Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
A többi ismeretes. Vergődtem hazámban újabb forradalmak, barrikádok és zsarnokságok véres utcakövein, ünnepeltek és gyaláztak felváltva. A rossz mindig győzött, de azért a jó is tovább tengődött a mélységben és néha újra fel-fel emelhette fejét. Hiszen Ön is átélte a vergődő demokráciák válságait a Duna partjain. Egész Európa rólunk, franciákról másolta a demokrácia szólamait, lázát, rossz alkotmányát, szabadságszónoklatit, ahelyett hogy az ősforráshoz, a sikeres vallásos demokráciához és annak föderalista alkotmányához jöttek volna tanulni ide Amerikába. Isten nélkül nincs Szabadság. Odaát demokráciát akartak csinálni, de hiányzott hozzá a szilád talapzat. Léon Gambetták, Louis Blanc, Waldeck-Rouseau, Clémenceau, “csellohangu” Briand, Léon Blum és hasonlók voltak a felszínen, de mihamar eltűntek, mert nem volt talapzatuk és mihamar egy-egy katonai diktátor vette át a gyepiüt. Vallásuk a gyűlöletben és osztályérdekben fogant jakobinus káté, szocializmus vagy bosszúálló nacionalizmus volt, természetesen humanisztikus álorcával. De Isten nem az álarcot, hanem a sziveket nézi. Talán jó is volt, hogy nem kellett már megérnem az 1848/49. évi barrikádokat, aztán III. Napoléon sarlatánságát, aki — mellékesen mondva — azzal választtatta meg magát köztársasági elnöknek, hogy az ő ideálja nem Napoléon császár, hanem Washington elnök. Aztán mégis csak Napoléon császár lett belőle igaz, hogy csak Napoléon “le Petit.” Utána jött az Összeomlás, Sedan, a párisi komün véres napjai, Bismarck spanyol csizmáinak taposása Franciaország megszentelt földjén, Gambetta “Écrasez rinfame”-jától a Tigris Clémanceauig, a toporzékoló Foch marsallig, a bosszúálló Hitlerig és zavaros Pétain marsallig. Ismerem hazám újabb sorsát, habár földi maradványaim már rég a kis Picous temetőjében nyugosznak szent életű feleségem hamvai mellett az általa emelt kápolna alatt a terror többi áldozatai között, akiknek közös sírját egy egyszerű munkáslány fedezte fel. Amerikai földet is hoztak síromra, hiszen “két világ hőse” voltam életemben. Most itt állok a Fehér Ház előtti tér sarkán és figyelem a történelem újabb folyását. Mert a szobrász úgy faragott ki, hogy tekintetem mindig a Fehér Ház ablakaira, éppen az elnök szobájára irányul. Hány elnököt láttam már jönni-menni. Bár négy angol szilfa áll köztünk, amelyek évről-évre jobban a Fehér Ház felé dűlnek, a terebélyes koronákon át, különösen a lomb gyérülésekor, sokszor figyeltem a különböző elnökök életét. Theodore Roosevelt korán kelt és egy szakaszt elolvasott a Bibliájából, mielőtt irataihoz nyúlt; nagy gyalogsétákat tett fel egészen a Rock Creek Park erdőségein át, és akkor így lélekben és testben megedzve fogott hozzá államférfim munkájához. Wilson, Hoover és Coolidge voltak a legszorgalmasabb Bibliaolvasók. Mikor egy nagyobb beszédükre készültek, messze éjfél után is még világos volt ablakuk és közben a Biblia egy-egy idézetét gyakran fellapozták. Mikor az első világháború idején Wilson elnök valamilyen súlyos döntés előtt állott, láttam, hogy térdreborult és imát mondott, mielőtt a kabinet ülését megnyitotta. A minap egy zsidó rabbi ment el itt előttem a járdán, aki valamilyen küldöttségben volt Truman elnöknél, talán hogy valami Izraelnek adott támogatást megköszönjenek. “Az elnök kitünően ismeri a Bibliáját — szólt oda a rabbi a vele haladó Bemard Baruchnak. — Mindjárt megtalálta benne a beszédemben idézett részt és találóan válaszolt a folytatásával”. A nagyszakállu rabbi szeme ragyogott az örömtől, hogy ő és az elnök megtalálták a közös alapot. Viszont figyeltem hires honfitársaimat is, ha ide jöttek. Megfordultak itt Clémenceau, Foch, Joffre, Herriot, Léon Blum, Laval, legutóbb most tavasszal Vincent Auriol köztársasági elnök. Láttam itt lelkes felvonulásaikat, hallgattam szavaikat. Beszédeikben még csak véletlenül sem fordult elő Isten. Gondosan kerülték, nehogy a “progresszivek” előtt “babonás reakciós” színben