Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

.. vén Portugália ... — mondja pár sorral előbb —, ki ha nemzeti nagyságról álmodozol, ábrándod ne­vetséges, mint azon aggastyáné, ki — mert második gyermekkort ért — a második ifjúság és férfierő elér­­kezésében bízik”. Azonban a hajóhad mégis kiröppent, vezérgályáján a magát Nagy Sándornak álmodó Sebastiánnal, kinek szeszélye “szerencsénkre — úgymond a regény egyik alakja — változékony, mint rendszerint nőké és nép­­hóditóké”. Az új Sándor igazán hitte, hogy térdreborul előtte a világ. Oly hírei voltak, hogy “a mórok, mi­helyt . .. zászlóit látandják, késni nem fognak a két­ségbeeséssel”. Az indulást nagy és épületes ünnepélyek előzték meg. “...a krónikaírók nem tudják elhatározni, a szentatyák szónokoltak-e többet vagy a király, és a katonaság kellemetesebben zengő kifejezéseket halla-e a lelkesülésről, a hadi dicsőségről vagy pedig a halha­tatlanságról és a mennyország örömei felől.” “Sebastian király... még ünnepélyesebb szemléket tartott hajó­hadán, mint Szulejmán császár Rhodus előtt.” Ahogy elmentek, mindennek egyszerre vége lett. Lisszabonra rászakadt a várakozás unalma. “A lisszaboni kikötő biztos öble változó jeleneteket lát maga előtt elvonulni, mint azon bölcselő, ki az életet kérni i, de a közszenvedélyek­ben ritkán osztozik. “Most a vészmadár szárnyairól rázza a vízgyöngyö­ket, csapongó röpködéssel érinti a szírt homlokát s föl­lebeg a légörvény fölé. Szelek táncolnak a tengeren, korbácsolják hullámait. Alkonyul. A világítótorony tüz­­szemekkel tekint az elemek harcaira, de a megmentett naszádok sorában nem lel Afrikából érkezőkre.” Vájjon miért? “... talán, midőn a naszád hadi és magános tudó­sításokkal terhelve Tangerből kievezett, a vitorlákat mozlim kuruzslók átkai ellankasztották, a matrózokat irigy dzsinnek éneke altatá el s ez okból nem értesül­het a keresztyén világ a nagyszerű haditudósítások felől... “Mindennek volt oka panaszkodni a hanyagságért, de talán leginkább azon hivatalnokoknak, kiknek fize­tése a hódításokból megnyílandó, uj jövedelmi forrá­sokig felfüggeszteték, és aztán a köz vélemény­nek, mely gyermekjátéknak tartá az afri­kai vállalatot s mégis a győzedelmi ün­nepély látmányára hosszasan várakozni kénytelen.” Végre, hosszú hetek után, hajó Afrikából, mely leveleket hoz. Catharinának unokaöccse írt, Rodrigo, egy ifjú főnemes s az ő színes, árnyalatos, a dolgokat és a világot igazi színükben látó elbeszéléséből értesü­lünk az alcácerkebiri katasztrófát megelőző afrikai hely­zetről. Ez a levél a regény legbrilliánsabb oldalai közé tartozik. A sereg hangulatáról, Sebestyénről, az afrikai tájról, az ellenségről, baljós előjelekről s magáról Rodrigóról, e müveit, vitéz, ironikus és finom lovagról — egyszóval: igazi világfiról — teljesebb, elevenebb képet nyer belőle az olvasó, mint bőbeszédű, sokszáz oldalas regények lapjairól. Itt csak egyetlen részletét idézem, mely témámmal szorosan összefügg. “Szép rokonom, — Írja Rodrigo — portyázataink engem néha elkedvetlenítenek. “A naptűz átokként függ fejünk fölött, lovaink lába hév fövényben fördik, egy forrás vizgyöngyeiért szívesen felolvasztanánk ruhánkról minden aranyat. “... Előttünk gyanús árnyakkal fák lombjai kacér­kodnak; az erdő szélén sátrak fehérlenek, tűz ég, kék füst