Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
/ így is sok érdekes adatot talál. A szerkesztők legtöbbször kommentár nélkül közlik az eseményeket, kommunista kormánynyilatkozatokat, stb., ami így is nagy segítséget jelent a körülményeket jól ismerő kutató számára, viszont ugyanakkor könnyen félrevezetheti a helyzetet kevésbé ismerő olvasót. A “Survey”-t olvasva könnyen azt hiheti az ember, hogy csak azért börtönözték be Mindszenty hercegprímást, mivel ellene volt a kommunistákkal való megegyezésnek és nem azért, mivel egyénisége jelentette az akadályt az erőszakos orosz hatalmi terjeszkedés útjában. A csehszlovák-magyar lakosságcserével kapcsolatos eseményeket pedig úgy vázolja az író, mintha kizárólag az egyezmény értelmezése körüli vitáról lett volna szó és nem a magyar kisebbség ellen Benes és a kommunisták által vezetett könyörtelen irtóhadjáratról. A fenti súlyos hibák ellenére is ajánlhatjuk a könyvet azoknak, akik tudományos alapossággal érdeklődnek az 1947/48-as évek Közép-Kelet-Európai eseményei iránt és feltételezhetőleg helyes következtetéseket tudnak ott is levonni, ahol ezt a munka szerkesztői elmulasztották. Cserenyey Géza LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ .. Az Új Magyar Úí elköveteli egy kisiklást, ami sem a lap nívójának, sem a lap objektivitásának nem szolgál az emelésére. Itt a MHKB deportáltakról szóló kiadványának kedvező kritikájára gondolok. A kiadványt ismerem, nemcsak magam, de itt a legtöbb kollegám átnézte. Botrányos fércmű. Olyan angolsággal van lefordítva, hogy az amerikai olvasó ezt a keserves témát csak állandó nevetés közben tudja olvasni. A könyv első felületes átnézése valami 114 súlyosabb, több kevésbbé súlyos fordítási hiba és néhány kiáltó tárgyi tévedés felderítésére vezetett. Ezután kaptam kézbe a könyvet s percek alatt egy sereg újabb kiáltó hibát fedeztem fel. És nem jelentéktelen dolgokról van szó. Pl. az egyik fejezet cime: "White slaves." Megdöbbenve lapoztam fel, hiszen erről nem hallottunk: "white slaves", angolul nem fehér rabszolgát jelent, mint azt az együgyű fordító gondolta (egyébiránt is a rabszolgaság a bőr színére való tekintet nélkül elítélendő) — hanem olyan prostituáltat, akit félig-meddig akarata ellenére tartanak a nyilvános házban. Ezek után persze a fejezetben ilyesmiről szó sincs. A könyv semmi se fér már a fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre. S ezzel kinyitván a szalonajtót bekiáltott, hogy mindenki hallja: — Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az újságírók. írni akarnak a mai eédünkről! Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete főkötője, lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra. No, ő aztán beszélt is annyit az újságíróknak, hogy tíz hasábot is tele lehetne vele írni, a szivükre kötvén kétszer-háromszor: — Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem. Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt — azt mondja — híres gazdasszony. E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózeréket, hogy az egész világnak meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni. Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsizás tervét, csak éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis “post kaffanum” (a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az egészségre. A ravasz doktor ezen is segített. — Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a kabátom alatt egy palack pezsgőt, a zsebemben két poharat és künn az Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, koccintunk egyet. Isten neki. Ez már nem rossz idea. így nem forogván fönn többé semmi akadály, kocsikat hozattak. Egész karaván indult útnak. A családi határban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik kocsiban Zrínyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer ur kereszleányaival, a Sartory kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak dominózni. Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott játszott, ugrált a nagy szökőkút vizkévéjében, kimelegítette az ezredesné arcát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baracké, bekandikált a Rózerék határába és az Annácska perkálszoknyáján, a szélétől végig a térden egy aranypántlikát feszített ki, megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól végezte, egyszerre lebukott, eltűnt, mintha színházi sülyesztő volna alatta. Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a l öröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát ajánlott a fák között. Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember, sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A levegőről is beszéltek. Egy-egy kakadúformáju női kalapot megbíráltak. Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat), valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az utszéli virággruppokból.. . Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a “Fűit”-tál. Vájjon milyen ember volt az, aki ott fekszik. Már a nevét sem tudják, pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon. — Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján. — Egy szentjánosbogár — mosolygott Juranics, lehajolt és fölvette. Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan szép lenne az, ha az istenke gyújtott volna lámpát annak a jó embernek, aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta. — Mutassa csák! Juranics odaadta neki, de a kis leány megijedt tőle és elcsapta. — Ejnye, Anna kisasszony! — incselkedett vele Juranics — Hát maga így bánik az én bogaraimmal? Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét. — Ugyan, adja vissza! — Adja vissza maga is az én bogaramat. 32
