Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-04-07 / 3. szám
2. oldal. 3. szám. Személyeskedés-e az erkölcsi gyom irtása? Az Új Korszak 1. számában két levelet közöltem. Az egyikben Mónus Gyula benei kolléga a rajta esett súlyos inzultusért lemondását jelenti be a podkarpatskarusi magyar tanítóegyesület központi elnökségének, ahol ő mint alelnök s mint körzeti elnök szerepelt. A másik levelet hozzám intézi és arra kér, hogy segítsem hozzá a súlyos inzultusért való megfelelő elégtételhez. Az az inzultus, ami a lemondó levélben van megírva, már előbb három héttel is megtörtént egy körzeti pedagógiai gyűlés után. Úgy értesítettek engem is, Mónust is a kollégák» akik ott jelen voltak. Nekem még külön azt is megmondták, hogy, „ ... de Samu bácsi, ha ezt megírod, vagy rám fogsz hivatkozni, letagadom azt is, hogy veled beszéltem, mert én nem akarom, hogy Husznay engem üldözzön.“ Akkor tehát ezt az ügyet nem volt tanácsos nyilvánosságra hozni s nekem, aki oly érzékeny vagyok az igazságtalansággal szemben, akkor is, ha másról van szó, hallgatnom kellett, mert az esetleges sajtópörben nem számíthattam a kollégák tanúságára. Amikor az eset után három héttel a lemondó levélben elmondottak megtörténlek, június 7.-én (pénteken), Mónus bejött hozzám 9.-én (vasárnap) s elmondván az esetet, abban állapodtunk meg, hogy most már megírom a macsolai esetet (ott történt az első inzultus), ő pedig megírja lemondásásában a vele megtörténtet. Hiszen — így gondolkoztunk —, ha a kollégák egyike sem fog visszaemlékezni semmire sem, a Mónus szemébe vágott „hazudott,, Mónus által történő tanuságtétel elegendő lesz a bíróságnak, így is történt. A cikket még vasárnap megírtam és egy kisérő levéllel még aznap postára adtam. A levélben, és ez is bizonyítja, hogy ez közös megbeszélésünk alapján íródott, megírtam, hogy Mónus le fog mondani az elnökségről. A cikk az Új Közlöny (uzhorodi napilap) 1929. VI. 12. s a levél a 13.-i számban jelent meg. Letagadhatatlan I, még az emlékezet meggyengülésére való hivatkozás is hiábavaló ezekkel a tényekkel szemben. Azért tudom pedig ezeket ily pontosan, mert én minden ilyen dologról rendes feljegyzést vezetek (nehogy az emlékezet meggyengülésével kelljen utólagosan mentegetnem magamat). Ezt tettem a Mónussal történt megbeszélés után is. Mónus és Husznay közben kibékültek s a kibékülés után Mónus letagadta a lemondó levelében elmondott sértést s ezzel meghazudtolt engem, aki az ő védelmére szót emeltem, mert az ő védelmét a magyar tanítóegyesület védelmének minősítettem, mert az ő elnöki személyében az egyesületet láttam megsértettnek. — Ez az ügy tehát nem „személyeskedés“, tisztelt központi Vezetőség I Ezt az ügyet közüggyé maga Mónus avatta, amikor a rajta esett sértésért a tanítóegyesülettől lemondása formájában elégtételt kért. Es nem szabad személyeskedésnek minősíteni azért sem, mert Mónus ma is mint alelnök és körzeti elnök szerepel itt, Podk. Rusban s mint munkatársnak a Magyar Tanító címlapján is ott van a neve. Már pedig, amint ő maga mondja lemondó levelében: „ . . . ennek az egyesületnek egy támasza van csak a kerek világon : erkölcsi alapjának tiszta és mocsoktalan volta. Ezt a tiszta erkölcsi alapot mindennél jobban féltem én s ezt kívánom megvédeni, amikor bejelentem, hogy az egyesületnél betöltött alelnöki és körzeti elnöki tisztségemről lemondok !