Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
Hanem itt is élénken érezhető a már jellemzett nagy különbség az első könyv és a többi három között. Ott tizenöt éves Catharina: s az író élményei szempontjából tekintve ezt az életkort, bizonyára azért mert Kemény arája is éppen tizenöt éves volt. Ám a regény belső értelme szempontjából ezt az életkort az indokolja, hogy Catharina a regény főrészében — tehát húsz év múltán — harmincöt éves lehessen, azaz érett, életismerő, de még nem öreg asszony. Kétségkívül: ez a típus érdekelte Keményt. Azt mondhatjuk: arról a tizenötéves lánykáról, kivel Sintrában találkoztunk, a költő voltaképen semmit sem tud; az érett Catharináról viszont mindent. Ámde Catharina “mélységeinek” ismerete nem teszi hideg itélővé egy pillanatra sem. Ellenkezőleg. “Nincsen egyetlen lapja — úgymond Beöthy Zsolt — mely meg ne győzne arról, hogy komor világfelfogásra jutott elméjét szive vérezve követi.” Holott tudja, hogy Catharina csupán “a viszonyok hatalmánál fogva vált hűtlenné Camőes emlékéhez.” De Camőes volt a lelkesülés; “Giron a sima, elmés, előzékeny és hideg udvariasság.” Mivel pedig igazi kapcsolat a házastársakat sohasem kötötte össze, “Giron hitvese sok küzdés közt a divat ünnepelt nőjévé törpült alá.” “Évek teltek el sorvasztó küzdelem, kedélyt gyilkoló unatkozás, porba alázó mellőztetés és lélekben élő, gondolat és szavak által ki nem fejezett tervek közt.” S midőn az asszony a tükörlapon véletlenül szembetalálkozik saját magával, onnan egy Magdaléna tekint vissza reá, “de nem oly szende öltözetben, miként az oltárlapon festve vagyon, hanem a Messalinák kacér ruhájában s ledér vágyak bélyegével homlokán.” Ennek a bomlás kávájára elért, de még az élet föntjén csillogó nőalaknak pedig van a regényben egy — hogy úgy mondjuk — makrokozmikus hasonlata. S ez maga Lisszabon. Lisszabon, öt világrész pompás és ragyogó empóriuma, hol édes és könnyű az élet s amely mégis olyan mintha “egy szemfényvesztő színpada volna”. S ez a kettősarcu város minden egyes esetben mint asszony merül fel a költő képzeletében. Leggyakrabban mint “királynő” vagy “úrnő”, de mint “rabnő” is, sőt egyszer mint “kacér és bánatos hölgy”... “Mert oh Lisboa, tengerek királynője, te a földingások rabnője vagy!” Ez a sajátságos kettőség: felület és mélység ellenmondása nem csak Catharina és Lisszabon, hanem végeredményben Portugália problémája is, “hol a mesterséges gépezet elrejtett drótjai merev és eszmélet nélküli bábalakokat mozgatnak”. “Hol maradtál Portugália — kérdezi Kemény —, te parányi, befolyástalan és kimerült ország, te a szabadság és lázadások paródiáinak eljátszására készült színpad?” így bukkan fel újra a színpad szó Portugália és Lisszabon jellemzőjeként. Valóban van ebben az életben valami díszlet- és bábúszerű; egy felöltött drapéria nagy redői, melyekhez azonban annak, ki mögéjük bujt, nincsen már belsőleg semmi köze. S éppen azért; ami hiányzik életben és valóságban, azt pótolni kell ornamentikával, retorikával és az árnyéknépek habzsoló, fékevesztett tobzódásával, — hiszen ezek tudják, hogy kakasszóra el kell tünniök ... Ebben a dekadens, a végső pusztulás előestéjén, az alkony kísérteties kettős fényében megőrült villihadként viháncoló társadalomban már senki sem elég erős arra, hogy kormányozza sorsát. Catharina éppoly kevéssé, mint Lisboa, az ifjú király vagy Portugália. Ebből a szempontból, a sors szempontjából, ez a regény alig romantikus. A végzet nagy költeménye inkább, mint a görög tragikusok müvei. Az örök Fátum lebeg az egész társadalom feje felett. A végzet