Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-05-01 / 5-6. szám

az nálunk Ismert volt. Az első világháború alatt hatása különösen akkor fokozódott, amikor személyes közbenjárására Masaryk Londonba került, ahol erőteljes propagandát folytatott Csehszlovákia megteremtése érdekében. Az angol professzort mély és őszinte barátság fűzte nemcsak Masarykhoz, hanem Beneshez is, mint azt munkássága második felében jól meg lehetett figyelni. Ő Masarykban és Benesben elsősorban a nagy humanistát, illetve liberális államférfit látta és az általuk képviselt koncepcióban a haladás irányát vélte felfedezni. Bármennyire is érthető ez azonban a demokrácia szemszögéből nézve, kétségtelen az is, hogy Masaryk, de elsősorban Benes a politikai tudományok terén képviselt koncepción túl mindenek előtt gyakorlati politikusok voltak, márpedig a gyakorlati életben működő közéleti szereplők többé-kevésbé mindig kénytelenek időről-időre eltávolodni az elvont igazságoktól hogy a mindennapi politika útvesztőin haladva számtalan apró megalkuváson, mesterkedésen keresztül próbálják előre vinni a gondjaikra bízott nép szekerét. A Benes által képviselt politika elfogadásánál és méltatásánál úgy érezzük, hogy ez a finom disztinkció nem eléggé érvényesült az angol professzornál, ezt nemcsak csehszlovák-magyar, hanem cseh és szlovák viszonylatban is észre lehet venni.

Az elnyomó magyar rezsimek elleni szigorú bírálatában továbbmenve azután nem eléggé domborította ki, hogy a trianoni béke egyes túlzó rendelkezései nemcsak a letűnt magyar rezsímeket büntették, hanem az egész népet, mégpedig túlzottan és igazságtalan mértékben. Amikor évekkel ezelőtt Seton-Watson első világháború előtti könyveit lapozgattam, őszinte felháborodást éreztem az ott leirt visszásságok fölött és azért hogy ilyesmik Magyarországon előfordulhattak. Úgy éreztem, hogy bármennyire is káros ez magyar szempontból, a szerző végeredményben helyesen cselekedett, amikor ezekre a hibákra rámutatott. Utána izgatott kíváncsisággal nyúltam későbbi munkái után, hogy vájjon mit ír azokról az időkről, amikor a magyarság széles rétegei kerültek kisebbségi helyzetbe, vagy más szóval a magyarság vált elnyomóból elnyomottá. Itt azután csalódottan úgy éreztem, hogy a szerző valahogy adós maradt az 1919. utáni ellenünk elkövetett igazságtalanságok szigorú kipellengérezésével. A “Treaty Revision and the Hungarian Frontiers'’ cimü munkája végeredményben a területi revízió elleni állásfoglalás, azzal érvelve, hogy a szinmagyar területek visszacsatolása legfeljebb háromnegyed millió magyar visszatérését biztosítaná, ami végeredményben nem oldana meg semmit, nem szerelné le a magyar uralkodó réteg harcos revízionizmusát, tehát célszerűbb a kérdést nem bolygatni. Ez elfogadható álláspont lehet a gyakorlati politikus szájából, de nem hisszük, hogy a jövendőbeli történelemirás csak ebből a szempontból ennyire leegyszerűsítve fogja a kérdést tárgyalni. A tézis statisztikai interpretációja szintén erősen vitatható. Seton-Watson a két háború közötti Délkeleteurópa bizonytalanságáért elsősorban csak a türelmetlen magyar nacionalizmust és a “mindent vissza” magatartást okolta, de nem vette észre, hogy a másik oldalon a Dunamedencének mereven győzőkre és legyőzőitekre, illetve kedvezettekre és kizsákmányoltakra való felosztása, valamint e helyzetnek egyesek részéről történt skrupulus nélküli kiaknázása a magyar türelmetlenségnél jóval nagyobb mértékben járult hozzá az általános feszültséghez. Kétségtelen, hogy az “így volt, így lesz” szemlélet csak megerősítette szomszédainkat hajthatatlan magatartásukban, másrészről viszont semmi jel sem mutat arra, mintha ez a hajthatatlanság, csak a magyar nacionalizmus elleni természetes reakció lett volna és, hogy engedékenyebb

