Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-05-01 / 5-6. szám

BUDAPEST

1952

Az emigráció egyik legnagyobb veszedelme, hogy akarva-akaratlanul elszakad az otthontól... Ezt az elszakadást az otthoni való élettől szolgálják egyaránt a hazúg kommunista hírszolgálat és — a valótlan rémmesék terjesztői. Épen azért különös értéke van egy-egy szenvedélymentes, hiteles beszámolónak. — Ezeket a jegyzeteket egy idős magyar asszony irta, aki nemrégiben hagyta el Magyarország területét. Jegyzeteiben túlzás, szenzációkeresés és propaganda nélkül a való életet írja le. Azt az életet, amit a szállingózó hírek alapján nem tud pontosan elképzelni a nyugati polgár, sőt az az emigráns sem, aki évekkel ezelőtt hagyta el hazáját. Gondolatban mindenki egy más Magyarországot épít fel magában. A mai Magyarország reális képét csak az ismeri, aki mostanáig benne élt. Csak az ismeri igazán a félelmet, a fáradtságot, a szomorúságot, ami Magyarországra nehezedik, csak az ismeri a deportáltak keserves sorsát, az új férfi és női típust, a gyermekeket, a rendőröket, az ország hangulatát. A jegyzetekből kitűnik, hogy a mai Magyarországon is lehet élni. Az emberek nagy többségének a szívét ugyanis nem tudták kicserélni: ezek az emberek a félelemben és a kétségbeesésben is segitik egymást, éppúgy mint Budapest ostroma alatt. Azt mondják: csak a szegény ember érti meg igazán a szegényember baját. Magyarországon ma mindenki szegény, mindenkinek nehéz a sorsa és így általában mindenki segíti azt, aki bajba került.

1.

A LAKÁS, ahol néhány hónapja lakom, már az ötödik otthonom az ostrom óta. 1948-ban telepítettek ki a régi lakásomból s azóta vándorlók egyre fogyó bútoraimmal. Laktam Óbudán, majd Pesten a Vámház

mellett, aztán a Dózsa György-úton (Aréna-út) s megint átköltöztem Budára, a Vízivárosba. De nemcsak én költözködöm minden évben. Rengetegen vándorolnak Pestről Budára és Budáról Pestre. A vándorlás indítóoka: a félelem. Az ember fél a házmestertől, a házmegbízottól, a fűszerestől, a környék lakóitól, — és elköltözik. Sok lakásban nem is csomagolták ki a ládákba, kofferokba zsúfolt holmikat. Ha jön a deportálási parancs, nem kell kapkodni legalább.

Már egészen jól ismerem a FIK ügynökeit. A FIK: a Fővárosi Ingatlan Közveitő. “Hivatalosan” veszi és adja el a lakásokat. Általában 4.000 forintba kerül egy szoba. Kétszobás lakás ára 8-10,000 forint. A nagyobb lakások aránylag olcsóbbak, de senki sem akar nagy lakásban lakni. Még a kis lakásban is összebújnak az emberek, mint a bombázások idején. Én kétszobás lakást vettem. Az egyik szobában lakik a húgom a családjával, a másikban én, egyedül.

A ház mesterünk rendes embernek látszik, de egy kicsit félek tőle. Pesten ma mindenki fél a házmesterektől. A kommunista párt és a rendőrség ügynökökké képezte ki őket. Legtöbbjüket beviszik a politikai rendőrségre, megfenyegetik és azzal a megbízással engedik szabadon a rémült embereket, hogy figyeljék a lakókat és pontosan számoljanak be a ház életéről. Különleges megbízásokat is adnak nekik. Valamilyen ürüggyel be kell menniők a lakók szobáiba, össze kell irniók a bútorzatot és jelenteniük kell, ha több vendég jön össze.

Az én házmesterem minden nap végiglátogatja a lakókat. Körútja során mindenki megkínálja valami itallal, hogy rózsaszínűbben lássa a világot. Mire végigjárja a hat emeletet — csak a gyermekei segítségével tud hazatalálni.

A házmegbízott komolyan veszi a munkáját. Megszerez minden jegyet, minden utalványt, aminek

szabadságok, csak tekintélyt hirdetni s újra- meg újra megismételni, amit már ezerszer hallottunk, hanem meg kell teremteni a belátást, a hitnek, a vallásnak, az erényességnek, a tekintélynek pszichológiai összeköttetéseibe, ki kell mutatni a tekintélynek alapjait is s azok örök érvényességét.

Ha megértjük, mi mozgatja a tévelygőket s mi fáj nekik, ha öntudatára ébrednek érzelmi életváltozásaiknak, melyek gyakran csak sajátosak, de nem hibásak, akkor alkalmasak leszünk arra, hogy őket a kereszténységbe bevezessük. A jelszó az: az ő ajtójukon be, a mienken ki, vagyis okos, hívő, szerető megértés s alkalmazkadás s tovavezetés által segítjük őket a hitre. Tenni, járni, érintkezni, ezek az apostolság útjai. Az apostolok a világ útjain járva vezetik a lelkeket Istenhez: nem várnak csodát, hanem felhasználják összes erőiket. “Vannak — mondja Jooland — kik a modern világ megértését csak csodától várják, s míg ez a csoda megjön, addig tanácsosnak tartják, hogy Krisztus szolgái téli szállásokra, a sekrestyékbe vonuljanak s ott a hívek kis csoportjától környékezve, megóvják magukat a mételytől”. Ezzel nem lehet hódítani. Nem elszigetelődni s egyre csak rágcsálódni a kultúra kinövésein, hisz ez egér és patkány-praxis, de nem apostolok, komoly munkásférfiak módja.

Ez úton belehelyezkedünk a korba, műveltségbe,

annak szükségleteibe s magunkkal visszük az átélt hitet, hogy beleállithassuk tartalmát s örök reményét az életbe s ne csak szóval, hanem tettel, magával az élettel öntudatukra hozzuk azt, amit az apostolok és az apostoli egyház nemcsak mondott, hanem átélt: Fides victoria nostra! Ez utón utópiák, túlzások, paradox, képtelen eszmék s fölfogások közt is biztosan járunk s megóvjuk lelkünket a szkepszis halaványságától s a kriticizmus töviskoszorújától, melyet ez tört reményeinek s szétfoszlott hitének keresztútján hordoz. Másrészt pedig bizalmat ébresztünk testvéreinkben, kik szívesen indulnak lelkes, meleg szívek után, kik látni akarnak erős hitet s boldogító reményt, — látni akarnak lelkes, mély életet. Ha meglátják, akkor megindulnak szívükben s elindulnak utána életükben. Népmozgalmat nem csinálnak programokkal, hanem szenvedéllyel és szenvedéssel, izzó hittel s rendületlen bizalommal a jövendőség iránt.

Nem kalkulálni s okoskodni, hanem élni és gyújtani kell. Aki ég, az gyújt s a lelkek ma is szívesen fognak tüzet, mert lehet az emberiség romlott, lehet túlintellektualista, de a lelke mélyén mégis csak ott rejtőzik a lelkesülni s áldozni tudó pszichológia s ez a lelkülete mindig megadja magát annak az egyháznak, mely hinni és dolgozni, bízni és szeretni tud — mely Krisztusilag él.