) egységének megbomlása, vagy váratlan, új fegyverek feltalálása menthette volna meg. A szövetségesek túlsúlya akkora volt, hogy Hitler valóban csak defenzívára gondolhatott. Hogy ezt a defenzívát helyes módszerekkel hajtotta-e végre, azt Hinsley nem vizsgálja, mert a döntések végrehajtása már hadműveleti és nem stratégiai kérdés. Mindamellett egy lábjegyzetben vitába száll Halderrel és arra az álláspontra helyezkedik, hogy Hitler defenzív módszerei — főként a sokat bírált merev, nem rugalmas védelmi rendszer, indokolt és helyes volt. Hinsley szerint a szövetségesek nagy fölénye, nagyobb mozgékonysága mellett a rugalmas védelem alkalmazása során a taktikai visszavonulásokból végső fokon a szövetségesek nagyobb hasznot húztak volna, mint a védők. Ez a kérdés még nyílván sok vitára fog okot adni, de ami Hitler stratégiájának fogyatékosságait illeti, Hinsley megállapításai valóban érdekesek.

A könyv alapos és hiteles német katonai iratokon alapuló elemzéséből Hitler főfogyatékosságainak a távolabbi tervezés hiánya, a határozatlanság, és — világos kielemzés helyett — a leegyszerüsítési hajlam látszanak. A német hadvezetés csodáló! valami szokatlan messzelátó tervszerűséget tulajdonítottak Hitlernek és vezérkarának. Hinsley könyvéből kiderül, hogy ilyenről szó se volt. Hitler azzal az őszinte meggyőződőéssel bocsátkozott bele a lengyel kalandba, hogy a nyugatiak nem avatkoznak be és, ha bele is avatkoznának, akkor is a lengyel villámháború hatására békét kérnek. A nyugatiak azonban nemcsak hogy beavatkoztak, de a lengyelek veresége után sem voltak hajlandók békét kérni. Hitler a lengyel háború végén további tervek nélkül állt. Ekkor még egyszer végigjárta a lengyel csalódás útját. Ezúttal azt hitte, hogy a franciák veresége elég lesz ahhoz, hogy Angliát kiüsse a háborúból. Ebben az esetben is roszszul mérte le a helyzetet és ebben az esetben sem készült fel előre arra, hogy Anglia tovább folytatja a háborút. Franciaország legyőzése után ismét tervek nélkül, felkészületlenül állt.

Nem érdektelenek Hinsleynek a tengeralattjáró háború kifejlődésére vonatkozó lapjai sem. Hitler ezen a téren is elkésett. A haditengerészet parancsnokainak sürgetései ellenére sem tett határozott lépéseket a tengeralattjáró háborúra való felkészülésre. Raeder tengernagy ismételt sürgetései hatástalanok maradtak: sem a tengeralattjáró építkezés meggyorsítására nem történtek hatásos intézkedések, sem a légi-erőket nem szorították rá a haditengerészettel való szorosabb együttműködésre. Egy alkalommal Hitler egyenesen meg is mondotta Raeder-nek, hogy a légi-erőkkel kapcsolatos javaslataival egyet ért ugyan, de intézkedni nem fog, mert nem akarja Göring érzékenységét sérteni.

A katonás határozottság, vakmerőség mintaképének gondolt Hitler határozatlanságával a legkritikusabb időszakokban hónapokra nemcsak a tervezést akasztotta meg, de a német szempontból különösen kényes hadigazdálkodásban is súlyos bizonytalanságot, termelési zavarokat és kieséseket okozott. így a vakmerő, kockázatvállalások, amelyekről a német proganda valósággal legendákat költött, a valóságban meglehetősen elszíntelenednek. Az akciók egész sorában az eredeti gondolatot sem Hitler vetette fel és Hitler maga nagyobb erők bevetését rendesen csak akkor engedélyezte, amikor a más által kezdeményezett akció már kezdeti sikereket ért el. Éppen ezért az akciók többnyire el is fúlladtak, mert a kezdeti siker kiaknázását a csekély erőbevetés lehetetlenné tette.

