Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
kis parasztgyerekeket ápolja, mig az asszonyok dolgoznak a mezőn. Csodálatos az emberi természet. Minden helyzetbe előbb-utóbb beleilleszkedik az ember. A deportáltak sorsa félelem, fáradtság és szomorúság. Két dolog tartja bennük a lelket: a reménység hogy hamarosan kiszabadítja őket kétségbeejtő helyzetükből a nyugati világ, amely a rádiókon keresztül üzengeti a szabadulást, — és az a tapasztalat, hogy Magyarországon nem hal.t ki az emberi érzés: hogy a bajbajutott ember baját csak a szegény érti meg igazán és azt mondják, hogy csak a szegény segít; igy van, mert Magyarországon ma mindenki szegény és minden ember segíti azt, aki bajba kerül. 8. A PESTI NŐ nagyon megváltozott. Színes főkötőt kötött a fejére — a kalap csaknem teljesen eltűnt Budapestről — kivette a férfiak kezéből a kalapácsot, a csavarhúzót, odaállt az esztergapad mellé, uniformisba vagy overallba öltözött s gyárakban, műhelyekben férfimunkát végez. Kissé megférfiasodott. Inkább valami fiatal suhanc, mint nő néz ránk arról a plakátról, amivel teleragasztották az egész várost: fiatal, bőrkötényes nő áll az üllő előtt, mosolyogva, kalapáccsal a kezében. A plakát felirata: “Dolgozz műszaki szakmában!” Tíz év előtt nagyon csodálkozott volna mindenki azon, ha egy leány elmegy műszerészinasnak. Pedig akkor, a háború miatt már felbukkantak a villamoson a kalauznők. De azelőtt egy pesti lány legfeljebb tanárnő, tanítónő, gépirónő vagy elárusítónő akart lenni; ma viszont vannak vasöntőnők, villanyszerelőnők, mozdonyvezetőnők, rendőrnők, taxisoffőrnők, esztergályosnők, asztalosnők, hengercsiszolónők. Érdekes: csak suszternő nincsen. Nagyon büszkék erre a pesti suszterek. Azt mondják, az ő szakmájuk a legnehezebb, az egyetlen szakma, amit nem tudtak kitanulni a nők. A barátnőm lánya, Julika, valamikor arról álmodozott, hogy úszóbajnoknő lesz s esetleg ő helyettesíti Hollywoodban Esther Williamst. Tíz évvel ezelőtt, 18 éves korában, férjhez ment egy orvoshoz s egy év múlva elvált a férjétől. A szülei gazdag emberek voltak és még mindig szépen meg tudnak élni. Julika azonban maga akarta megkeresni a kenyerét. Két évig inaskodott az Elektromos Műveknél. Ma sztahanovista villanyszerelő. Nálam is ő szerelgette mindig a villanyt. Munka közben az uj slágereket fütyüli. Az asszonyok a háborúban, az ostrom alatt, a változott idők nehézségei között is — és úgy hallom, az emigrációban is — gyorsabban, jobban feltalálták magukat, mint a férfiak. Most is megtalálták a formát és a hangot, ahogy élni lehet a mai körülmények között. Letették a kalapot, fejkendőt kötöttek, kicsi lányaikat is fejkendőhöz szoktatják, s mivel egy férfi csak egy személyre tud keresni, elmentek oda, ahol munkát kínáltak: a vasöntödékbe és a gépgyárakba. Megtanulták Lenin “bölcs” mondásait, éneklik az új dallamokat s közben összetartják, védik a családot. Munka után pártszemináriumba járnak, sorbaállanak a KÖZÉRT üzletek előtt, mosnak, vasalnak, a villamoson alusznak és alig látják a napot, s ajig látják a gyermekeiket. Általában a nagymamák vigyáznak a gyerekekre. A pesti nő nem lakkozza többé a körmeit, nem festi a haját és kevés rúzst fogyaszt; de megtanulta forgatni a kalapácsot és a fogaskereket, s ö tartja a lelket a férfiakban is. Zokszó nélkül dolgozik, virraszt és fázik, de a helyén marad. Ő a legnagyobb biztosítéka annak, hogy az erkölcs és a becsületes munka alapjaira lehet majd felépíteni a felszabadult igazi Magyarországot, ha elmúlik a mai világ. Igaz, hogy a Párt nem így képzeli