Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
ABLAKOK Szobánkban csend volt s én a padlón ülve építgettem kastélyt és tornyokat. Pár éves voltam, nem rossz, de virgonc s fürge s a homlokomban élt már gondolat. Jó volt kutatni, kúszni s a sarokban a falra írni, mert künn volt Anyám. Pedig Ö látott. El-elnézelt hosszan s ügyelt rám, át a konyha ablakán. Szobánkban csend van és Ő olvas halkan. "... a Hudson mentén kék-ezüst a köd de már tavasz kószál a Central Parkban s víg szél a felhőkarcolók között..." A szó kevés. Köztünk határok, tenger és otthon mégis tud mindent Anyám, mert érez és sugárzó, könnyes szemmel figyel reám az élet ablakán. Szobánkban csend lesz s én a padlón ülve idézgetem a régi tornyokat. Hulló hajam, mint téli füst ónszürke és gyengült kézzel gyúrom sorsomat. Szobánkban csend lesz s én csak várok egyre, pedig már nem léphet be jó anyám, de este csillagfény szitál szemembe: Anyám üzen az égnek ablakán. ... Szobánk kihalt s a régi padló korhadt. Az idő ránklép elmos, elkever. És holtak lettek, akik élők voltak s az emlékünk is lassan foszlik el.., De nékünk túl az életen s halálon megint lesz majd egy kis szobánk talán, s Anyám szeme vigyáz reám. míg játszom, mint mindig, át a konyha ablakán. A hajnal már ébren találja őket, amint rájuk rikkant s az ablakon keresztül fényes lepedőket aggat vállukra, míg az asztalon motoznak bögrék, tányérok között. Mosnak, seprűvel szolgálják a rendet, hulló hajuk ezüsttel ötvözött, tesznek-vesznek, csoszogva lépegeinek. De lebegnek a homályos szobában, ahol még mélyen alszik a család. Megsimogatják óvatosan, lágyan a nyugtalanul alvó unokát. Megigazítják a takarót, a félrecsuszott párnát gyöngéd kézzel és kisuhannak, mint az angyalok friss-kalácsszagu megelégedéssel. Tesznek-vesznek és vásárolni mennek. Jót is, olcsón is, ó, milyen nehéz. Számolgatnak, töprengve nézegetnek s lemondanak sokszor — a pénz kevés. S viszik haza a tágöblü kosárban a káposztát, a lila kalarábot, kevéske húst, a gondokat nyalábban és néhány szál igénytelen virágot. És otthon újra tipegnek-topognak, levest forralnak, főzelékeket és dagasztják az éhes holnapoknak a verejtékkel szerzett kenyeret. Napjaik egyformák és egyse fényes, de mindet hímezi a szeretet, és mindig adnak a szerény ebédhez az életükből egy-egy szeletet. S ahogy meglelte ezt a formát, a Goethétől átvett polárizációs jellemképzésben is a maga kifejezési lehetőségét, egyszerre elillan a lírizmus, eltűnik a regényhői az ifjúság hangulata. A következő három könyv gyökeresen megváltozott világot tár fel előttünk. A díszletek komorak, kísértetiesek. Csak a személyek ugyanazok — ugyanazok, de húsz év múltán .. . Csak a nyelvezet vall a múlt század negyvenes éveire, s a stíl és a modor árulja el a romantikus költőt; hanem a gúnyos, ironikus, néha szarkasztikus hang, a tragikus dikció súlyos ereje — mindez már az érett Kemény. A II. Könyv a költő hajótörésével veszi kezdetét. Különös módon, maga a hajótörés a “hőse” ennek a fejezetnek és nem a költő. Camőes, személyesen, soha többé fel nem lép ebben a regényben, kivéve halála pillanatát. És mégis ő áll a cselekmény középpontjában; ő ad értelmet mindannak, ami történik. Ez a “fogás” rendkívüli művészi lehetőségek kútfeje. Az olvasón lassanként elhatalmasodik az a benyomás, hogy a regény hőse, a reális és egészséges élet szempontjából, nem igazában élő ember, hanem egy nagy szellemerő csupán, leghatalmasabb vizió a portugál napleáldozás rémlátásai közt, melyek most sorra felsuhannak a “Jornada Africana” előestéjének félhomályában. És — különös! — az ifjú király sem több árnynál. A regényben mindenki róla beszél, az ifjú megszállottról, ki a nemzeti pusztulás óriási gépezetét mozgásba lendíti. Hanem az olvasó csak egyetlenegyszer fogja színről színre látni; a halál percében. A cselekmény látható centruma viszont — Catharina. Keserves bánkódása füstbement életén, és lassú átalakulása — egy asszony metamorfózisa az ifjúság végleges búcsúja idején — egy a világot egykor élvező emberi lénynek fokonkénti, de teljes összekorhadása, — ezek azok a témák, melyek Kemény érdeklődését igénybe veszik. Csak Catharina áll “plein air”-ben. Ő és Portugália pusztulása. Catharina sorsa valóban a luzitán hanyatlás jelképe, ahogy viszont a portugál napleáldozás Camőes nagy szerelme sorsának szimbóluma. Catharina lelki rajza és Portugália világtörténeti helyzete: a két téma gyökereit tekintve sajátságosán összefügg. A Camőes-regény kritikusai — kínálkozó külső körülmények találkozására alapítva elméletüket — Catharinában Kemény meghiúsult ifjúkori szerelmének tükörképét vélték felfedezni. Ez az autobiográfikus elem valóban ott van a regényben s egy ízben maga az író utal rá, mégpedig egészen félreérthetetlenül. 35 KANNÁS ALAJOS ANYÓKÁK
