Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

— Minek? — vont vállat a lány s összébb igazította magán a ruhát.

— Hát diskurálni.

— Minek menjek? ’sz maga Julcsához jött, nem énhozzám.

— Ahá — gondolta magában Mihály — hát a másik Julcsa. Derék lány. Elnézte ezt is.

— Takaros cseléd! — gondolta róla s megszólalt:

— Én ahhoz jöttem, aki nekem tetszik. Nem Julcsához, se nem Korcsához.

— Haha! ... — kacagott fel a lány — én nem vagyok Borcsa.

— Hát?

— Majd bolond vagyok megmondani.

— Hát csak mondja meg, ha nem szégyelli.

— Majd.

A lány felült. Restellt ilyen sokáig ott fetrengeni a legény szeme előtt.

Igazán formás, gömbölyű, pirosarcú, nevetőszemű lányka volt; olyan hamisnézésű volt a szeme, hogy Mihály mindig nevetett, ha belepillantott.

— Na gyűjjön be, na.

— Itt is jó.

• — Persze. Minek volna jó itt, ha odabe is lehetünk.

Mihály már csak azért beszélt, hogy ne hallgasson. Elkapta a lány kezét s húzta. De ez nem hagyta magát.

— Körmére ütök.

— De visszaütöm.

— Majd elő is veszem a seprűt.

— De összetöröm.

— Haggya mán a kezem, mert olyt kiáltok! . . .

— De be is tapasztom a száját!

— Beleharapok.

— Na! . . . — és odatartotta nagy barna öklét, amelyben elveszett a lány gyermekkeze, annak az arca elé.

A lány a dulakodásban lefordult az ágyról s egyszerre csak ott volt a legény ölében, a két karja közt. Most már igazán nem volt menekülés. A Mihály fejét megcsapta valami hőség s hirtelen úgy átölelte a lányt, majd összetörte.

Ebben a percben kattant a kilincs. Mire kinyílt az ajtó, már kibontakoztak. Julcsa jött ki. Az összeszorított szájú nagy lánynak villogott a szeme.

— Hívom, osztán nem gyün — szólt Mihály mentegetőzve.

— Mér nem jössz! Egy-kettő. Tessék! — szólt rá a húgára Julcsa.

Az lesütötte a fejét, hogy eltakarja az égő arcát.

— Én nem vagyok úgy kicsípve, mint te — mondta.

— Mert lusta vagy.

— Nem is vagyok olyan friss az őtözésre ...

— Nem! Éppen te nem vagy! Egyebet se szeret, csak a cifrálkodást. Mihály közbeszólt.

— Jó magának így is. így is elég szép.

Rögtön megbánta, amit mondott.

— Elég szép ő. Kivált mikor felhúzza az orrát, mint a pulyka. Olyankor kell látni.

A kisebbik lány csípőre tette a kezét és visszanyelvelt.

— Tessék innen kimenni, hagy szedem rendbe magam. Olyan vagyok, mint egy izé.

— Egy borzaskati — szólt Mihály.

A két lány elnevette magát. A nagyobb epésen, a kisebbik vidáman.

— Katinak hijják? — eszmélt fel Mihály.

— Úgy hát! — mondta Julcsa.

— De bizony nem úgy, hanem Katicának! — felelt a kisebbik.

— Katica! — pittyesztette el a száját Julcsa.

Azzal kinyitotta az ajtót s előre eresztette Mihályt.

A legény elfojtotta a mosolygását s az asztalhoz ment; mindenki a helyére ült.

A két férfi a vasút mentén való tehénlegeltetésről beszélt, amibe az asszony is beleszólt néha, hogy az álmosságtól szabaduljon.

Mihály ránézett a kövér asszonyra és látta, hogy a pillája majd lecsukódik s egyre ásít. Ettől őrá is átragadt az ásítás. Elfojtotta, de könny gyűlt a szemébe az erőltetéstől.

— Álmos, öcsém?

— Én? Dehogy.

És egyre jobban elálmosodva hallgatta a diskurzust. Még neki

hatatlanul. Nem ér haza a határon, leteríti egy komisz vörös suhanc golyója. De ez a golyó már csak kegyelemdöfés hűségéért, becsületességéért és tisztességéért. Az Úristen nem engedhette meg Jánosnak, hogy meg kelljen látnia a szétdúlt kis tanyán meggyalázott felesége holttestét.

Árva Magyar János sorsa tiz és százezer magyar sorsa: a magyarság legjobbjainak tragédiája. Története mindazoknak, akik a relativitás korában elmulasztották megtanulni a fogalmak átértékelését. Tragédiája azoknak az árva magyar jánosoknak, kik hittek a becsület oszthatatlanságában, a hűség és a bátorság értékében és az Istenben. János típusa annak a magyarnak, ki nem tudta elég gyorsan megérteni, hogy a fosztogatás — “anyagkitelepités nyugatra” akkor, ha egy német kamerád hajtja végre, a gyávaságból fakadó szökés — politika a józahság és a részeg vörös csorda mindent elpusztító s meggyalázó tora — “felszabadítás”. — Az “árva magyar jánosok” védelmében elmondottak persze nem vonatkozhatnak azokra, akik csak utólag bújtak a tájékozatlanság köntösébe s előzőleg felelős rothasztó gombái voltak a magyar életnek.

A könyv megrendelhető az alábbi címen: Mr. Lajos Füry

1409—48th Avenue, S. E.

Washington 19, D. C., U. S. A.

"A MAGYAR NEMZETI BIZOTTMÁNY, MINT POLITIKAI SZERVEZET" — Ács Ernő. — New York 1952.

A magyar emigráció politikával foglalkozó sajtótermékei sorában egy kis munka látott napvilágot, amely nemcsak célja, hanem okfejtései miatt is elüt az eddig megjelent politikai Írásművektől. Szerzője társadalomtudományi iró és a “szervezés és vezetés” fogalomkörébe tartozó ismeretágak búvárlója.

Ács Ernő eredetileg a M. N. B. tagjai számára írta tanulmányát, s benne a Bizottmánnyal, mint politikai szervezettel, szervezéstani szempontokból foglalkozik. Művét “Emlékeztető”-nek vagy “Összefoglalás”nak nevezi; s abban — szerinte — semmi uj nincsen a gyakorlati politikusok előtt, hanem csupa régi s közismert társadalomtudományi igazság. Tanulmányában ezeket az igazságokat sorolja fel, de nem a szokott, pártpolitikai szólamok, hanem a társadalom-búvárlók nyelvén; s ezen a nyelven iparkodik megértetni olvasóival a fogalmakat, amelyeket a szervezés és vezetés általános érvényű, örök, törvényszerűségeinek nevez. — Fejtegetései ere-41