leghívebb kiszolgálója maga az ifjú király, “maravilha fatal da nossa idade”: “századunknak végzetes csodája. ..” De a többiek is mind az ő martalékai. A lelkeken úr a sors. Megfutni lehetetlen. A III. Könyv telve már a nagy háború előkészületeinek hangjaival. Sebestyén király össze akarja zúzni az északafrikai mozlim hatalmat, meghódítani Afrikát s ily módon megalapítani az uj világbirodalmat, mely fölülmúlja Egyptomot és Babylont, Sándort és a Caesarokat. Ez a “Quinto Império”. Oly vállalkozás ez, mely minden hősi hevülete mellett sem kelti az emberben egy nagy tragédia vagy egy nagy áldozat katarzisát. Akármennyire is igyekezzék a mai Portugália mítoszt teremteni az Afrikai Vállalat körül — nem a sebastianizmusról beszélek, amely igazándi nagy nemzeti hagyomány s mint ilyennek mítoszi magva is van, ahogyan más helyen megmutattam,* a törekvés sántít, azon egyszerű oknál fogva, mert az Afrikai Kaland belső lényegét tekintve igazán csak kaland, amelynek világtörténeti szükségessége nem volt s így azt senki nem is képes beléje-érezni — utólag. Ezért van, hogy Sebestyén nagy vállalkozása végső fokon mégiscsak mosolyt kelt — igaz, hogy részvevő mosolyt — akár Julianus Apostata különös sorsa Ibsen nagy tragikomédiájában . .. “E hagymáz révületében — igy jellemzi Oliveira Martins, a legnagyobb portugál történetiró, az afrikai vállalatot megelőző hangulatot — minden lehetségesnek látszott. Portugália akkor elveszett őrültek nemzete volt s az ifjú király a nép egész őrültségének megtestesülése. Elmúlván III. János korának bősz és komor miszticizmusa, a vallás félelemmé züllött, a kultusz fetisizmussá, az élet orgiává. A bomlás kreszcendója csúcspontja felé közeledett... tudatalatti megnyilatkozásaként a roppant földrengésnek, mely fenekestől készült felforgatni az egész nemzetet. Emberileg a király konstruktiv őrültsége igazolta a nemzet morális állapotát. Mintegy forgószélben ragadta magával mindkettőjüket a közös végzet s nemzet és király vígan táncoltak a szakadék szélén, mint a kisértetek...” “Afrika csábította a királyt; de politikai tervei nem voltak, sem belátása, sem megértése, türelme legkevésbé ... Valami nagy csoda vagy valami nagy katasztrófa, extravagáns, sohanem látott dolog; ez volt minden vágya, ez volt minden ambíciója. S ez a délibáb elképzelhetetlenül arrogánssá tette . . . Szemében az afrikai háború csak egy vaddisznó-hajtásnak látszott . ..” Oliveira Martins abban az évben született, amelyben Kemény az “Élet és Ábránd”-ot irta. S midőn az “Élet és Ábránd” végre megjelenhetett — 1914-ben — a portugál történész már húsz éve halott volt. Annál érdekesebb hát a két iró — a magyar s a portugál — felfogásnak hasonlósága Dom Sebastiäo-t és a portugál történetet illetően. A főváros életének — e pompás és dekadens életnek — leírását mintha csak egymástól vették volna. Ehhez Keménynél még egy szín járul, ami a történetírónál hiányzik: a város középpontjában egy húnyó, de még fényes alkony csábos káprázatai, a külvárosban viszont a XVI. századvégi közkorház lidércnyomásos rajza. Ott “a sírkövek számából akar a polgári társadalom adatokat gyűjteni az életnyomor megszüntetése iránti törekvéseinek bebizonyítására.” Ott szenvedett Camőes. A költőnek magának is fáj a kíméletlen kép, amit rajzolt. “Én a hajdani Lisboát akarom látni! — kiált fel — a tengerek királynőjét és Lusus maradékait, kiket a nagy Emánuel óriássá nevelt s kik Sebastian alatt oly romlás és aljasodás felé közelgetnek, minőt Mátyás uralkodása után és II. Lajos hadviselésében tanult ösmerni és átkozni a magyar.” 36
