Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
laha. A legtöbb — “állami” espresso lett. Az állam kisajátítja a bevezetett üzleteket. Az állami espressóban egész jó feketét lehet kapni 1 forint 40-ért. Sokszor itt tejszínhabot is kapni. A magánkézben levő üzemeket a “MASZEK’ -nek (magánszektor) hívják. Ha megindul az üzlet, az állam ráteszi a kezét s legfeljebb alkalmazottként tartja meg a régi tulajdonosokat — más üzemben párszáz forint havi fizetéssel. 5. A FÉLELEM jellemzi ma legjobban Budapestet. Mindenki fél mindenkitől. Az ember fél az otthonában, mert nem tudhatja, mikor jönnek a népnevelők, mikor érkezik a deportálási parancs, mikor jönnek az ÁVÓ- sok. Fél a gyárban, ahol dolgozik, mert nem tudhatja nem vádolják-e szabotázzsal. Fél a főnökétől, aki “vad” kommunista — vagy csak megjátssza a kommunistát. Fél a munkatárstól, aki percenként szidja neki félhangon Rákosit, — nem lehet tudni nem vár-e arra, hogy a másik is szidja s akkor elviteti a rendőrséggel. Fél attól, hogy nem helyesen felel a pártszemináriumban a lenini bölcsességekre. Még a szórakozás is félelemmel jár: nem tudhatja az ember, hogy a moziba, amelyben a szovjet filmet kritizálja, nem a Párt kiküldött megfigyelője ül-e mellette. Sokszor a régi barátokban sem bízhat az ember, hiszen nem lehet tudni, nem lett-e belőlük a politikai rendőrség fenyegetéseinek hatása alatt besúgó. 6. A DEPORTÁLÁSOK miatt Budapesten egy éve fél éjszaka nem alusznak az emberek. Rengeteg az öngyilkosság is emiatt, sokszor oktalanul. A deportálási parancsokat éjjel 2 órakor kézbesítették az ÁVÓ rendőrök. Éjszaka két óráig mindenki ébren van Budapesten. Olyanformán élnek az emberek, mint az 1944-es bombázások idején. Egy kis táskába csomagolnak néhány kis értéket, egy kis gyógyszert, egy rumos üveget, pár konzervet s két-három bőröndbe rakják a fehérneműt és a legszükségesebb dolgokat. Ha jön a kitelepitési parancs, legalább nem kell sírva, kétségbeesetten kapkodni. — Abban is hasonlít a helyzet a 44- eshez, hogy a jóbarátok, ismerősök szétosztjájk egymás között kis értékeiket. Nem lehet tudni, melyik házat kerüli el a “bomba”, hová nem jut el a kitelepitési parancs. Tavaly, a deportálások első hete után elindultam, hogy megkeressem a barátaimat. A kis szomszédnőmet elvitték, a kisfiával együtt; a házmesterem pedig újságolta, hogy a régi fűszeresemet is deportálták. A barátaim közül senkit sem találtam otthon: a házmester újságolta mindenütt, hogy depotálták őket. “Kitelepítették” a matematika tanárt, az ezredest, a bankigazgatót, a varrónőt, a nyugdíjas bírót; de ugyanúgy kitelepítették a régi viceházmestert, a városi kertészt, a napszámost, aki a lakásom rombadőlt falát javította meg az ostrom után, — deportálták a kárpitosomat is, még a kerületünk egyik párttitkárát is. Eleinte a legriasztóbb rémhíreket hallottuk a deportálásokkal kapcsolatban. Azt mesélték a megriadt emberek, hogy azonnal Oroszországba szállítják Budapest lakosságát s ott kényszermunkára fogják őket, — sokan pedig Katynt emlegették. Később jöttek a hírek hogy a deportáltak legnagyobb része még Magyarországon maradt, bár csaknem valamennyit arra az útvonalra telepítették, amerre a hadifoglyokat vitték az országból: a Miskolc fölötti vasútvonal mellé, Biharba és a Kárpátaljai orosz határra, a Jászságba és Algyő környékére, ahonnan Erdélyen át Odessza felé vezet az út. Eddig kitelepítettek mintegy 70,000 embert; ezek közül már 5-10,000-t a Szovjetunióba deportáltak. A