Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-05-01 / 5-6. szám

R E

J O Z S E

M É N Y I

ALBERT SCHWEITZER

(A kiváló tudós, művész, gondolkozó és emberbarát önéletrajzát olvasva.)

Hited a tett, a jóság s áldozat, szíved liget és hegy és völgy s vadon.

Sorsod egyenes, noha változat, szegény időkben te vagy a vagyon.

Nem sírdogálsz, de bátor a könnyed, meg nem rezzensz, de érzékenyen élsz.

Mikor panaszként beszélsz a földnek, csakis a meddő, meddő rögtől félsz.

Apró dolgokkal vígan vesződöl s nem szépítgeted a dallamtalant.

Csatakos szájtól el nem rejtőzöl, emberként vallód a halhatatlant.

Nincs távol, amely közel nem lenne, orgonádban a szeretet búg-zúg.

Tudományodnak az az értelme, hogy siket fülbe hallható hírt súg.

Tudós és művész, élet szolgája, ködmentes lélek, hályogmenles szem.

Fáradt kertben a virág csodája, halandó, akit nem szégyel Isten.

nem a keresztény etikán alapuló demokrácia. Persze könnyű ilyeneket írni, több mint 30 év távlatából. Hiszen az akkori általános magyar magatartás legkevésbé sem ezt a felfogást tükrözte vissza, viszont sajnos nem ezt képviselte a nyugati közfelfogás jelentékeny hányada sem és az olyan kimagasló idealisták, mint az őszinte megértésre törekvő Wilson elnök, vagy akár Masaryk is, felfogásukkal legtöbbnyire magukra maradtak. Sokszor úgy érezzük, hogy e ponton az elhúnyt angol professzor interpretációja nem hatolt el a problémák legmélyéig. Úgy érezzük és reméljük, hogy az elkövetkezendő nemzedék talán a múltnál tisztább szemléletet fog képviselni annál, amit a múltban nálunk, szomszédainknál és — valljuk be — sokszor a nagy nyugati hatalmaknál is tapasztaltunk.

... Seton Watson életművének de különösen a “Treaty Revision and the Hungarian Frontiers” című munkájának alapos tanulmányozása elsősorban a két háború közti reviziós propaganda szólamain csüngő magyarokat kell, hogy felrázza. Hiszen ez a legjobb példa annak bizonyítására, hogy a “Mindent vissza”, Ezeréves határok”, “Dunavölgyi magyar vezetőszerep” és hasonló szólamok, mennyit ártottak a magyar ügynek és milyen nagy szolgálatot tettek a területi revízió ellen felsorakozó erőknek. Jelentékeny mértékben lehet ezt a délibábos és sajnos sokszor offenzív formában jelentkező magatartást okolni azért, hogy a magyar ügy iránt nem sikerült külföldön több szimjátiát kelteni. Az “így volt, igy lesz” és hasonló jelszavakat hirdető szemlélet győzte meg gyakran az egyébként jóakaratú külföldieket is a kisantant propaganda számára arról, hogy a magyarokat úgy sem lehet területi kompromisszumokkal kielégíteni, mivel ők mindent akarnak, tehát jobb területi kérdést egyáltalán nem is bolygatni. Vájjon a magyar emigráció teljes egészében rádöbbent-e már erre a szomorú igazságra?

SZÍ VARFÜST

A falióra belekongoll a szivarfüstnek lágy illatába. Eldorádóban egykor zsongott az öröm, ki lát még áramába?

A kertben súlytalan színt kevert a nap virággal és pillangóval. Hőjével makacs unalmat vert s sugarat cseréli az illanóval.

Rézpénz az élet, értékére, ha tündökölő, felfigyel a csend. S a légre, tükröződésére, ha délibábja képzeletet csent.

Az ablak mellett kérlelhellen csökönnyel szólt a vén falióra.

A szivarfüstből érthetetlen mámor szállott az álmodozóra.

GARABONCIÁS

És Jeremiás s Cassandra egyként a mindenségnek kártyát vetettek.

Akik csuklottak avagy neveitek, dicsértek télen melegítő szént.

Tavasszal földei, nyáron sugarat, ősszel aranyszínt, míg a madarak, a tengelicek, varjúk, pacsirták, a mennyboltra a jövendőt írták, s csakis Cassandra és Jeremiás, az örök, örök halollidézők, tudták értelmét, az éjt igézők, s alighanem a garabonciás.

Az ördöngős, ki száz életet élt és bűbájt ismert s álmot tervezett, ki bizonnyal oly vizen evezett, amelynek partján csodákat remélt.

De azt is tudta, tudta, tudta ám, hogy zord őrök is állnak a partján minden folyónak, tónak, tengernek, bezzeg nem könnyű lenni embernek, és tudta, hegység emelkedik ott, hol dombnak kéne lenni s a mező, bár szépen hímzett, mégis elvesző, és meghalnak az átkok s a dalok.

S mig Jeremiás s Cassandra egyként a halandóknak kártyái vetettek s szaporodtak a bús történetek és gyászruhába bújtattak reményt, a teremtésnek középpontjában, a keservben, a napok gondjában, akár kacagó száműzött, akit a tapasztalat kevésre lanit, úgy szólt, úgy szólt a garabonciás és drágakövet s ásványt s tükröt tört és se nem nyert és se nem veszteit port, amíg Cassandra és Jeremiás az űrbe a jaj aknáját dobták s a holdat árulással vádolták.