Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
resztül nyafog a testvéröccsének, mint egy megriadt vénkisasszony. A Romeiro-val még csak nem is mer beszélni. S egyszerre, szinte előzménytelenül megszületik a gyáva és hivalgó megoldás: mindketten csuhát öltenek, ő is, felesége is. Ezt pedig egy teatrálisan elrendezett nagy jelenetben teszik, a magas klérus és a szerzetek tapsai közepette, — tudván tudva, hogy ez a lépésük az élet s halál mesgyéjén lebegő kis Mária — egyetlen gyermekük — életébe fog kerülni. Már folyik a ceremónia, midőn Mária, bomlott hajjal, végsőkig izgatva, betör a templomba. Ő az egyetlen, aki itt — e szörnyeteg hiúság vásárán — a humánum hangját képviseli. “Megálljatok! hiszen nem hal itt meg más, csak én! — kiáltja. — Mit akartok? Miféle ceremónia ez itt? Miféle Isten ez itt, ezen az oltárom, ki elrabolja a gyermektől apját és anyját?!” — s körülnéz a jelenlévőkön: — “Mit akartok, nyomorult kisértetek?! Ki akarjátok őket szakítani a kezemből? Ez az én apám! Ez az én anyám!” — s midőn megjelenik a háttérben a Romeiro végzetes figurája, Mária összeesik és meghal. Erre az atya, azaz most már Frei Luis, egykori feleségéhez fordulva: “Nővérem! imádkozzunk a leikéért . . . ajánljuk lelkünket ennek az angyalnak, kit Isten magához vett. Prior Atya! nyújtsd ide kérlek a skapuláriumot! ” Ez az ember nem szeretett soha senkit ebben az életben . . . Voltaképen miért kellett ezt a kislányt megölni? Hogy azok, akik létbehivták annál nagyképübben vonulhassanak be a Paradicsomba. Hogyne, hiszen az áldozat igy sokkal nagyobb volt. Ez a tanulság sovány “morál” egy nagy dráma végén. Ám ez a dráma éppen ezért is nagy drámája a Félsziget emberének: ez a hiúság apotheózisa. Soha sehol olyan “étosszá” nem emelték a hiúságot, mint a Félszigeten, ahol a Naprendszer középpontjában nem a Nap, hanem az “astro de la Fama”, a Hir csillaga ragyog. Ám ha a középeurópai ember ennek a megértéséig eljuthatott, most már nem lesz olyan nehéz számára a “Frei Luis de Sousa”-t pozitivebb szemszögből is értékelnie. Van Tennyson-nak egy gyönyörű verses beszélye, az “Enoch Arden”. A hivatlan-váratlan sok év múltán visszatérő eltűnt hős témájának az a feldolgozása, ami az európai ember szenzibilitásának megfelel. Enoch Arden, midőn látja, hogy egykori szerette uj boldogságot talált magának, meghúzódik e boldogság árnyékában, beleilleszkedik a távollétében felépült uj életbe, soha senki előtt fel nem fedi igazi kilétét s haláláig viseli ezt az igénytelen és áldozatos sorsot. Enoch Arden-t nem bántja a hiúság. Kereszténysége az északiak hallgatag és igaz, hósuba-alatti kereszténysége; nem a “Frei Luis de Sousa” lármás, külsőséges, teatrális — végeredményben kegyetlen, véres, inkviziciós, afrikai kereszténysége. “Miveit dolog ez? civilizált ez? európai ez? — kérdezi Unamuno “A spanyol Krisztus”-ról szóló geniális cikkében. — “Mit tudom én! Hanem a — mién k.” Az övék: ez és ilyen az ibér kereszténység — s ennek nagyszerű kifejezése Almeida Garrett drámája. Az “Enoch Arden”-nel való egybevetés még egy érdekes tanulságot nyújt. Enoch. Arden nem helyét vesztett bujdosó visszatérte után sem. Az a rendkívüli belső harmónia, mely férfiasán szelíd alakját oly végtelenül rokonszenvessé teszi, megóvja attól, hogy számüzötté váljék saját hazája földjén. Nem úgy a Romeiro! A visszatért D. Joäo de Portugal a tipikus bujdosó: az az ember, akinek sehol sincsen meg az igazi helye a nap alatt és ezt tudja. Ezért aztán félig elfedezett arccal és alig fékezett fogcsikorgató