Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
— Ah, Istenem! kicsúíólnak — rebegte. — A holtak nem hazudnak, szép kis húgom. Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fújtató, folyton sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és Schmitt kapitánnyal, aki szintén jelen volt. De mindez csak percekig tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült, jobbfelől mellette Zrínyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer gyerekek keresztmamái és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; mig ellenben Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé került. Az ezredesné piciny lába mindjárt a leves után a Zrínyi lábára talált valahogy rátévedni, mely tévedés aztán egész a sajtig perma. nenciában maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják — az asztal alatt. De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál, melyről sokat fognak beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrínyi hangulata egyre emelkedett, meg tudott az ott nyerni pár szóval minden embert, de különösen Bobor ezredest, akivel vis-á-vis ülvén, sokat diskurált. Bobor ezeredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon után Zrínyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort kóstolt, rabiátus lett. A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte, egyre nézte ölébe eresztett jobb keze ujján a kis mélyedést, amit egy gyűrű viselése okozott: Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott, pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topáz gyűrűt. Mégis csak nem szép attól a valakitől. Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő érzelmeit. — Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett. Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer ur és asszonyság! Én már hercegeknél is ebédeltem — de az mind schmarn. Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most sem bírtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket. — Doktor, doktor, — sugdosta Rózerné — ennek a Juranicsnak tetszik az Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok. Az ez ember bomlik az Annánk után. — És kiféle, miféle ez a Juranics? — vágott közbe Rózer ur. — Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből. Várai voltak az őseinek, neki is — de most persze semmije sincs. Rózer önérzetesen ütögette a mellét. — Van nekem. Hm. Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy pár újságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrínyi az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami kritikus megjegyzést a mai viszonyokról? — Ah, Istenem! — mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két karbunkulus. — Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani. Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt mény György könyvének első oldalain rövid összefoglalást ad a háború előtti helyzetről, a háborús károkról, befejezőül pedig igen áttekinthető statisztikai összeállítást közöl. Kár, hogy a három éves terv adatait és eredményeit mind az 1938-as állapothoz hasonlítja és így a háború alatti gazdasági fejlődés mintegy figyelmen kívül marad. Ezért természetesen nem a szerzőt, hanem a kommunista nyomás alatt működő statisztikai szolgálatot lehet okolni, amelyik mindig kizárólag az 1938-as állapotot vette kiinduló alapul. Az is sajnálatos, hogy az egész hatalmas anyagot mindöszsze 146 oldalon kellett összesűríteni, pedig szívesen láttunk volna az azóta bekövetkezett eseményekről is legalább egy rövid ismertetést, hiszen ezekről alig olvasunk valamit a világsajtóban. Érdemes lett volna továbbá a bevezető részben az 1944- 45-ös háborús károk mértékére és eredetére vonatkozólag (nyugatra történt elhurcolás, orosz fosztogatás, orosz élelmiszer-rekvirálások, jóvátétel, bombázásból eredő veszteségek) némi elemzést közölni, egy ilyen irányú rövid beszámoló talán még jobban kiemelte volna azt a bámulatos erőfeszítést, amit a magyar nép közvetlenül a háborút követő első időszakban tanúsított, és ami annyi elismerést váltott ki nyugaton is. Az “Economic planning in Hungary” stílusában megirt, fenti problémákat érintő tanulmányok további nagy szolgálatot tehetnének a magyar ügynek. Kemény György könyve nagyban hozzásegíti az olvasót a magyarországi gazdasági események megértéséhez, és csak örülni lehetne neki, ha minél több hasonló munka jelenne meg Magyarországról, illetve a vasfüggönyön túli államokról. SURVEY OF INTERNATIONAL AFFAIRS 1947/1948. Royal Insiitule of International Affairs kiadása, Peter Calvocoressi szerkesztésében. — London, 1952, Oxford University Press 581 oldal. A fenti munka az angol külügyi társaság kiadásában a két háború között évenkint megjelenő külpolitikai összefoglalók mintájára készült és az első kötetet képviseli a második világháború után indított új sorozatban. Az előző kötetekhez hasonlóan ez a munka is igen hasznos adattára a külpolitikai eseményeknek és a számos adat, esemény, dátum lerögzítésével nagy mértékben megkönnyíti a kutató munkáját. Az orosz hatalom árnyékában sínylődő Keleteurópáról szóló rész ugyan aránylag rövid, de magyar vonatkozásban az olvasó 31
