Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
Kérésére a német hadvezetőség beleegyezett abba, hogy a partraszálló német csapat azonnal finn parancsnokság alá kerüljön és parancsnokuk közzétegye, hogy a német csapat a finn nép egy idegen támadóval szembeni védekező harcának megsegítésére szállt partra. A főparancsnok eredeti szándéka az volt, hogy csapatai március végén indítják meg a támadást a fontos közlekedési és ipari központ, Tampere ellen. A németek közeledtére való tekintettel azonban, nem törődve a csapatok hiányos szervezettségével, amelyet az állandó nehéz elhárító harcok is súlyosbítottak, már március 15- én megindította a támadást. Tíz napos harcban 100 km-t nyomult előre a fehér sereg és bekerítette Tamperét. Április 6-án bevették a várost és ezzel döntő csapást mértek az ellenséges haderő zömére. Minden ellenállás nélkül szállhatott partra ezekben a napokban a még vörös kézén lévő délnyugat-finnországi Hanko-ban a német segédcsapat. A háború másik döntő és önerőből végrehajtott hadművelete Viipuri városának bevétele volt a karéliai fronton, amivel a határ Oroszország felé lezárult és evvel a szabadságharc lényegében eldőlt. A finn csapatok ekkor már az ősi keleti finn határ mentén álltak. Ritkán nyertek meg háborút ily csekély anyagi erővel és ilyen rögtönzött hadsereggel. Mannerheimnek tehát a nagy feladat minden nehézsége ellenére is sikerült elérnie, hogy a finnek az idegen segítség visszautasítása nélkül, de mégis saját erejükből nyerték meg a harcot. Mannerheim megmentette országát a pusztulástól és bármely függetlenségi nyilatkozatnál hatásosabban biztosította ennek mint szabad államnak a jövőjét. De teljesítményének igazi jelentősége egy másik, tágabb távlatban bontakozik ki igazán: Finnországnak, történelmi küldetéséhez híven, elsőnek sikerült feltartóztatnia a bolsevizmus keleti veszélyét, hű őreként az északeurópai és nyugati civilizációnak. Alig vonult be a fehér sereg 1918. május 16-án Helsinkibe, a kormány és a főparancsnok közt újabb ellentét támadt. A kormány ugyanis elhatározta a hadseregnek német mintára és német közreműködéssel történő átszervezését. A másik vitás pont a rebellis hadifoglyokkal való bánásmód volt. Hogy áthidalják a szakadékot, amely a polgárháború következtében a finn népet ketté osztotta, a főparancsnok a kormány álláspontjával szemben azt indítványozta, hogy a félrevezetettek tömegeit ne büntessék meg, csak a vezetőket és a súlyos bűntett vádja alá esőket. A konfliktus azzal végződött, hogy Mannerheim lemondott a főparancsnokságról és Svédországba távozott. Tekintetbe véve, hogy az önálló finn állam most tette első lépéseit, nemcsoda, hogy nem voltak külpolitikában jártas és tapasztalt vezetői. 1918. nyarának kezdetén Németország hatalmának tetőpontján állt és a finn kormány információit mind a német győzelem értelmében magyarázta. Ez egyoldalú németbarát irányzatra vezetett, amely abban érte el tetőfokát, hogy a parlamentben keresztülvitték a monarchikus államforma elfogadását és egy német hercegnek ajánlották fel a trónt. Mannerheim, aki akkor már látta, hogy melyik oldalra fog billenni végül is a világháború mérlege, felismerte, hogy Finnország téves úton jár és a fiatal államnak semlegességre kellene törekednie. Az újonnan szerzett függetlenséget Anglia és az Egyesült Államok még nem ismerték el, Franciaországgal pedig megszakadt a diplomáciai viszony a finn kormány által megkezdett német orientáció miatt. Ezáltal az a veszély fenyegetett, hogy a jövendő békekonferencián a győztes entente- hatalmak nem