Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
Hogy a magyar kultúrának ebben az irányban nagy szükségletei vannak, azt mindnyájan tudjuk... Nekünk nem papiros-életet élő kultúráiét, nem az újságok lepedőjén, nem a szópuffancsok, frázisok, nem is cigány superlativusokban beszélő régi magyar dicsőségből élősködő kultúra kell. Ne legyünk folyton nyaktekercsek, kik folyton visszanéznek, nem akarnak elfordulni a régi magyar dicsőségtől s a jelen nyomorait negligálják. Építsünk régi magyar dicsőségünk nyomában új realitásokat, a modern világban új modern kultúrát. Nagy nemzedékeknek méltó és ne korcsivadékai legyünk és akkor a kultúrája végre is eljön ennek az országnak. A szociális munka lelkülete Sokféle küldetés van a világon és mindannyinak közös jellege, hogy nagy célokat lélekkel szolgálnak. Küldetésben jár a tudós a tudományhoz, aki azt tévedéseitől meg tudja tisztítani s lángeszével új látóköröket tud megvilágítani; küldetésben jár a művész, akinek lelkében a művészetnek új inspirációi fakadnak; küldetésben jártak a próféták és szentek, kik a világot tespedéséből fel akarták rázni, hogy új lelket verjenek bele, de sehol annyi küldetés, sehol annyi próféta és reformer, mint a társadalmi élet terén, sehol annyi kín és szenvedés, sehol annyi epedés és remény, mint itt. A szenvedő emberiség fáradt szemmel néz ki azok után, akiknek missziójuk van szenvedés e i h e z. Természetes tehát, hogy épp ehhez a szenvedő, bűnös, gyötrődő és elmaradt társadalomhoz indultak ki sokan s mindnyájan boldogítani és segíteni akarták s ugyancsak mindnyájan hitték, hogy missziójuk van hozzá. Ők hittek a lélekben, mely lelkesítette s tüzelte őket. De épp ezen a leiken fordul meg minden; mert hiszen lelkes emberek voltak ezek a reformerek mind, de megvolt-e a társadalmi munkához a kellő lelkűk? Milyen ez a lélek? Pozitív vagy negatív erőkkel legyen-e megtöltve, — sötétséget vagy világosságot árasszon-e — szeressen vagy gyűlöljön-e, építsen vagy romboljon-e? Mert igazi küldetése csak annak lehet a társadalomhoz, ki azt belátással s türelemmel tudja kezelni, ki a társadalmat nem darabokra tépve, hanem az egészét összefogva tudja szolgálni; ilyen lelke pedig nem mindenkinek van. Erőszakos reformer sok van. Vannak, akik nagy erővel, mély érzéssel s tüzelő szenvedéllyel indultak ki, mégpedig épp azokból a társadalmi rétegekből, melyek a felszabadulást várják; vannak olyanok, akik jóllehet nem a szenvedő s jólétért küzdő társadalmi osztályokból valók, de erős társadalmi ösztönökkel rendelkeznek s részvétből s együttérzésből azonosítják magukat a szenvedőkkel: a baj azonban az, hogy a legtöbbje nemcsak hévül, hanem gyűlöl, s hogy a lelkesedés is, a részvét is bennük elkeseredéssé fajul. Ők törni, zúzni, a világot politikai felforgatással és általános világsztrájkkal akarják megreformálni. Lelkesedésüket a gyűlölet s elkeseredés inspirálja. Használnak ugyan ők is a világnak, mint ahogy használnak a kráterek kitöréseikkel, hisz a lávából termőföld lesz; rendet teremtenek ők is, mint ahogy rendet teremtenek a fenékhullámok, mikor tengerparti tartományokat végigöntöznek: de azért e törésben-zúzásban, az elkeseredésben s rengetésben nincs nagy köszönet; mert csak explóziók, de nem építések. Igazi társadalmi, miszsziójuk csak azoknak lesz, kikben a lélek, nemcsak ösztön és természet, nemcsak szenvedés és szenvedély, hanem akikben a lélek erény és szeretet; missziójuk azoknak