irigy dühhel újra és újra helyének — vagy képzelt helyének — meg- és visszaszerzésére tör. Milyen jellemző, hogy D. Madalena soha nem szerette első férjét: a Romeiro már akkor is bujdosó volt... Most is az. Sem akcióiban, sem önmagában nem biztos egészen — hiszen tudja, érzi, hogy minden hiába, igaz ibérként magában hordja a Nihilt. Ám belső bizonytalansága ellenére is — egyéniségének sodra erős, színei kirívóak, hangjai túlélések. így aztán egy hánykódó sebesült vadállat benyomását kelti, mely iszonyú haláltusájában mindent összeroncsol maga körül. Éppen mert nincs helye, — még ehhez a haláltusához sem ... Ahogyan Camöes mondotta: “nincs szél elég, hogy lélegezzék benne, világ elég, hogy néki elég lenne” ... S igy, ebben az értelemben, éppen a portugál saudade e violens és rettenetes — s első pillantásra váratlan, sőt visszataszító — oldalainak szempontjából növekszik makrokozmikus-történeti darabbá a “Frei Luis de Sousa”. Az egész Camőes és Sebastiäo ótai Portugália benne van: a maga nemében őszinte ez a keresztmetszet s igazi nagysága, minden portugál számára mélységesen szimbolikus jelentősége éppen ebben áll. Ez egyben a sebastianizmus nagy drámája is, — a lényeges válasz a sebastianizmus kínzó, kimondatlankimondhatatlan kérdésére: Egy alapjában bujdosó lelkiség — mely helyét vesztve világban és magában évszázadok óta bujdokol saját honában éppenúgy, mint tengerekentúli kontinenseken — ebben a tragédiában mondta meg a legmaradéktalanabbul maga-magát a világnak. A portugál, a Tér Számkivetettje, egyik “számüzetés”-ből a másikba hajszolva magát, felfedezte a Világot. A luzitán História Trágic o-M a r í t i m a legvégső, legbelső értelme ebben áll. A magyar, az Idő Számkivetettje, “a hajdan bírt örömök bujdosója”, saját mélységeibe szállott alá s ott ujrafelfedezte a múltat, a személyes hajdani éppenúgy, mint az egész emberiség előidőit. Jellemző, hogy ennek az irodalomnak legreprezentativebb alkotása — legalább is a külföld szemében — egy világtörténeti tragédia, az egész Ember és az egész emberi sors nagy költeménye: Madách “Az Ember tragédiája”. Jellemző, hogy napjaink legjelentékenyebb magyar bölcse, Kerényi Károly, — mítoszok tolmácsa. Az “ősi idő” emlékeihez érni — ez a magyar saudade örök célja. A végtelen Tér és a “sötét Tenger” — o mar tenebroso — teljességéhez elérni — ez viszont a portugál sors. A Tér Bujdosójának kozmosza a “szűz tengerek világa”: mares nunca de antes navegados — énekelte Camőes. “A világ végéig!!! — (... minő saudade!...)” — űzte és üldözi' a portugálokat végzetük, a Tér Száműzöttjének végzete. Bujdosva a zord víz sós sivatagán felfedezték a Földet, formát s tartalmat adván félig-tudott sejtéseknek, melyek öröktől tán az emberi lélek mélységeiben gomolyogtak ... Most valóság lettek: a Boldog Szigetek, hol mélyebb a nap, nagyszerűbb a természet s az örök égen új, más, szebb csillagok lobognak. S ennek a kultúrának, a portugálnak, legnagyobb költeménye egy világrészeket magába ölelő éposz: a Makrozmosz hőskölteménye; legjobb képviselői pedig, az igazán müveit, szellemileg magasan álló luzitánok, kozmopolitának tartják magukat e szónak legtisztultabb s — nemesebb értelmében. .... S történt, hogy egy napon — az európai Romantika világfelfedező, vándorló korszakában — az Idő Bujdosója áthaladt a Tér Bujdosójának ösvényén s úgy érezte, hogy rokonra talált. E találkozás emlékéből, mint a saudade gazdag s bús virága, egy méla és különös prózai költemény sarjadt: Kemény Zsigmond könyve Luís de Camőes-ról. 39