deportáltak nagyrésze aggastyán: a munkaképtelen aggokat — a legvadabb afrikai törzsek mintájára — a szovjet vezetők az országúira kergetik. A 70-80 éves emberek közül sokan meghalnak a deportálás első heteiben. Körülbelül a kitelepítettek 25%-a zsidó. Igen sok zsidó kiskereskedőt is deportáltak. Hagyták, hogy a háború után felépítsék és bevezessék üzleteiket s most mindenre rátette kezét az állam. A zsidó középosztályt is “likvidálják”. Egy húszéves asszonykát a férjével, egy fiatal tisztviselővel, és . kisfiával együtt deportáltak. Jászkisérre helyezték őket. A féléves kisfiú útközben kanyarót kapott és az asszony könyörgésére elhelyezték a jászberényi kórházban. Őket egy ablaktalan kis szobába költöztették, egy parasztcsaládhoz. A parasztok párnapi bizalmatlanság után mindenben segítették őket, sőt átvitték az asszonyt Jászberénybe. A gyermek közben meggyógyult, az anyja pedig visszautazott vele Budára. Elvitte a keresztszülőkhöz, akik ápolják és nevelik a babát. A RAKODÓMUNKÁSOK és az ÁVO-sok egy része rendesen viselkedik. Ennek két magyarázata van. Az egyik az, hogy vannak közöttük valóban rendes emberek. Megtörtént az is, hogy egy ÁVO-s csak egyórás kertelés után merte kikézbesíteni a deportálási parancsot. Akadnak köztük néhányan, akik a régi rendőrségben is szolgáltak, parasztfiuk, akik így akartak a városba kerülni, vagy mások, akik azt hitték, hogy igy megmenthetik kis vagyonukat, földjüket. A másik magyarázat pedig az, hogy az ÁVO-sok is félnek. Félnek a jelentől és félnek egy esetleges fordulattól is; különösen azóta, hogy a müncheni amerikai magyar rádió, a Szabad Magyarország Hangja, az Amerika Hangja és a londoni BBC állandóan figyelmeztetik a deportáltakat: ne csüggedjenek, a szabadulás órája közeleg, — addig pedig jegyezzék meg azok nevét is, akik enyhíteni igyekeztek a szenvedéseken és azoknak a nevét is, akik kínozták őket. A parasztok az első napokban féltek a deportáltaktól. Nem akarták befogadni őket. A vendégszeretetéről híres magyar parasztnak súlyos oka volt erre: azt híresztelték a falvakban hogy a deportáltakkal együtt viszik tovább a Szovjetunióba azokat a parasztokat is, akikkel együtt laktak. Mikor azonban betelepedtek már a szerencsétlenek, a magyar paraszt mindennel segítette őket: edényeket hoztak, ennivalót és sokszor ruhát is adtak a deportált családoknak. 7. EGY FALUT látogattam meg, melybe több ismerősömet telepítették. Az ezredes egész jó hangulatban volt. Elmondta, hogy a deportálásban rászokott az ivásra: a parasztgazda, akihez bekvártélyozták italos ember. Sohasem részeg, de sokat iszik. Kijelentette: akkor ismeri el, hogy igazi ezredes a lakója, ha megiszik vele napjában legalább másfél litert. Minden nap iszogatnak és így egy kicsit könnyebb az élet. Nem kell anynyit gondolkodni, mint mikor egészen józan az ember. A 70 éves államtitkár birkákat őriz. Valamikor nemzetközi tárgyalásokat folytatott Párisban és Londonban s ma akkor a legbüszkébb, ha megfékez egy harciasabb kost. Csak azért szeretne élni még egy pár évig, hogy könyvet írjon felfedezettjéről: a magyar parasztról. “Azelőtt bankárokkal, államtitkárokkal, miniszterekkel tárgyaltam mindenütt, most pedig a birkapásztorokkal beszélgetek; és meglepett mennyi jóakaraté, nyílteszű és józan embert találtam köztük. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy lejjebb szálltam: a paraszthoz csak felemelkedni lehet”. Ezt mondta a volt államtitkár, aki birkapásztor lett. A felesége a 10
