Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

Mielőtt elbúcsúznék az “Élet és Ábránd”-tól, sze­retném még egy jellegzetességre felhívni az olvasó figyelmét. A három említettem német munka — Goethéé egy­részt, Tiecké és Halmé másrészt — sistolés tendenciát mutat. Mindhárom kis körben játszódik s az egyénre korlátozza érdeklődését. Kemény világa, éppen el­lenkezőleg, a diasztóle irányába mutat: Luís és Catha­­rina szerelmének története végül is egj^ egész nemzet kollektiv tragédiájává szélesedik ki. Kemény müvé­ben a Történelem él: s ez éppen az egész ma­gyar irodalom legfőbb jellegzetessége is. Egy magyar költeményben mindig jelen van a Világ. Ezt a költé­szetet nem annyira egy-egy személy problemátikája ér­dekli, hanem az ember egyetemes végzetéé. Következés­képen ez az irodalom extrovertáltabb, mint példának okáért, a német; de egyben — általában — makrokoz­­mikusabb is annál, abban az értelemben, mint ahogy makrokozmikus távlatú a római irodalom, vagy a Com­media vagy a Luziádok. A magyar költő a Világ láto­mását akarja megmutatni, ahogyan Vergilius, Dante vagy Camőes tették, s ehhez a célhoz történelmi vagy mithológiai úton jut el. Ez a sajátság pedig — akármilyen különös is le­gyen első pillantásra az igy feltáruló perspektíva — az ibér literaturáknak is alapszövetéhez tartozik. “A Hamlet küldetése mélységesen emberi — mond­ja Fidelino de Figueiredo, a Brazíliában élő jelentékeny portugál irodalomtörténetíró — de határoltan családi is és Elsenor kicsiny köréhez kötött; Camöesé világtör­téneti, minthogy a kulturhistória egyik nagy kalandját ünnepli és örökíti meg.” A Luziádokban jelen van az egész Makrokozmosz. S ennek jelenléte kétségtelenül fontosabb a költő szá­mára, mint maga az ember, maga az éposz hőse: Vasco da Gama, kire a költemény elolvasója jóformán alig emlékszik vissza. Annál inkább emlékébe rögzül azon­ban Portugália története, — mert hiszen mi más Gama elbeszélése s a Tenger Szigete nimfájának jövendő­mondása, mint a legszebb verses krónika, amit valaha is Írtak egy nemzet “gestá”-iról...? De ez a történeti-kozmikus távlat egy nemzeti éposz­­ban mégsem rendkívüli. Lényegileg minden éposz ilyen Vergiliustól a legmodernebbekig: kivételt nehezebb lenne találnunk, mint megerősítő példákat. Sokkal jellemzőbb a portugál irodalom természetére, hogy ezt a históriai elemet — mely természeténél fogva mindig egyetemes igényű — a Romantika korában, te­hát modern időkben és modern színpad számára ké­szült alkotásban is megtaláljuk, nemcsak Camőes köl­teményében. 1843-ban, — tehát csaknem egyidejűleg Kemény Zsigmond Camőes-ének születésével — Almeida Gar­rett, a gáláns kalandjairól is nevezetes poéta néhány napra Alexandro Herculano ajuda-i házába jött, mivel akkori kedvese a szomszédos Pedroicos-ban lakott. Egy éjjel tört lábbal vánszorgott haza a Don Juan-poéta, mivel egy magas falról kellett leugornia... Egy hó­napig feküdt ezután beteg lábával Herculano lakásán s e hónap alatt megírta a “Frei Luís de Sousa”-t, a mai napig legnagyobbszerü portugál drámát. Herculano, mi­dőn Almeida Garrett felolvasta neki kész darabját, pi­ros zsebkendőjével törülgetve szemeit, lelkesülten kiál­tott fel: “Abenc;oada canalhada!” (Áldott csibészkedés!) Különös darab ez. Majdnem biztos vagyok abban, hogy egy középeurópai, ha úgy találomra, minden ibér előtanulmány vagy ismeret nélkül, levenné a könyves­polcáról, “Frei Louis de Sousa” nagyon kevéssé tetszene, — tán egyenesen visszatetszene neki. “Frei Luís de Sousa” a sebastianista Portugália nagy költeménye. 