fogják figyelembe venni Finnország kívánságait, amelyeket az entente-ban dolgozó fehérorosz elemek amugyis igyekeztek elgáncsolni. Mannerheim intelme süket fülekre talált és minden úgy történt, ahogy ő megjósolta: a központi hatalmak összeomlásakor 1918-ban Finnország teljes külpolitikai köpönyegfordításra kényszerült. Minél előbb helyre kellett állítani a jóviszonyt az entente-al, annál is inkább, mert sürgős külföldi élelmiszersegítségre volt szükség, hiszen az ország az éhenhalás küszöbén állt. Ebben a helyzetben Mannerheim tábornagy felbecsülhetetlen kincs volt. A kormány kérésére elvállalta, hogy Londonban és Párizsban közreműködik a finn függetlenség elismertetése érdekében, kiviszi, hogy Franciaország újra felvegye a diplomáciai kapcsolatot és mindent elkövet, hogy az annyira sürgős élelemiszerszállítást mielőbb engedélyezzék. A küldetést siker koronázta. Mannerheimnek a német orientációval szemben elfoglalt álláspontja nevének nagy hitelt biztosított az entente-nál és személyes tulajdonságaival csakhamar megértést tudott kelteni Finnország ügye iránt. Most már a helsinki-i kormány is észbe kapott és látva, hogy ő az egyetlen, aki az állam hajóját nyugodt és biztos kézzel tudja kormányozni, még külföldi tartózkodása alatt, 1918. decemberében kinevezte a finn állam kormányzójává. Frappáns véletlen volt, hogy az általa kijárt 120.000 tonna gabona első szállítmánya ugyanazon a napon futott be finn kikötőbe, amelyen ő is partra szállt. Hatalmas munka várt a kormányzóra. A nemzetközi összeköttetéseket ki kellett építeni és a hadsereget meg kellett erősíteni, tekintettel az állandóan jelenlevő keleti veszélyre. Hogy az ország a demokratikus államrendre térhessen át, a belső társadalmi rendet úgy kellett megreformálni, hogy a különböző osztályok kibékülése lehetővé váljék. Üj országgyűlés választására és az államforma köztársasággá való alakítására volt szükség. Mannerheim kormányzósága alatt az entente elismerése megerősítette az ország külpolitikai helyzetét. A svéd és dán fővárosokban tett hivatalos látogatásaikor a kormányzó kifejezésre juttatta kedvenc gondolatát, a skandináv együttműködés szükségességét is. Egy finn önkéntes csapat felállításával Mannerheim az Észtország elleni bolsevista támadás elhárításához is hozzájárult és ezáltal a balti köztársaságok felállításához is. Ebből is látható, milyen döntő szerepet játszott Finnország a Keleti Tenger békéjének megteremtésében. A honvédelem megerősítése természetesen szívügye volt a kormányzónak. A hadseregbeli szervezeti reformok mellett keresztülvitte, hogy az önkéntes lövészcsoportokat, amelyek a szabadságharc alapcsapatait képezték, erős honvédelmi szervé építtették ki. A társadalmi osztálykülönbségek áthidalásának egyik előfeltétele az volt, hogy a felelős kormányzásban azok a népelemek is részt vehessenek, akik nemrég még a kormányhatalom ellen keltek fel. Az a párt, amely egy évvel előbb a tőnk szélére juttatta az országot, a küszöbön álló országgyűlési választásokon ugyanolyan joggal vehetett részt, mint a társadalom fenntartó rétegei. Az ilyen módon választott népképviselet elé javaslatpt terjesztettek a köztársasági államforma elfogadására és miután a többség az erős államhatalom, valamint a törvényhozói és végrehajtói hatalom egyensúlyba hozása mellett foglalt állást, a kormányzó aláírásával megerősítette az új alkotmányt. Ez a kormányforma, amely a mai napig fennáll, teremtett rendet és egyensúlyt, biztosította a nyugodt fejlődést a békében és töretlenül állta ki még a háború nagy próbatételét is. 19
