Új Korszak, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1935-03-07 / 3. szám

3. szám.

Őszinteség mellé igazság.

2. oldal.__________________________________________ÚJ KORSZAK

Válaszolok a M. tánító 1935 febr. l.-i számában megjelent Szepesi-krónikára. Válaszolok nemcsak azért, mert ezt kötelességemnek tartom, hanem azért is, hogy kimutassam a krónika néhány helyének logikátlanságát, de főleg azért, mert nem tartom érdektelennek még egyszer elmondani azt, amit ezzel a problémával kapcsolatban már elmondtam.

Kezdjük azzal, amivel a krónika is kezdi, a párkányi gyűléssel, és kezdjük a Boross-féle vezércikkel, amelyben a párkányiak gyűlését és az ott elhangzott kifogásokat el akarja intézni. Rögtön ki kell itt jelenteni, mert ezt még nem sokan tudják, hogy nem igaz az az állítás, hogy a jelölés ellen nem volt senkinek kifogása, mert az a valóság, hogy volt valaki, aki a jelölésnek és ezen keresztül a most megejtett választásnak tényleg „minden demokratikus elvet“ megcsufoló formájával szemben már a jelölő gyűlésen felemelte tiltakozó szavát. Persze nem hallgatták meg, mert ha meghallgatják, akkor esetleg az előre összevállogatottakból nehányan nem kerülnek be a — vezérkarba. Egyenesen a jellem dolgába vágónak tartjuk ezt a tényt (a jelölési gyűlés tiltakozását) elhallgatni, sőt elferdíteni és eltitkolni. Mi ezzel a beállítottsággal számoltunk le a Boross-féle „vezércikkel“. De máskülönben is nagy naivság volt akárkitől is feltételezni, hogy ne tartsa feltűnőnek, váratlannak a párkányiak állásfoglalását. Nem kellett nagy logikai képesség ahhoz, hogy az ember akár hatszáz kilométer távolságból is megérezze, hogy a párkányiak dolga mögött valami nagy dolog húzódik meg. Nos, ez a nagy dolog, logikai előzmény, ami visszanyúlik a jelölési gyűlésig, sőt bent van magában a jelölési gyűlésben. Minek nevezi kedves Kollégám azt a »gyakorlatot“, amely elhallgat, sőt meghamisít tényeket azzal a hátsó gondolattal, hogy azt nem igen ismeri más ? És az illető veszi magának azt a bátorságot, hogy a tény ellenkezőjével, mint ténnyel érvel ? Naivság ez vagy rosszakarat, vagy valami

mégis csak leszavazott a jelöltekre és „szánalmas negatívumnak“ nevezi azt, hogy ezer (csak ezer ?) ember nem szavazott. Én megfordítom a dolgot és szánalmas negatívumnak nevezem a 480 szavazatot és imponáló pozitívumnak az 1000 hallgatást. Kérdem ,ha a számokat mérjük össze, csak a számokat, melyik pozitivebb, a kisebb vagy a nagyobb? Az ön filozófiája nagyon tipikus, érdemes lenne vele jobban foglalkozni, általában az ön álláspontja nagyon emlékeztet a hivatalos osztrák álláspontra, amely a népakaratnak a kisebbik részét fogadja el „pozitívumnak“, míg a nagy többség akaratát, tiltakozását negatívumnak veszi, amivel nem kell törődni. Márpedig a tény, a törvény az, hogy mindig a többség akarata a pozitívabb, még akkor is ha a hivatalosak az imponáló többséget negatívumnak is bélyegzik. Innen van az, hogy én azt a bizonyos ezer nem szavazót pozitivebbnek veszem és jogosan, mint ön azt a 480-at. De ön azt is „megállapítja", hogy ez az ezer ember nem akar semmit, mint ahogy írja: „sem téged sem engem, de senkit nem akartak“. Ezt nevezem én tényleg „erőszakolt következtetésnek", mert amikor ön ezt leírta, nem elemezte, hogy vájjon kikből is állhat az az ezer ember, mert nem lett volna nehéz rájönni arra, hogy ebben az ezer emberben bent vannak az újkorszakosak is, nem is jelentéktelen csoportban, akik pedig mégis csak akarnak valamit, hisz az akarás nem kisajátított privilégiuma a központnak. Sőt. De ebben az ezer emberben vannak olyanok is, akik nem azt akarják, amit az új korszak, de nem is azt, amit a központ. A legkevesebb azoknak a száma, akik tényleg „semmit“ se akarnak. De azt állítani, hogy ez az ezer ember semmit se akarna, engedje meg, sértés, vagy legalább nagyfokú naivság, amit már nem is naivságnak nevez az ember. Nem kell azt hinni még a legködösebb álmunkban sem, hogy csak azt lehet akarásnak nevezni, amit pont mi akarunk és más nem is tud akarni. Nem kérem, a helyzet nem áll így és ez a mi

ahol nem tanulja meg sem az anyanyelvét, se az idegen nyelvet, de nem tanulja meg azokat az ismereteket sem, nyelv-differencia miatt, amelyekre pedig a mai életben mindenkinek olyan nagyon szüksége van. Ezek a magyar gyerekek az idegen iskola elvégzése, ill. tizennégy év után mégis csak visszakerülnek a kisebbségbe, ahonnan máskülönben sem szakadtak le, visszakerülnek tárgyi tudás nélkül, ijesztően alacsony szellemi nívóval, fél lélekkel- Ilyen formán egy egész új analfabétizmus terjed itten, az iskolázott analfabétizmus. Világos, hogy ez egyaránt kár a köztársaságnak és a kisebbségnek. Beláthatatlan kára a kisebbségi kultúrának. Ne álljon ki addig tanító ünneplő ruhában védeni a kultúrát, amíg ezek megtörténnek és megtörténhetnek, ne álljon ki, mert ez — nagyképűsködés, hisz más helyen kellene és lehetne eredményesen védeni a magyar kultúrát a tanítónak. Énekkart csinálni és akkor, amikor súlyos veszély fenyegeti nemcsak kultúránkat, de egzisztenciánkat is, mert erről is szó van itt, felelőtlen szabotálás. Kérdem, mit tett az Egyesület az ellen az eljárás ellen, amely kihasználva a szegénységet, ígérgetésekkel, ajándékozással idegen iskolába téríti a magyar gyerekeket? Ha az egyesület tényleg magyar kultúrát akar védeni, akkor ne énekkart csináljon vasárnapi szórakozásra, hanem — tiltakozzon, mert ez nemcsak kultúrügy, de egzisztenciális ügy is. De máskülönben mi van az énekkarral most ? Ez a kérdés nyitott. Mi nem vagyunk hiú emberek, Déli kartársam se az, mi nem kérünk a „diadalnak egyegy ránk vetődő sugarából“.

Az a kifogásunk is fent áll változatlanul az egyesülettel szemben, hogy miért nem csatlakozik egy manifesztációs gyűlésen a cseh és német tanítóegyesületek egységfrontjához, amely a fizetés javítást akarja kiharcolni ? Ha eredmény lesz, akkor ez csak kizárólag a cseh-szlovák-német egységfrontnak az eredménye lesz, amiből azonban részesülnek a magyar tanítók is. Nem tartja-e kolléga úr egyenesen erkölcstelennek, hogy mások áldozatos munkával kaparják ki a tűzből számunkra is a «észté-