38 Dom Joäo de Portugal, hatalmas four és gáncsnél­küli lovag, nyomtalanul elveszett az alcácerkebiri csa­tában — akár a király, — és özvegyen hagyta ifjú fe­leségét, Dona Madalena de Vilhena-t. D. Madalena tisztelte a nagy lovagot, de soha sem szerette igazán. Mégis hét évig várt, mig kezét nyujtá Dom Manuel de Sousa Coutinho-nak, másik portugál nagyurnak és ki­emelkedő Írónak, kit viszont szive egész szerelmével szeretett. A házasságból egy leány sarjadt: Dona Ma­ria de Noronha, exaltált, tüdővészes gyermek, aki a darab kezdetén tizenhárom esztendős. A nagy nemzeti katasztrófa óta huszonegy év. múlott el s mégis — D. Manuel nem felejtette el a független Portugáliát, a kis Mária hevült és lelkes ví­ziókban várja vissza az Encoberto-t: Dom Sebastiäo-t, akár Telmo Pais, a ház vén familiárisa egykori urát, D. Joäo de Portugal-t, kinek jelenléttelen jelenléte mint súlyos árnyék fekszik egykori felesége, D. Mada­lena lelkén... A második felvonásban a sejtelmek egy része va­lóra válik. Zarándok érkezik a Szentföldről s az olva­sónak vagy a nézőnek igen kevés fantáziára van szük­sége ahhoz, hogy kitalálja: ez nem más, mint D. Joäo, Madalena első férje. A zarándok — portugálul O Romeiro — felbuk­kanásától kezdve az olvasót kényelmetlen érzések kez­dik hatalmukba keríteni. A Romeiro valóban meglehe­tősen visszataszító figura. A nagy lovaghoz, kinek képe Camőes és Dom Sebastiäo társaságában néz le reá a falról, igazán kevés köze van. Hiányzik belőle minden előkelőség és minden kímélet. Jön, hogy összezúzzon egy egész családot, de úgy tetszik, soha át nem gon­dolta, voltaképen mit is akar csinálni. Talán, ha vadul­­irtózatosan berontana s visszakövetelné asszonyát, há­zát, jogait, — jobban meg tudnék érteni. De nem! Titokzatoskodva jön, a legnagyobb hidegséggel és nyu­galommal képes egykori asszonyát viszontlátni s vele beszélni. Még neki sem vallja be, ki is voltaképen. Mindez oktalan kegyetlenkedés, fölös hiúság egy húsz évig börtönt viselt ember részéről s természettelen ki­­sértetesdi-játék is, — hiszen nyilvánvaló, hogy igazi hús-vér ember nem állhat ily hidegen-üresen húsz év múltán atyái küszöbén, feleségével szemtől szemben. A harmadik felvonásban maga is megtorpanna, de már késő. Feldúlta már ezt a házat; lázas deliriumba kergette a beteg kislányt és szörnyű válasz út elé állí­totta D. Madalena-t és D. Manuel-t. S ha a közép­európai nézőt már a második felvonás is elhidegitette; ellenkedése a harmadikban irtózattá fog növekedni. Mindenekelőtt és fölött D. Manuel viselkedése folytán. Manuel de Sousa a postsebastianus Portugália egyik legjobb szelleme, nagy formátumú grand seigneur, államférfi... s elsősorban férfi, aki — állítólag — sze­reti asszonyát. D. Joáo-ról ő maga és mindenki folyton hajtogatja, hogy milyen tiszta és nagy ember, de ezt tettek nem támogatják; hogy azonban D. Manuel nagy ember és karakter, azt nemcsak elmondják nekünk; ő maga bizonyította be az első felvonás nagyszerű vég­jelenetében. Midőn a spanyol kormány képviselői házába akar­tak szállani, akkor ez az “utolsó portugál” inkább a saját kezével gyújtotta fel a házát, semmint fogadja a zsarnokság bérenceit. “Kivilágitom házamat — úgymond állva a lángoló terem közepén — hogy méltókép fogadhassam e király­ságok hatalmas és nagykegyelmü kormányzó urat. Ő Excellenciáik jöhetnek, ha kedvük tartja.” S ez az ember, most a harmadik felvonásban, ahe­lyett, hogy megragadná a Romeiro-t s azt mondaná neki: “Ehol egy kard! s most lássuk, kié hát az az asszony, aki az én lányom anyja!?” — egy félórán ke-

Next

/
Thumbnails
Contents