Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

a “Természet Istenéről” beszélt, én csak a “Természet”ről, akárcsak báró Holbach vagy a pozitivista Comte. A különbség azonban csakhamar kiütközött, amidőn az egyik okmány a másfél század óta lényegében változatlan amerikai föderalista alkotmányhoz vezetett és békés fejlődéshez, mig a másik ingatag kontár-alkotmányok sorozatához, hibás politikai szerkezethez és már a forradalom második évében — a gillotinhoz. A francia forradalom hires alkotmányát Hérault-Séchelle államügyekben tapasztalatlan zúgügyvéd írta meg egymagában és mindössze nyolc nap alatt. És erre a fércműre Barrer azt mondta: “Összehoztuk benne minden idők felvilágosultságának magvait”. Holott a pokol pálmái nőttek e magokból. Bezzeg az amerikai alkotmányt érett tárgyalások hosszú során alkották a gyakorlati önkormányzatban jártas, higgadt, vallásos férfiak. De azért a Convent lelkesedése nem ismert határt, mikor egyhangúan elfogadta a jóakaratu kontár fércművét.

A szenvedélyes lelkesedés, amely nemzetemben, és bennem is, időnként fellángolt, nem pótolhatja az állandó szilárd alapot, amelyet Voltaire szarkazmusa felrobbantott. Egy francia segédtisztem egyszer kifakadt előttem és azt mondta, hogy “Franciaországban egyetlen kávéházban több lelkesedés van, mint itt az egész amerikai nemzetben”. Ez talán igaz, de nézzük meg mi rejlik e mögött.

Életem és talán a Nagy Forradalom lelkesedésének csúcspontját jelentette a Föderációk Ünnepe a Bastilleostrom első évfordulóján, 1790. jul. 14-én. 400,000-nyi tömeg Párisból és az ország minden részéből tombolt a lelkesedéstől a Mars-mezőn (a mai Eiffel-torony helyén) épült óriási Colosseumszerü amphitearumban, békefanfárokkal, színes, lengő trikolorokkol, a középen emelt dombon a Haza Oltárával, amely előtt kirántottam kardomat és elsőnek tettem le az esküt az alkotmányra és a királyra. Az emberek összeölelkeztek, munkás a pappal, polgár a katonával, szerzetes a világfival, varrólány az apácafőnöknővel. Hiába zuhogott közben az eső. Az ujjongás annál határtalanabb lett, mihelyt egy pillanatra közbe-közbe kisütött a nap.

Sokat gondoltam később is vissza erre a nagy lelki kiáradásra, amelyről azt hittem, hogy talán az egész múlt és jelen piszkát elsöpri s minden embert kicserél. Csalódtam és ma már tudom csalódásom igazi okát. Ennek a lelkesedésnek nem volt szilárd talapzata. Most is magam előtt látom az oltár előtt Talley - randt, a forradalom püspökét, aki aztán végigszenynyezte magát a konvent, Napoléon, a bécsi kongreszszus, XVIII. Lajos minden piszkával, mert püspök létére nem volt igazi hite, nem volt élő Istene. Jól ismertem cinikus mondásait, ünnepélyes, de üres gesztusait. Szerette az ángolnát, a jó borokat, a finom társalgást és hogy ezeket megtarthassa, játszott Isten, a Szabadság, a Vallás szimbólumaival, mint egy bíboros Cagliostro. Napoléon, aki sokszor jól átlátott az embereken, egyszer irtózatosan leszidta előttünk folytonos áskálódásai miatt és haragjában ezt kiáltotta a szemébe: “Tudja mi Ön? Selyemharisnyába bujt emberi ganéj!”. így mondta vagy még nyersebben a rosszmodoru császár valamennyiünk füle hallatára. Képzelheti megrökönyödésünket. De alapjában igaza volt.

És ez a selyemharisnyás ember celebrált misét a Föderalista Testvériség legfőbb ünnepén 360 fehéringes, de trikolóros pap közt, akik fizetésük érdekében hajlandók voltak esküt tenni a jakobinus bálványra. Hát lehet-e forradalom sikeres, amelynek ez képezi a “szent magvát”? Pedig nekem nem szabadna megrónom őket, mert mint mondtam, magam sem hittem Istenben. De nem volt hite a királynak és környezetének sem, Mirabeaunak, Dantonnak. Marat-nak, Carnot-nak és a többieknek sem.

