Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
A pápai öreg kollégium terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve. Ajkuk néma, mint a faragott képeknek Pedig verekedő, vad fickók lehetnek: Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek: Kemény, hideg vasra való emlékhelyek; Van kinek hiányzik félkeze, féllába... Ilyenek is járnak Pápán iskolába. Ki históriában kutat világeszmét. Tudós Bocsor István professzor tart leckét. Tavaly Debrecenben még Enying követje. Alig egy féléve még tömlöcre vetve. Most Bécs kegyelméből rendőrtől figyelve. Ismét katedráján a hatalmas elme. Tilalmas részére a honi történet. Hanem Karthágóról s Rómáról beszélhet, lm, beszél is bőven ékesszavú ajka. Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta. "... S a dicső Karthago, mondja a professor. Végső diadalra keseredett ekkor. Ezeréves múltját üti vala arcul. Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul. Maga dölyfös Róma egyedül ha támad. Nem győz hős haragján Karthago hadának. Barbár Massinissa, gaz numid szövetség. Ez pecsételé meg Karthago elestél. Ám Karthago népe a bús végveszélyben Nagyszerű halálra buzdult fel kevélyen. A nemzeti zászlók lobogtak kibontva. Tódullak alájuk, nőtt a had naponta. Karthágói férfit asszony nem marasztott. Hont védeni mentek urak és parasztok. Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám Nem kötött le többé, — beálltak ezerszám. S a gyönge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként odahagyják... Ó, boldog ifjak, ép, erős legények. Mint irigylik őket rokkant lábú vének! S ezek is elmentek nem sújthatva mással. Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal. Talpra pún! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? — Egyenesre igazítsd kaszádat! Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? — Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömest lenyírják — S szereli aranyhúr a harcosok ijját. De a hadhoz pénz kell s Karthágónak nincs már. Rég rabolja Róma, kiürüli a kincstár. Karthágói delnők, híres csodaszépek. Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket. Smaragdot, rubintól, zafírt, ametisztet. Napkeleti topázt, díszét minden dísznek — S most leszedik sorra, ami rajtuk drága S közkincsül teszik le hónuk oltárára. Ó, szent hazafiság magasztos tüz-láza! Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza. Mindent a hazáért! ... S kiki egyet értett: Sem Isten, sem ember, — első a közérdek! Báslykőért toronyot, templomot döntöttek És a harangokból ágyúkat öntöttek!..." Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az égbolt ... Eszmél a professzor, elhallgat, — elég volt. Hogy is volt? — Karthago, harangok és ágyú ...? Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú! S mégis a teremben nem mosolyog senki. Csönd van ... tüzes arcok ... s könnyezik mindenki. Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán. Ül sokáig némán, sóhajt keserveset: ”S Karthago elesett." * Száz év előtt, mig Kossuth Angliát, Amerikát és az egész világot felrázni igyekezett a magyarság ügyéért, — otthon az iskolákban nem volt szabad a magyar történelemről, mégkevésbbé a magyar szabadságharcról beszélni. Az abszolutisztikus bécsi, császári kormány ki akarta irtani a szívekből a hazafiságot. Ámde a magyar tanárok megtalálták a módját, hogy a hazaszeretet tűzét legalább titokban ápolják. Ez a vers a magyar szabadságharc elbukását példázza az egykor független és hatalmas afrikai város, Karthago elestének történetével. — Odahaza ma is tilos az igazi magyar történelem tanítása, mely helyett az osztályharc, a gyűlölet és a szovjetbálványozás mérgét akarják a magyar ifjúságba oltani. Hisszük, hogy ma is vannak, akik a Bocsor Istvánok nyomdokába lépnek... Ugyanakkor még egy kérdés vetődik fel önkéntelenül — mi lesz a nyugati világban szétszóródott magyar fiatalokkal? Lesznek-e apák, édesanyák, nagyszülők, akik múltúnk, kultúránk kincseit továbbadják nekik? — Várja meg, míg egy másikat találok... Mondanom se kell tán, hogy Zrínyi egészen máskép és másról beszélgetett Boboméval, ezzel a ravasz, kívánatos asszonnyal, aki ugyancsak meg nem ijedt volna a szentjánosbogártól, — de úgy tetszett Zrínyinek, egyébtől sem — és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A göncölszekéren végre is nem lehet kucsirozni és a íiastyukot se lehetett feladni az asztalra. Dehát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak Rózerékhez, ott Zrinyi elbúcsúzott s egy revanche-ebédre hívta meg Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék, hogy épen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá: — Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból származó katonát. végén olvasható bombasztikus felhívás utolsó mondata is ezt mondja: "Liberate our white slaves!" — Mint egy cinikus kollegám megjegyezte: — "Why not liberate their white slaves, don't needle with our white slaves". Célozva ezzel arra, hogy az angol szöveg a mi rabságunkban levő "white slave"-k felszabadítását látszik kívánni. A könyv recenzora esetleg nem tud angolul, igy ezek felett a hibák felett átcsúszhatott. De a tárgyi hibák felett nem lelt volna szabad ál-33 A KARTHÁGÓI HARANGOK* KOZMA ANDOR