politika őket is jobb belátásra bírta volna, erre ép az 1945. utáni csehszlovák események cáfoltak rá. Sokszor egyenesen az ő részükről mutatkozó “egy jottányit sem engedünk” magatartás és a Trianoni béke egyes kirívó igazságtalanságai hajtották kétségbeesésbe nálunk még a józanabb elemeket is és eredményezték azt, hogy két évtizeden keresztül a kompromissziumra való készség helyett nem egyszer a nemzeti fanatizmus jutott kifejezésre. Nagy kár, hogy Seton-Watson elemzése, sokszor nem ezt a szemléletet tükrözte vissza, pedig ha ez megvalósul, valószínűleg a modern magyar történelemírás is olyan egyhangú elismeréssel adózott volna munkájának, mint ahogy azt teszik az angol és csehszlovák közírók.

Az elhúnyt szerző hatalmas munkára tekinthetett vissza, egyetlen angol író sem foglalkozott annyit a Dunavölgyet érintő kérdésekkel mint ő, kinek munkái a leggazdagabb adattárat jelentik. Ennek a magyar szempontból nem egyszer talán kifogásolható hatalmas munkának pedig különösen azok az emigráns honfitársaink vehetik elsőrendű hasznát, akik hivatást éreznek magukban annak tanulmányozására, hogy hol tévedtünk a múltban, mit róttak fel terhűnkre, és, hogy miből okulhatunk legtöbbet.

. . . Kétségtelen, hogy a Páris-környéki békék komoly lépést jelentettek a népi önrendelkezési jog érvényesítésének irányában, amikor sok millió lengyelnek, finnek, észtnek, lettnek, litvánnak, csehnek, délszlávnak adták meg a régóta óhajtott önállóságot. Amennyiben az új határok megvonásánál mindenütt szigorúan az önrendelkezési elvet alkalmazták volna, végeredményben nekünk magyaroknak sem lett volna okunk az uj statusquo elleni küzdelemre. A békeszerződéseknél viszont elsősorban azt lehet hibáztatni, hogy helyenkint a hatalmi szempontok érvényesültek az önrendelkezési jog rovására. így hajtottak olasz uralom alá 200,000 tirolit és fél millió isztriai szlovént és horvátot és sajnos így vonták meg Magyarország új határait is az egyetlen burgenlandi határ kivételével. Báláz újonnan keletkezett igazságtalanságok európai viszonylatban mennyiségileg nem hasonlíthatók az 1914. előtti visszásságokhoz, mégis morálisan mindenképen elítélendő, hogy idegen uralom alá kényszeritettek nagyobb nemzetiségi tömböket, amikor mindezt méltányosabb határmegvonással ki lehetett volna kerülni. Mindez a rendező elv az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelentette, akármilyen “stratégiai”, “történelmi” vagy “gazdasági” érdek alapján is történt a döntés. A végső elv szempontjából morálisan egyformán elítélendő akárki legyen is a kedvezményezett és a károsult: akár olaszok uralkodjanak szlovéneken, akár szerbek vagy mások magyarokon.

Az utolsó száz év folyamán bekövetkezett történelmi fejlődés a nemzeti államok kialakulását (Olaszország, Németország) és az önrendelkezési jog érvényesülését eredményezte. A párisi békeszerződés, amelyik a magyarságnak közel egy harmadát juttatta idegen uralom alá, szembehelyezkedést jelentett e ponton az általános történelmi fejlődéssel és nyilvánvaló volt, hogy ez minden őszinte megbékélést lehetetlenné tevő heves reakciót fog kiváltani. Ha igazi megbékélést akarunk, nem lehet győző és legyőzött között áthidalhatatlan szakadékot teremteni és elsősorban a kölcsönös kompromisszumra kell törekedni. A végeláthatatlan viszályok legtöbbször ott keletkeztek, ahol ez nem igy történt. Meglévő igazságtalanságokat sohasem lehet úgy jóvátenni, hogy helyükre egy bár jóval kisebb, de nem kevésbé fájdalmas igazságtalanságot plántálunk, hanem csakis úgy, ha kölcsönös megértésre törekszünk, mint ahogy a kommunizmusnak sem az ellenkező előjelű erőszak a fasizmus az ellenszere, ha-14