Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-04-21 / 4. szám
1. évfolyam. — 4. szám. tfj Ujságbélyeg használatát a koSicei postaigaz- y gatóság 10.623-IV.-34 sz. alatt engedélyezte. Ro* Berehovo—Beregszász, 1934 április 21. Felelős szerkeszt^*«—CZABÄN SAMU. Megjelenik minden hó 7. és 2I.-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal : -* • Berehovo t Beregszász, ■__^ Ide cimzendők a lapot illető összes küldemények. Kéziratokat nem őrzünk meg. A csehszlovákiai progresszív irányú magyar tanítók lapja. Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását s a felekezetek hatáskörébe való utalását, a tanítók gazdasági helyzetének gyökeres javítását. Előfizetési ár: Egész évre 40 Ké Fél évre 20 „ Negyed évre 10 „ Egyes szám ára 2 „ árulás és progresszivitás .... jelentőségű legfelsőbb bírósági döntvény Milyen fegyelmi fenyítéket használhat a tanító? Az ellentét és kérdés ilyen határozott formában való fölvetését lapunk más helyén található híradás teszi aktuálissá. Semmi más nem történt, mint az, hogy egy tanító, aki bálor volt a passzivitás táboréból egy általános véleményt megmondani, egy fiatal kollégát nyilt és mindennel kapcsolatban állást foglaló progresszivitásáért... „magyar ügy árulójának“ nevezett. Ez nem tanítói súrlódás, nem generációs feszültség, ez több, jóval több, mert itt a magyar tanítóság két elvi tábora : a progresszivitás és az elfogult passzivitás ütközőit össze. Adódik a kérdés az esettel kapcsolatban : árulás-e, a magyar ügy árulása-e a progresszivitás? A kérdést nem tesszük föl még azokkal szemben sem, akik a kisebbségi körülményeinkben való aktív és tervszerű munkát szeretik magukban árulásnak minősíteni. Nem tesszük föl a kérdést azért, mert azok, akik ideszorult életüknek tizenötödik évében sem jutottak túl a kábulaton, képtelenek voltak a kisebbségi sorsban felismerni hivatásukat és teljesíteni azt, azokat nem lehet hatvan vagy hetven sorban életre kelteni. Ezek a szomorkodó és bélyegző emberek megmaradnak továbbra is olyanoknak és azoknak, akik mindig voltak. De mégis észre kell venni valamit és még mindig jobb, ha mi vesszük észre és mi magunk mondjuk meg magunknak: kisebbségi politikai életünket kivéve, sehol nem találunk kisebbségi életünkben jelenlegi sorsunkkal szemben akkora passzivitást, mint a tanítóság körében, Ennek megvan a maga oka. Koruknál fogva helyenként és így egész kisebbségi geográfiai területünkön a tanítói életben azok a kollégák az irányítók legtöbbször, akik egész megkövesedett életükkel még mindig abban az atmoszférában élnek, amelyben a háború előtti kultúr politika tervszerűen szorította őket. Ezek a ma mór idős kollégák fiatal korukban is passzívak voltak azokkal a kérdésekkel szemben is, amelyek kimondottan őket érdekellek. A háború előtti magyar falu és élet mozdulatlanságban tartására a hivatalos politika mozdulatlan és passzív tanítóságot akart „kitenyészteni“. Szomorú és kisebbségi életünk egyetemes kára éppen az, hogy ezen kultúr politikai tér melvények utolsó mohikánjai majdnem minden tantestületünkben képviselve vannak, egy „jobb“ világot látott tanító személyében, aki feszes vigyázban áll nemcsak elvei (?), de az egész kisebbségi magyar sors hullámzása mellett és ha a tantestületben vagy közéletünkben máshová, betéved egy progresszív fiatal magyar, akkor sietve rásütik a bélyeget: a magyar ügy árulója. Ezek a tanítók reprezentálják ma majdnem az egész csehszlovákiai magyar tanítóságot, mert minden passzivitásuk mellett agresszívek abban, hogy tantestületenként az ő mentalitásuk jusson kifejezésére. Ezek a kisebbségi magyar sorsot nem adottságnak látják, amelyben éppen magyar érdekünkben el kell végezni munkánkat, hanem valami véletlen és függő állapotnak, amely Az Üj korszak hadat üzent minden ósdiságnak, harcol minden olyan hagyomány ellen, amely alkalmas arra, hogy szakadékot teremtsen a tanító és a nép között. A tanító kell. hogy szeresse a népet, szeresse hibáiban is, igyekezzék azokat az iskolán keresztül jóakarattal kiküszöbölni. Ha a tanító megérti a népek a nép hálós azért, az ilyen tanítót megbecsüli, támogatja, szeretetért szeretettel fizet. Az első és legfőbb föltétele ennek a megértő, kölcsönös szeretetnek a gyermekekkel való türelmes, gye ngéd, szeretetteljes bánásmód : nem ütni, ,iem pofozni, nem térdepelteim, nem haj-fület húzni, nem pacsizni, mert az ilyen eljárás, az ilyen fegyelmezés elidegeníti a gyermeket s a szülőt a tanítótól, nem is szólván arról, hogy a testi büntetés, mint neveji^i