Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

KÖNYVEK, ÍRÁSOK

FÜRY LAJOS: Árva Magyar János.

Uj értékkel gyarapodott emigrációs irodalmunk. Füry Lajos (írói álnév) “Árva Magyar János”-a nemcsak jó regény, de igen találó korkép és jellemrajz arról az egyszerű magyar emberről, kit becsületre és jó erkölcsökre tanított az iskola és a szülői ház, hűségre és bátorságra a katonaság s így sehogyan sem találta meg a helyét abban a fenekestül felfordult világban, melyben egy kis nép talán legtöbbször jó szándékú vezetői folytatták legkülönbözőbb irányú hintapolitikájukat anélkül, hogy abba az Árva Magyar Jánosok százezreit idejében beavatták volna.

A regény hőse korán árvaságra jutott nincstelen zsellérgyerek, ki egy majorságban az uraság jóvoltából serdült fel. Az uradalom jelenti számára az egész világot, míg sor alá nem kerül. Huszár lesz! Embert faragnak belőle. Kimenőjén ismerkedik meg a majorból való egyik szolgáló-lánnyal, kit később el is vesz s ott élnek két kis gyerekükkel a tanyán az uraságtól kapott kis házban s darab földön. Békés kis világából a háború ragadja ki. Előbb a Donnál harcol János, később, mikor a vörös áradat a Kárpátokig ér, ismét fegyverbe szólítják s többé nem is ejti azt ki a kezéből. Pedig nagy a csábítás. Már a Don-i harcok idején bevonulása során magyarázgatja neki hosszan egy “politikus magyar'’, hogy miért cselekszik ostobán, ha engedelmeskedik, később mind több és több irányból zúdul rá a legellentétesebb rábeszélés s Jánosunk, ha szédeleg is a körülötte kavargó szellemi, erkölcsi zür-zavarban mindig meg tud kapaszkodni az emberi tisztesség, a magyar öntudat és a katonabecsület betonpilléreibe. János harcol, míg egyetlen magyar rögöt érez a talpa alatt, pedig nem nyilas, német-osztrák ellenszenve is szinte atavisztikus ösztön, — hanem mert saját szemével látta a “dicsőséges szovjet hadsereg” szereplését. Kis, vérmarta, halálfáradt egységével nyugatra sodródik. Nem menekül, nincs félni valója, hanem mert emberi tisztessége egy-két ember megmentését Írja elő neki. Mikor pedig úgy érzi — hogy eredménytelenül bár — de kötelességét megtette, hazatér. Nem azért, mert otthon meghúzódott rokonai “jó híreket” tartalmazó levelet írtak neki, a bátyja se lett párttitkár, a földosztásról sem akar lekésni. Hazaindul, mert hívja a rég nem látott asszony, a gyerekek hangja, a kis ház és az egész magyar föld, melyhez hozzátartozik elszakít-MÓRICZ ZSIGMOND

i

Ki szép, ki jó

A síksági kis állomás a ragyogó, átlátszóan harmatos reggelen már tisztára söpörve várta a személyvonatot. — Mihály, az újonnan kinevezett vasúti szolga boldogan, megelégedett arccal nézte végig munkáját. Kézben tartotta a nagy nyirágseprűt, amelynek vonásai olyan szépen meglátszanak a porban, mintha rajzolva volnának. Kár azt eltaposni.

— No, Mihály! — szólt rá a forgalmi tiszt, aki a vonatot várva ott sétált le s föl — maga már kész ember. Csak meg kell házasodnia.

A legény katonásan kihúzta magát.

— Igenis, csak volna kit! — felelt.

— Ej, hát nincs babája a faluban?

A legény oldalra billenti a fejét.

— Hát instállom, én már nemigen veszek el parasztjánt!

A tiszt ur nevet. Persze, egy hete már, hogy “véglegesítve” van Mihály úr.

Amint bejött a vonat, meg is mondta bizalmasan a vicinális kalauzoknak:

— Ajánljanak ennek a fiúnak egy nekivaló, rangbéli lányt, mert ez már nem vesz el parasztot.

— Kommendálok én magának Mihály — szólt egy öreg, jóízű altiszt — olyan egy jánt, mind a tiz ujját megszopja utána.

— Ki lenne az? — kérdezte Mihály, mint aki nem könnyen áll kötélnek.

— A 37-es őrnek van két lánya. A nagyobbik jó vón magának. Nem igen csúnya, de nagyon dógos. A kisebbik igen szép, csakhogy nem szereti a munkát, csak a cifrálkodást.

— Hm.

— Gyűjjön be az esti vonattal, majd a tizenegyessel visszagyün. Addig úgy sincs dolga itt.

— Megeshetik.

— Megalkudtak mán? — kiáltotta feléjük a forgalmi tiszt.

— Meg.

— Akkor mehet.

S a takaros “kávédaráló” döcögve, nyögve, szuszogva megindult.

így történt, hogy Mihály estére elkéredzett s bement a szomszéd városba a nagy állomásra. Ott már várta az öreg altiszt, aki mindjárt gondja alá is vette Mihályt s kivitte a szomszédos 37-es őrházhoz.

Jóestével köszöntek be.

— Nini, András koma, hol jár itt! — fogadta őket a roppant, nagytermetű őr a túlságosan kicsiny és lányos csecsebecsékkel telezsúfolt szobában. Számos vasutas-ruhadarab tette ismerőssé s szépen feldíszített házioltár tette ünnepélyessé a szobát.

András koma bemutatta a vendéget, ki légyen, mi légyen, mi járatban vagyon. Mihály sorra parolázott s jól megfogta a lány kezét; mingyárt látta, hogy ez a nagyyobbik, mert nem igen volt szép.

A másik lányt sehol se lehetett látni.

— Na tessék leülni . . . Csorba ur a jármi állomáson van?

Csorba ur, mármint Mihály, kihúzta a derekát, hátraszegte a nyakát s torokhangon beszélt, hivatalosan. S olyan szakszerű fejtegetésekbe merültek, mintha a vizsgálóbizottság előtt volnának. A 37-es őr nagy fejével bólongatott, meg volt elégedve a fiatalember felfogásával és azt mondta neki:

— Jövője van magának, barátom!

A nagyobbik lány ott ült a sarokban, egy karosszéken az anyja mellett s előrehajolva közömbösen hallgatta a pohár mellett okosan diskurálók beszédét. Mihály buzgón beszélt s oda se nézett rá, azon törte a fejét, hol lehet a kisebbik lány?

Egyszer csak felállt és kiment. A konyhára volt kiváncsi. Jól számított; ott hevert a kisebbik lány az ágyon. Csinos hétköznapi ruha volt rajta.

— Hát maga mért nem jön be?

40