a dolgot: nagy plakátok mutatják a mosolygó anyákat és nevető gyermekeket: “Bölcsödében a gyermekek — boldogok az anyák!” A bölcsödében nevelt gyermekek nem ismerik az otthon melegét; ezekből könnyebb lesz “szovjet embereket” faragni. A Szovjetunióból importált dolgok iránt azonban senkinek sincs bizalma. Még az igazi kommunistáknak sem. Ismertem egy asszonyt, aki valamikor takarított nálam (ma egy barátnőm, egy ügyvéd felesége is takarítani jár). Engem szeret és nekem szokta elpanaszolni a bajait. Azon kesergett, hogy be akarják oltani tbcszérummal a kisfiát, de ő nem hagyja. A tbc-szérumot egy belga orvosi küldöttség hozta a háború után Magyarországra; igen sok gyermeket megmentett ez a szérum. A rezsim ma nem engedi a nyugati orvosokat az országba. A Szovjetunió küldött tbc-szérumot s az a hír terjedt el, hogy a szérum nem tökéletes, sokan nem birják ki, a beoltott gyermekek közül néhány százalék meghal. így aztán sok anya mindent elkövet, hogy ne oltsák be a gyermekét a szovjet tbc-szérummal. 9. A GYERMEKET kétszínűnek nevelik ma Budapesten. Erkölcsileg ez sok veszélyt jelent. De nincs más megoldás: másra tanítják őket az iskolában, mint otthon. A nyolc-kilencéves gyermekek már felnőtteknek számítanak: tudnak már titkot tartani. Az iskolában tapsolnak “Rákosi pajtásnak,” de pontosan tudják, milyen “jópajtása” Magyarországnak ez a kerekképű ember. Megtörtént az egyik iskolában, hogy a tanítónő magyarázta a hétéves kisfiúknak: Rákosi pajtás a ti édesapátok ... ő ad nektek mindent, ő dolgozik értetek. Ö a ti jó édesapátok. Erre felállt a kis Arnold Ferike és azt kérdezte: — Tanitónéni, tessék mondani, akkor az Arnold ki nekem? A mai hatéves gyermekek sokkal felvilágosultabbak, mint az előző generáció gyermekei. Régen tudják az igazságot a karácsonyi angyalka felől és kinevetik a gólyát. A barátnőm kisfia, Jancsika, ránkmordult egyszer, amikor a gólyáról beszéltünk neki: Ugyan hagyjátok ezt a butaságot. Most olvastam a Makarenkóban, hogy “a mai gyermeket nem lehet áltatni gólyamesékkel . . Jancsikától egyébként félünk egy kicsit. A múltkor beszélgettünk valami felvonulásról s észre sem vettük, hogy figyel bennünket. Egyszerre feláll a kis vasútja mellől és azt mondja nagyon szigorúan: — Ti meggyaláztátok a vörös zászlót, meg fogom mondani az iskolában. — Egy órába került, amíg meg tudtuk győzni arról, hogy nem bántottuk a vörös zászlót s különben sem kell elmondani semmit sem, amit otthon hall és lát az ember. Azóta eltelt egy év és Jancsika okosabb lett. De sokszor viccesen “revolverezi” a szüleit. Amikor megverik, azzal fenyegődzik, hogy elmondja az iskolában, mit beszélnek otthon Rákosiról. Ennek csak az az orvossága, hogy még jobban elverik. Az egyik kommunista lapban, azt hiszem a “Szabad NÉP ’-ben jelent meg tavaly év végén egy furcsa közlemény. Egy kis történetet közölt az újság, amely szerint az iskolában azt mondja a tanítónak az egyik gyerek: “Bolond lennék tanulni! Ha tanulok, legfeljebb napszámos lehet belőlem; ha viszont nem tanulok, vezető is lehetek a pártban!” (Hogy mi az igazság ekörül, nem tudni. De ha megtörtént, akkor a kisfiú szülei biztosan nincsenek már otthon.) A cikkíró ezzel kapcsolatban két hasábon át azt magyarázza, hogy ez téves felfogás. Kezdetben kell leváltani a nagyobb tudásu, tapasztalt embereket tudatlanabbakkal, de megbízhatóbbakkal — ismerte el a való helyzetet — tíz év múlva azonban máskép lesz már: akkor majd sok munkával és tanulással kell kiérdemelni a pozíciókat. Addigra felnő a “kommunista generáció”. (Folytatjuk) 11