lesz, akikben a szenvedést és szenvedélyt egy felső törvény mérsékli; akikben az ösztön magas erkölcsiség és nagy ideálok uralma alatt áll, szóval akikben az embertársakért való hevülés, nemcsak tömegérzés, nemcsak fölzaklatott részvét, hanem erény s akik ne k társadalmi érzésük magas, erkölcsi kultúra. Ma már úgy gondoljuk, hogy társadalmat nem erőszakos kitörésekkel, nem explozív lökésekkel lehet előbbrevinni, hanem fejlődéssel s a fejlődést szolgáló munkával, mely az élet szebb, nemesebb formáinak kialakítása legyen. E fejlődéstől várjuk, hogy a jobb társadalom a több belátás és a több jóakarat révén alakul majd ki, melynek útja az ösztöntől s erőszaktól el, az erkölcs s erény felé haladjon. Ez a fejlődés egyes társadalmi osztályok szenvedéseiből indul ugyan ki, csak az össz-társadalom együttműködése segíti győzelemre. Ez együttműködésben résztvesznek egyesek s osztályok; mindazok, akik mások baját is közös, szent ügyüknek tekintik, kik az elmaradottat, az ügyefogyottat, az elnyomottat, a szenvedőt testvérüknek nézik; kik a nyomort s bűnt közös szégyenüknek tartják, az elnyomottak segélykiáltásában pedig saját lelkűk fohászait hallják. Amely társadalom a közérzés s a közreműködés e fokára emelkedett, az átérzi és megérti társadalmi misszióját. Abban megmozdul a társadalmi, testvéri érzés; abban a társadalmi ösztönökből erény, a társadalmi tömegpszihológiából nemes, erkölcsi érzés lett. Ez az érzés adja a szociális, a társadalmi missziót! A modernizmusról A modernizmus tudományból indul ki. A modernizmus nem a néplélek Istentkereső mozgalma, hanem magas értelmi művelségű emberek munkája, kik tudománnyal, filozófiával, kritikával akartak lendíteni a kereszténység ügyén; onnan indultak ki, mert a tudomány most a vezető hatalom s kiérezték, hogy a kereszténységnek a tudományos kritika presztízsével kell fellépnie. Kiérezzük ezt mi is: látjuk, sőt csodáljuk az óriási munkát, mely a szellemi élet minden terén folyik s hozzátehetjük, sikeresen folyik. Ezt megakasztani nem lehet sem tilalommal, sem erőszakkal, s nem lehet, mert nem is szabad. Ily miliőben nekünk is fokozottabb munkát kell végeznünk, mely méltányolni tudja s szívesen átveszi, ami jó, bárhonnan jön is az, akár hívő, akár hitetlen részről. Ez a lefoglalás sohasem árt. Látszik a történelemből, hogy mindannyiszor új kultúra támadt a kereszténység körében, valahányszor sikerült neki lefoglalnia a korszaknak sajátos kultúrelemeit; így történt ez az egyházatyák korában, így a XII. században s a reneszánszban; így kell történnie annak ma is. A modern műveltséget, kritikát nem győzzük le addig, míg vívmányait le nem foglaltuk, viszont azokat csak akkor foglalhatjuk le, ha képzettségünkben s tudományos munkáinkban az ő színtájára emelkedünk. A modern katholicizmus jelszava tehát a “laboramus'1. De a szellemi munkához szabadság kell s ezt a szabadságot meg kell adni. Az egyház bizonyára nem ellenzi e követelményt s legjobb fiai azok, kik nem szimatolnak lépten-nyomon herézist, s nem kiáltanak anatémát, hanem maguk is dolgoznak s másokat is munkára serkentenek s maguk: mások számára is a szellemi világ légkörét, a szabadságot követelik. Ne féltse tőlük senki a hitet s a jó erkölcsöket. Ők nem szabadossának, hanem a szabadságnak fiai, — szabadságnak, mely hisz és szeret, mely szereti az egyházat, szereti s tiszteli a tekintélyt; de ugyanakkor tudja azt is, hogy hiábavaló egy világban, melynek alapjai a 6
