Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

zetben, amelynek széntartalma részben grafittá alakult át. Emiatt nevezte el a geológia a földtörténetnek ezt az első korát görögül “Azoikum’-nak azaz életnélküli kornak. Ez az elnevezés természetesen nem helyes az előbbiek alapján és így megokoltabb a másik név, az "Archaikum": az őskor elnevezés, mert a következő nagy földtörténeti korszakban, amelyet az utóbbi évtizedekben sikerült különválasztani "prolerozoos kor" néven, (első élet, vagy az élet hajnalkora), már aránylag magas fejlettségű állatvilágnak nyomait lehetett kimutatni. Ennek az időnek üledékeiben már a rákfélék, tehát az elég magas fejlettségű ízelt lábúak is ismeretesek.

A következő u. n. ókor (paleozoos kor) elején, amelyet Kambriumnak nevezünk, már számos példát ismerünk valamennyi gerinctelen állatkörből, de ekkor még csak tengerben élő szervezetekről van tudomásunk. Az első szárazföldi növényeket a következő Szilur időszak végéről ismertük meg: ez a növényzet még teljesen régi jellegű, csupa virágtalan növény. A Karbon-korszakban ezek közül a páfrány-, a korpafűfélék olyan hatalmas fákká nőttek és olyan tömegben terjedtek el egyes vidékeken, hogy a bennük foglalt szénanyagból felhalmozódhattak a német, az angol, az USA-beli hatalmas széntelepek. A paleozoos-kor végén kezdetleges formában megjelennek a fenyő-félék is, az első alacsonyabb rendű virágos növények. Ennek a fontos földtörténeti kornak tartama alatt a gerincesek kezdetlegesebb, majd fejlődöttebb képviselői is felkerülnek a teremtés színpadára: az Alsó-szilurban az első hal, a Karbonban az első szárazföldi kétéltű, hüllő, az első bogár, szitakötő stb. is megjelenik.

Az utána következő közép (mezozoos) kor elejéről, a Triász korszakból ismerjük az első kezdetleges emlősfajtát, egy csőrös emlősfélét. A Mezozoikum a csúszómászók fejlődésének, virágzásának nagy ideje, ekkor élnek a hatalmas kolosszusok, a különböző sárkánygyíkok, Saurius-félék stb. És mellettük törnek elő lassanként a madárfélék a Jura korszak végén és a Kréta korszakban. A Mezozoikum végére már nemcsak az egy-, hanem a kétszikű növényfajok is kifejlődtek, hogy aztán ennek a kornak végén valami módon jóformán minden ősi típusú szerves élet elpusztuljon.

Az újkor (kainozoikum) a mai típusú életformák kialakulásának ideje. Az egyes alsóbb fokú időbeosztások elnevezéseiben a kutatók ezt juttatták kifejezésre. A Paleocén, az Eocén korszak ennek az uj életnek hajnalát jelenti, az Oligocénben még kevés az uj életvonás, (oligos azt jelenti: kevés). A Miocén korszakban valamivel több, a Pliocénben sok a maival megegyező életforma, a legtöbb azonban a Pleisztocénban. A legfiatalabb földtörténeti időnek a Holocénnek az állatvilága teljesen azonos a maival. Minket itt most az érdekel, hogy ebben a két utolsónak említett korszakban ismerjük az ember fellépésének első nyomait. A Pleisztocén korszak elejéről ezt a korszakot régibb elnevezéssel diluviumnak is nevezzük — olyan formákat ismerünk, amelyekben az emberi vonások még erős állati bélyegekkel párosulnak, de a Pleisztocén korszak közepe táján bebizonyíthatóan itt van a tényleges Homo-faj is, amely a korszak vége felé már az az emberfajta, amelyet a tudomány a hízelgő Homo sapiens névvel ruházott fel.

Ha itt most egy visszapillantással összehasonlítjuk mindazt, amit rövid vázlatként a föld fejlődéstörténetének főbb mozzanatairól mondtunk, a Bibliában megismert teremtéstörténettel, méltán elcsodálkozhatunk az Ószövetség könyvei íróinak szellemi magasságán. Ha van is eltérés egy-s-más pontban a kettő között, a mai tudományos megállapítások magja benne van a bibliai teremtéstörténetben is.