Végső fokon tehát Hitler nagyobb távlatú tervek hiánya és saját határozatlansága miatt a háború kezdeti szakaszában, amikor a szövetségesek felkészületlensége miatt Németország nagy fölényben volt, a legértékesebb német ütőkártyát: az időt elvesztegette. Ezt betetőzte az orosz hadjárat súlyos politikai tévedésen alapuló megindítása. Hitler az orosz hadjárattól kettős eredményt várt: egyrészt azt, hogy Oroszország hónapok alatt történő kiütésével Anglia utolsó kontinentális szövetségese is kiesik, másrészt, hogy Oroszország megtámadása Japánt beugratja az Anglia ázsiai birtokai elleni támadásba. Ezeknek összhatásaként remélte, hogy Anglia békét kér.

Mint tudjuk, egészen másként történt, de az már kevésbé köztudomású, hogy Hitler számára menynyire súlyos csalódást jelentett a Pearl Harbori japán támadás. Hitler azt szerette volna, hogy a japánok Szingaport támadják. Ettől várta az angolokra a legnagyobb hatást, de azt is remélte, hogy Japán fellépése az amerikaiakra elriasztólag fog hatni. Hogy az ellenkezője következett be, abban döntő szerepe van Hitler diplomáciai módszereinek. És ez talán a könyv egyik legnagyobb tanulsága. Hitler teljes bizalmatlansággal viseltetett szövetségesei iránt. Céltudatosan megakadályozta

a szorosabb együttműködés létrejöttét. Olasz vezérkari tiszteket sohasem vontak be a német vezérkar munkájába — közös tervek nem születtek. Katonai terveknek a szövetségesekkel való megbeszélését Hitler egyenesen eltiltotta. Ez a bizalmatlanságnak — ami részben saját belső bizonytalanságának megnyilvánulása is lehetett — döntő hatást gyakorolt a háború kimenetelére.

Olaszország például Hitler tudta nélkül bocsátkozott be a sok időveszteséget és Hitler Gibraltár ellen tervezett akciójának kútbaesését okozó görögországi kalandba. Japán ezért rohanta meg Szingapor helyett Pearl Pearl Harbort és ugratta be Amerikát idő előtt a háborúba. A tengelyhatalmak tehát elsősorban Hitler hibájából éppen azon a ponton kerültek a demokráciákkal szemben hátrányba, ahol a közfelfogás szerint a diktatúráknak fölényben kellett volna lenniök. A demokráciák a gyakorlatban jóval egységesebbeknek bizonyultak, mint a diktatúrák. A diktatórikus rendszer a tengelyhatalmak országaiban véget vetett a belső kritikának megszüntette a demokratikus rendszer belső fékeit. De ez csak arra volt jó, hogy Hitler akadály és alapos megfontolás nélkül hozhassa az egyik téves döntést a másik után. A diktátorok közti együttműködés megteremtése nem sikerült — a demokráciák szabad rendszerei eltérő nemzeti érdekek, az ellenzéki kritika szabadsága ellenére is nagyobb egységet tudtak egymás között megteremteni. Ebben kétségkívül a demokratikus politikai módszerek világos fölényét láthatjuk. Az egység hiánya a katonailag és gazdaságilag gyengébb tengely szempontjából önmagában is döntő csapást jelenthetett.

Az olvasó önkéntelenül is arra meggyőződésre jut, hogy Hitler titkolózása, az együttműködés elől való elzárkózása mögött a diktátor pszichéjének belső törése húzódik meg. Nem a kifelé mutatott magabiztosság a diktátor pszichéjének igazi irányítója, hanem éppen ellenkezőleg: az önbizalom hiánya. Ellenzék, kritika, ellenvélemény elől való elzárkózását nem a saját meggyőződésének szilárdsága, mint inkább ennek bizonytalansága, az ingadozásra való hajlam diktálja.

Hinsley könyve kétségkívül nemcsak történelmi érdeklődésre tarthat számot. A stratégia és a politika elméleti vizsgálói számára egyaránt érdekes és az olvasók széles rétegei számára is érdekes és gondolatébresztő. Paál Ferenc