eszköz: abszolút rossz, céltalan. A tanítónak, igenis, kell tudni úgy fegyelmezni, hogy testi fenyítékre szükség ne legyen. A durvaság eldurvítja a gyermeket is, rossz emléket hagy benne s ha felnő ellenséges érzülettel fog fogadni mindent, ami az iskolával összefüggésben van. A legnagyobb baj pedig az, hogy a szokás természetté válik s ha a ma gyermeke holnap szülő lesz, ahogyan ő tapasztalta, ő is úgy fog nevelni, így nőhet fel nemzedék nemzedékre az embert emberré jeliemző szeretet nélkül, megfertőzve a durvaságra, békétlenkedésre, a háborúskodásra való hajlamossággal, aki a legártatlanabb dologra is a legértelmetlenebb gorombasággal válaszol. Milyen pokol az olyan tanító élete, aki a testi fegyelmezési módot megszokta ! ellen kifelé és befelé a passzivitással kell tűntelni és jaj annak, aki nem passzív és nem fogadja el követendő álláspontnak azt a passzivitást, amelyet szinte tantestületenként a történésekkel szemben meghatároznak az öregek. Szegény fiatal, újarcú magyar tanítóság, ku!(úr hivatásuk.. . megpecsételődött addig, amíg öregek állanak régi felfogással és az árulás bélvegét sütögető bélyegzővel tanítói és ezen keresztül kisebbségi hivatásunk előít nem nyitott kapu, de megcsontosodott gátként. Érdemes-e ezeknek megmondani, hogy nemcsupán köztársaságunk, amely eltart, de kisebbségi magvar életünk érdekében a passzivitással szemben mi a hivatásunk és kötelességünk ? Ezeknek fölösleges minden sző már, viszont azok, akik bátrak és minden gyalázkodássai szemben tudják kisebbségi kötelességüket, nem szorulnak szóra. Egyszerűen megvárjuk, míg ezeket a valóban öregeket elkoptalja az idő és kinevelődik az új magyar tanítóság és helyrehozza azt, amit kisebbségi életünkben a régi kultúr politika átkaként az öregek ártottak. Az öregek lassan elkopnak és nemcsupán köztársasági, de kisebbségi magyar érdekünk is azt kívánja, hogy új, reális, megértő, demokratikus magyar tanítóságot kell kitermelni és helyükre állítani. Van egy növendékem, aki két évvel ezelőtt egy közeli község állami iskolájából került hozzám. A bemutatkozásnál megakartam simogatni a fejét, elkapta, mint aki megijedt. Később elmondta társainak, hogy ahonnan ő jött, ott a tanító bácsi verekedett. És én ehhez még azt is megtudtam, hogy az a tanító bácsi hogy zavartalanul kiélhesse a botozásban magát: megszavaztatta a szülőket, kierőszakolta beleegyezésüket, „meggyőzte“ őket s meghatalmaztatta magát, hogy a gyermekeket botozhassa... Ha a mai nevelésnek hibáit őszintén mérlegeljük, be kell ismernünk, hogy azokban a gyakori bicskázásokban, virtuskodó fejbeverésekben, véres búcsúi verekedésekben igen nagy része van az iskolai durva nevelésnek. Hogyan is legyen az a gyermek gyöngéd, megbocsátó elnéző és megértő, amikor ő ilyent nem látott, nem tapasztalt. Sok szülő, aki szeretettel neveli gyermekét, nem tűri a testi fenyítést szó nélkül s megindulnak a jelentgetések, a pörök, amelyek bizony az egész pedagógia szégyenpadra állítását jelentik. Egy ilyen pörben hozott most a brünni legfelsőbb bíróság ítéletet, melyet közérdekű voltánál fogva leközlünk. Másolat. Legfelsőbb bíróság. C. Zm IV 362/33-3 TK 42/31. A legfelsőbb bíróság a beregszászi kerületi bíróságnál Murányi László ellen súlyos testi sértés ügyében hozott Ítélet ellen emelt semmiségi panaszban a következő Ítéletet hozta: A semmiségi panasz elvettetik. Indokok: A felső bíróságnak a vádlott, Mu-Nekünk most csak egy magyar ügyünk van : a kisebbségi sorsunk. Ezzel kapcsolatban fölteszünk egy kérdést, nem a saját lelkiismeretűnk megnyugtatására, hanem hogy megzavarjuk néhány árulás bélyegét osztogató öreg emésztését . . . az-e a kissebségi magyar ügy árulója, aki felébredt lelkiismerettel és akarattal akarja dolgozni nemcsak az eltartó köztársaság ügyét, hanem a kisebbségi magyarság élet ügyét is azzal, hogy kihasználja a működési területül nyújtott jogokat és ezzel fenntartja az itteni magyarságot és legalább két nép szükséges találkozását egyengeti, vagy az-e az áruló, aki kényelmes passzivitással szabottálja a kisebbségi magyarság munka területeit, elszalasztja céltudatosán az alkalmakat, a jogokat és igyekszik mártírrá injekciózni hamis frázisokkal a magyarságot, hogy tehetetlen és halott hős komplexummá váljon a kisebbség közvéleménye előtt ? . . . Igen, tegyük föl a kérdést: ki az áruló? A kérdésre pedig elsősorban azoknak van joguk ítélettel felelni, akik a tunyasággal és elkopott dszentri bagatellizálással szemben tesznek és dolgoznak a demokratikus magyarságért. Ilku Pál,