A Föld korának meghatározása

Mindez azonban csak tapasztalati egymásutániságot jelent. Hogy úgy mondjam, tényleges történetet, amelyben, mint az emberi történelemben általában, tényleges évszámok megadásával dolgozhatunk, még negyven évvel ezelőtt nem tudtunk írni a föld életéről, mert nem ismertük az egyes korszakok időtartamát. Voltak ugyan, akik különböző megfigyelések alapján igyekeztek meghatározni egy-két földtani jelenség tényleges időtartamát. Ezek a kísérletek azonban vagy csak kisebb jelentőségű eseményeket világítottak meg és így nem lehetett általánosítani őket, vagy — mert hibás alapból indultak ki —, hibás következtetésekre jutottak.

Volt olyan kutató, aki a jelenlegi tengerek vízében oldott különféle sófélék mennyiségét számította ki és ismerve azt az adatot, hogy a mai folyóvizek átlagban mennyit szállítanak azokból a tengerekbe, következtetett arra, hogy milyen hosszú idő alatt halmozódhatott fel a mai tengerek sótartalma. A számítás azonban téves, mert a tengerekbe egyrészt nemcsak a folyóvizek szállítanak különböző sókat, hanem pl. a vulkáni működések hamuhullásával, a tengeralatti vulkáni kitörések gázaiból is sok só kerül a tengervízbe. Aztán teljesen lehetetlen kiszámítani azt a sómennyiséget, ami a geológiai idők folyamán korábban újra, esetleg ismételten kivált a tengerek vizéből és kősó- vagy gipsztelepek, vagy pl. a mészkövek formájában van előttünk, mint korábbi tengeri állatok, növények vázának tömege. — Egy másik kísérlet volt pl. a nagy angí 1 fizikus, Lord Kelvin kísérlete, aki a föld teljes életkorát számította ki a lehűlés révén elszenvedett hőveszteségből. Ebben a számításban az a legnagyobb hiba, hogy teljesen illuzórikus volt az a kiindulási hőfok, amelyből a mai állapotot levezette.

Valamelyest biztosabb adatokat nyújtottak azok a kísérletek, amelyek a földtörténet legújabb korszakaiban történt változások idejét igyekeztek meghatározni. Ezek sorából elsőnek egy svéd kísérletet említek fel. Ott megfigyelték azt, hogy annak az Európa északi felét a Pleisztocén korszak idején elborító nagy jégtakarónak is megvolt a tél és nyár különbözőségét jelző mozgása, a jégtakaró szélén a kiolvadó vízből leülepedő finom agyagos üledék évgyűrűszerűen sávosan színeződött. Ezen sávok számából vontak kövekeztetést az időtartamra immár években. Egy másik kísérlet a Niagara-vízesés évenkénti hátrálásának átalgából számította ki azt az időt, amióta az előbb említett és Északamerika nagy részét is elborító nagy jégtakarónak elvonulása után a Niagara vízesése kialakult és lassú hátrálásával az Ontario-tó felől a mai helyéig eljutott. Ez utóbbi szerint az utolsó földtörténeti korszak, a Holocén korszak hossza — ezt ugyancsak a jégkorszak végétől számítjuk — kb. 10,000 esztendő.

A geológiai időszámítás tényleges években való kifejezésére azonban csak a legutóbbi néhány évtized különböző kutatásai adtak lehetőséget. És pedig az eddigiek szerint két irányban is.

Az egyik ilyen alap egy szerb asztrofizikusnak, Milankovitschnak Belgrádban 1919-ben megjelent dolgozata volt. Ő a napsugárzás révén a Földre jutó hőmennyiségeket vizsgálta a maga fizikai és matematikai módszereivel és azok alapján kiszámította azt a mindenkori hőmennyiséget, amelyet a Nap az elmúlt 800,000 esztendő folyamán a Földnek juttatott. Ezt a mennyiséget több tényező szabályozza, így a földtengely periodikus ingadozása (— az Északi sark nem minden időben volt és van a Föld azonos helyén —), a földpálya excentricitása és végül az, hogy a napközeli, naptávoli pontok a földpályán szintén periodikusan eltolódnak. Adatait Milankovitsch a megfelelő módon görbében tün-24