kóvályog, fegyver csillog. “Arra, Arra! — kiáltjuk. Lankadt lovaink mellét tajtékszőnyeg borítja. De a sátrak eltűnnek, a mórok szétszáguldanak, egy részök erdőben keres menedéket. “. ■ • A vadon előttünk áll, mint egy tövisdisznó, minden érintésre sebekkel fenyegetve. Ösvényei lesek tömkelegé, fatetőin ólálkodás”. Ezek az előzmények, ez az a hangulat, amelyben Dom Sebastiäo elindult Alcácerkebir felé. E pillanatban hidegen mérlegelni az eseményeket, “tudni a végzetet” csak Pedro Giron meri. Felismeri a történeti helyzetet, bár hallgat róla. Mindenesetre felkeresi kolostorában Henrik bíborost, a jövendő ki­rályt s egyben kapcsolatokat keres a távolabbi jövő, a spanyol udvar felé is ... S e feszült pillanatban, Catharina a lisszaboni utca nyüzsgésében, a tömegben, melynek kifejezése “egy siréné és egy bacchánsé volt”, találkozik Camőes hű­séges négerével, ki hangos szóval kér alamizsnát a “Luziadák szerzőjének” ... A negyedik könyv sebesen hajt a végkifejlet felé. Catharina áthalad Lisboán, hogy a Figueira piacról a tengerpart mentében a Belem-i kolostorhoz érjen, amelynek hatalmas falához fecskefészekként lapuló sze­gény kunyhóban haldoklik Portugália legnagyobb köl­tője, miután egy megőrült társadalom őrültnek nyílvá­nította s miután a kórházhoz csatolt őrültekházából kiszabadította egy humánus zsidó orvos, ki hányatott élete és intelligenciája folytán ezen a megtébolyult társadalmon kívülállt. Ezeken a lapokon két hatalmas képben szembesül a hanyatló, időnek alávetett, pusztulásra ítélt Portu­gália az örök Portugáliával. “Oh Lisboa, minden zónák gyöngye, te kaczér és bánatos hölgy, fejeden gyémánt párta és szalmavirág­­füzér van. “• • • Palotái a grandoknak, kúpjai és oszlopsorozata az imahelynek, ti büszkék vagytok, de minden fénye­tek egy álgőgnek hiúságából áll.” S most hirtelen vált a kép, hogy felbukkanjék sze­meink előtt az a hely, ahonnan Gama indult el In­diákra. “A hegy párkányán oly végetlen térre, mint egy költő álma, mélán tekint szét Belem. Szirtalapját me­részebb hánykódásai közt megközelíti a hullám, s a zárdaablakokig fölszárnyal tengermoraj és vészmadár.” Catharina Camőes betegágya előtt áll. A nagybeteg alszik. Catharina a zsidó orvossal tanácskozik, midőn fel­tárul az ajtó s a hű néger rohan be a szobába, az afrikai katasztrófa frissen érkezett, mindent szétzúzó hírével. “Senhora! — kiáltja a zsidó orvos — Jeroboám Istene, őseim Jehovája megszégyenité a kacér ba­byloniai hölgyet, Lisboát...........A trón üres, de él a nép ...” De a haldokló felriadt és megértette, miről van szó. “Csalatkozik ám ön” — mondja ereje végső meg­feszítésével. — “Castilia széttiprandja Portugáliát s II. Fülöp a cratoi priort. Lisboanak . .. nem fog lenni több trónja és Batalhanak több sírköve; a szellem Madridba költözik és a halott Escurialba.” “A költő — eként folytatja Kemény — végpilla­natot vetett azon zárdára, honnan Gama Kelet-India fölfedezésére indult, hogy azt később a brittek elfog­lalhassák, és végpillanatot Catharina d’Ataydera, kit ő szeretett, hogy Pedro Giron nőül vehesse. A következő percben egy halott feküdt a nyomor durva vánkosain.” És Catharina d’Atayde? ... Kemény egyetlen mon­datban vesz tőle búcsút: “Miért keresnétek a csalogányt, miután a tavasz zöld ernyője elhervadott?” »I; 37

Next

/
Thumbnails
Contents