tűnjenek fel. Másrészt a vallás valóban hiányzott is belőlük és nem hiszem, hogy akármelyiküknek utipodgyászában lett volna a Biblia. Nekik nem volt igazi talapzatuk, csak amolyan rögtönzött deszkaállvány nemzeti lobogókkal letakarva. Talapzat nélkül folytonosan ingadozik kormányuk és egész demokráciájuk is. Öt millió amerikai iskolásgyerek az én szobromat küldte ajándékba Franciaországnak. Oda helyezték a Louvre-ba, ahová eredetileg Napoléonnak szobrát tervezték. így lettünk vetélytársak még halálunk után is. Franciaország pedig azzal viszonozta ezt, hogy Amerikának ajándékozta a 300 láb magas és 250 tonnás new yorki Szabadság-szobrot: a Szabadság sugárfős alakját, amint kilép láncaiból, balkezében a Függetlenségi Nyilatkozattal (nem tudom nem hagyták-e ki annak szövegéből is Istent), jobb kezében pedig fáklyát lobogtat az ég felé, mintha azt mondaná: “Úristen, neked van Napod, Holdad és csillagos égboltozatot. De nekem is van ime egy peroleum-szagu büdös fáklyám. Nosza keljünk versenyre, ki tud több Felvilágosítást adni az emberiségnek”. Én bizony őszintén megmondom, hogy inkább egy hatalmas Bibliát tartottam volna vele a jobb kezében is a világ népei, meg New York felé, talán zöld mezőben kis aranypajzsocskákkal díszítve és “Veritas” (Igazság de nem Pravda) felirattal. A Függetlenségi Nyilatkozathoz pedig újabban hozzácsatoltam volna a föderalizmus alaptételeit. Néha pedig megengedtem volna neki, hogy karját leeressze pihenésre, sőt egy közeli felhőkarcolóra le is ülhessen, ha talál megfelelően lapos tetejűt. Nekem is jól esik most itt pihennem a pádon. — Tábornok Ur — fordultam én most hozzá kérdéssel — nem gondolja-e, hogy szinte világszerte megfigyelhető módon a nemzetek elszakadnak saját nagyjaiktól, saját Mestereiktől, létalapjuktól és Istentől. Talán ezért veti előre árnyékát a nagy spengleri Untergang. — Csak átmeneti a válság — felelt a márki — és elsősorban a vezető rétegekre vonatkozik és azokra, akik majmolják divatban, ideológiában és ürességben. A válságot aránylag könnyebben legyőzik azok az egyének és népek, akik kora gyermek és ifjúkorukban a Biblián nevelkedtek és Isten igéjét első kézből vették. Ezeknek életében is válságok törnek ki és a kor differenciálódása folytán egyideig elszakadnak létük gránittalapzatától. De mihelyt érzik, hogy mocsaras ingoványba jutottak, legnagyobbrészt még időben vissza tudnak találni az elvesztett szilárd alapra. Ezekből lesznek a Lincolnok, Wilsonok, Theodore Rooseveltek: acéljellemü vallásos demokraták. A nemzetek közül ide tartoznak az angol-szászok és skandinávok, hollandok, svájciak. Azonban a baj azoknál a nemzeteknél, osztályoknál és egyéneknél majdnem kétségbeejtő, amelyeknek és akiknek nem volt alkalmuk válságkorszakuk e lő 11 megismerni Isten igéjét, mert, mint az én esetemben is, nem került Biblia anyanyelvükön a kezükbe sohasem. Ha ezek aztán belezuhannak a modern Felvilágosodásba, Pozitivizmusba, Voltairebe, Rousseauba, vagy mai napság Marxba, Leninbe, Sztálinba, iszonyú válság és káosz keletkezik bennük a tekintély által tanított tanok, másrészt az általa tiltott, de csábítóbb féligazságok közölt. Ezek a válságban levő tömegek keresik a bizonytalanságban a támDontokat, de nem találják meg a talapzatot, a Biblia élő Istenét. Hisz a Bibliát nincs alkalmuk látni sem. Az egyszerűbb lelkek a templom hagyományai körül helyezkednek el, a merészek, az erőszakosak és vakmerők azonban vele szemben a forradalmi klubokban és kocsmákban. Mi pedig, az örök középutas girondisták. a harmadik utasok, a kastélyunk vagy villánk tornyából nézzük a szétszakadt országokat, amig a tornyokat is le nem robbantják a forradalmárok. Nézzen itt körül e téren. A középen ágyúi közt diadalmasan üli meg lovát Jackson elnök. De a tér négy sarkán négy európai áll szobrot: Rochambeau és én francia katonák vagyunk, Kosciuszko az északkeleti sarkon lengyel hadvezér, von Steuben az északnyugati oldalon porosz generális volt. A mi országaink 25