Az ünnepély közönségében, az első sorban ma is magam előtt látom a széltoló porosz báró, Anacharsis von Clotz által vezetett 60 tagú küldöttséget, amely az “emberi nem képviselőinek” mondotta magát és díszhelyet kapott a konventben is, holott közönséges facér csavargók voltak, akik felöltözködtek turbános töröknek, fekete szerencsennek, büszke lengyelnek, kaldeai mágusnak, taliánnak, kozáknak stb. és műlelkesedéssel ölelgették egymást, hogy “az emberi nem egységét és testvériségét” dokumentálják; “Meghalt a vallás — kiáltotta a báró — éljen az Esz! Az Emberiség eldobta évezeredes járszalagját”. És menten felajánlotta, hogy hajlandó “Uj Vallást alapítani az Ész alapján”. Mire Talleyrand szellemesen felvilágosította, hogy mint uj vallásalapítónak engednie kell majd, hogy keresztre feszítsék, amely estben meg kell hogy tegye azt a szivességet is, hogy harmadnapra rá halottaiból feltámad, amire mindenki nagyot kacagott, aki ott állott. Az uj vallásalapítót ugyan nem feszítették keresztre, csak éppen gillotin alá került néhány hónap múlva, mikor Robespierre leleplezte, hogy porosz báró és 100 ezer frank jövedelme van.

Fájnak ezek a visszaemlékezések, de még inkább a sebek, amelyeket az utóbbi évszázad ejtett nemzetemen és mai helyzete. A csatákban kapott sebeim rég beheggedtek és ha néha kissé bicegek is, ne gondolja, hogy az a harcokban kapott sebek maradványa. Ézt hitték a jó amerikaiak is, mikor később újra meglátogattam őket. Pedig váltig mondtam nekik, hogy a kastélyom melletti tó jegén estem el, azóta sántítok. De a belső sebek, ezek fájnak, mert ezekben érzem nemzetem sebeit is. Különösen ilyenkor sajognak ősszel, mert a hulló, sárguló levelek Amerikától és Washington sírjától való utolsó búcsúmra emlékeztetnek. Az az ősz is ilyen szép meleg volt, 1824. végén. Egy évi szakadatlan ünnepeltetés után meg kellett állapítanom, hogy Amerika népe is tud lelkesedni. Ahová érkeztem, talpon volt az egész város, kikötő, minden utcasor lobogó zászlódíszben, díszkapukkal: “Isten hozott Lafayette tábornok” felírással. Itt a Pennsylvania avenue diadalkapuján egy hatalmas élő sas is hajlongott és kiterjesztett szárnyaival billegett vagy integetett. És öreg hadfiak sírva öleltek, mialatt kis unokáik virágokat szórtak lábaim elé. Lelkészek és polgármesterek végtelen szónoklatokban öntötték felém a rajongó nép háláját.

De eljött az ősz és búcsúznom kellett. Még egyszer kimentem Washington sírjához Mount Vernonba és elgondolkoztam kettőnknek a történelem lapjain örökre egybeforrot élete felett. Süvítő szélben, hajadonfővel álltam sírja felett, mielőtt újra nekivágtam volna az óceánnak. Ő már a halhatatlanságban élt, de én még az életben halódtam. Éppen akkor tört ki az újabb zsarnokság is hazámban, X. Károly konok uralmában. Oh hogy éreztem ott a nagy sir felett minden álmom összeomlását, hogy “Franciaország Washingtonja leszek”. Rádűltem a sir vasrácsozatára és kezemmel eltakartam szemeimet, hogy kísérőim ne lássák könnyeimet. Mintha hallottam volna Washington hajdani búcsúszavait, amikor egy-egy harci vállalkozást rámbízott: “My son, God bless you” (Édes fiam, Isten áldjon meg!). Talán jobb lett volna, ha ott menten meghalok és melléje temetnek. De tovább kellett járnom kudarcaim kálváriáját szülőhonomban.

Az akkori Washington mind a 15,000 lakosa kijött a Potomac partjára, mikor hajóra szálltam. Szerettem volna megköszönni szép szavakban Amerika nagy szeretetét, bele is kezdtem az elnök búcsúszavai után a beszédembe, de csakhamar, már az első szavaknál könnyekbe fulladtam és csak annyit rebegtem a körülöttem levőknek “God bless you, God bless you!”. Megöleltem a mellettem álló Andrew Jacksont, aki akkor még csak egyszerű, farmerképü szenátor volt, később azonban hires elnök lett és most itt ugratja lovát ennek a térnek a közepén, vígan lengetve tábornoki kalpagját győzelmes ágyúi felett. En azonban, boldogtalan, siettem a hajóm felé, hogy a szivem meg ne szakadjon. Senki sem sejtette talán, hogy milyen belső vihar dúlt bennem, amely csak fokozódott, mikor a hajó elszakadt a parttól és még egyszer elhaladt Mount Vernon, Washington sírja előtt. Mint mikor a horgony kiszakad a tenger fenekéről és a hajót tovaragadják bús viharok, olyan voltam, mikor a Potomac kanyarjában végleg eltűnt lelkem és tettem atyjának sírboltja.

24