“ Arról van tehát szó: igaz-e a lemondó levél tartalma, ha igaz és Mónus azt utólag mégis letagadta, vonja le cselekedetének konzekvenciáját, ha nem igaz, amit ott írt, csak megtévesztésre volt szánva, cirkusz volt az egész, ez esetben sem tölthet be soha többet bizalmi állást egy erkölcsi testületnél, amely előtt szent az a bizonyos „erkölcsi alap“. Mert úgy-e, tisztelt kollégák, mi nem adhatunk fölmentvényt azoknak, akik a közéletben inkorrektül járnak el, nem adhatunk és ÚJ KORSZAK Félünk az indextől.. • Az Új Korszak első bemutatkozó száma a maga erőteljes progresszivitásával kiváltotta a gyengébb idegzetüekből azt a sztereotip jóslatot, hogy úgyis indexre kerül. Ebben az „úgyis“-ban benne feneklik minden, amit tanítói öntudatnak merünk nevezni ; benne van a gyávaságunk, erőtlenségünk s a meghunyászkodásunk: mert a lemondás szkepszisével lelkünk egyedüli emberiességét — az Öntudatunkat adjuk fel. Árulókká leszünk, sorsunk, reményünk tehetetlen figuráivá, akik csak magunkbafojtva minden keserűséget tépelődünk, de egy hatalmas tagadással, egy mindent elsöprő gúnykacajjal nem merjük odakiáltani, hogy nem birtok velünk, mert nálunk az igazság, amit elhallgattatni már nem lehet, nem, mert ezernyi megújuló visszhang zúgó himnuszaként szakad fel a hang az eltaposottak, a kihasználtak dühmarta leikéből, hogy elég a félrevezetésből, a tilalmakból, mi látunk, sőt sokat látunk I Köztársaságunk alkoimányievele világosan kimondja a szabad véleménynyilvánítás jogosságát s mi mégis tehetetlen bábui vagyunk annak a határtalan intoleránciának, melyet az egyházak velünk szemben kifejtenek. Miért ? Mert megszólalt a lelkiismeretük, tudatára ébredtek 8nnak, hogy a tanítókkal sohasem bántak úgy, mint munkatársukkal, hanem csak mint alattavalóikkal, s az alattvaló megnyilatkozása kellemetlen 1 Az Új Korszak tanítósága nem a romboló forradalom felelőtlen hirdetője s nem akarja a régi igazságok elefántcsonttornyát sem a porig alázni; hanem visszaadni annak a történelem minden korszakén át csak megcsúfolt eredeti értelmét. Nem a mezítlábas Jézus tiszta dialektikája a mi fájós sebünk, hanem az elmagyarázott krisztusi egyszerűség és egyenlőség az, amit a szemére vethetünk azoknak, kiknek kötelességük lett volna megvalósítani a mester örökemberi tanítását. Egyházaink a képzelt felelőség nagyképű aggodalmával veszik ki kezünkből azokat a nyomdatermékeket, melyek a biztos elkárhozás örvénye felé sodornának. Lépéseket tesz a lelkünk üdvösségéért, de a tanítói tekintélyünk megvédéséért nem száll sikra. Tanítói kenyerünk fokozatos apadását nem tartja aggodalmasnak s a fizetésleszállítás rendelkezéseit sem teszi indexre ! A pásztorlevelek mindent átölelő szövege egy szóval sem tesz említést arról, hogy az ötgyermekes tanító csak kettő után kap nevelési járulékot, ami pedig sok is kevés is, t. i. az éhenhaláshoz I A tanítóság anyagi problémáival érdemesebb lenne foglalkozni, mint a lelkiekkel, mert a dolgozó tanító egy befejezett munkaélet után üdvözülten, nyugodt lelkiismerettel hajthatja le fejét. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ nem szabad adnunk, ha nem akarunk velük, inkorrek cselekedetükkel közöségget vállalni. Ez tehát nem „személyeskedés“ s ha ezekután is annak minősítik, annyi ez, mintha azt mondanák, hogy amit Mónus cselekedett nem erkölcstelen. Még egyet 1 Mónus legutóbb a múlt év decemberében lett ebben a tárgyban kihallgatva s arra a kérdésre, hogy az ellentmondó vallomása közül melyik az igaz, igaznak a Husznayval történt kibékülése után a vizsgálóbírónál tett vallomását ismerte el azzal az indokolással, hogy : .......valószínűleg az a vallomásom az igaz, amelyet a vizsgálóbíró előtt tettem (1930. I. 25.), minthogy ez a kihallgatásom röviddel a tett után történt és akkor még jobban emlékeztem az egész dologra. A főtárgyalás néhány év múlva volt a tett után s így már nem emlékeztem jól a dologra és talán ez okból kifolyólag adtam elő a dolgot máskép a főtárgyaláson“. (A főtárgyaláson én is jelen voltam, zsebemben a lemondó levéllel, melyet a vonatban A mi szerepünk valahogy olyan a társadalomban, mint a vaskapocsé, mely az állványozást tartja össze. A kapocs értékes, ha használatban van. Erőt jelent az építéskor, a társadalmi akciók megmozdulásainál szükség van rá, de mihelyt az építés megszűnik, v. ellanyhu!: nem vesznek tudomást róla, hagyják hogy eihányódjon : hisz most mér értéktelen . . .(?) A hasonlat csak látszólag sántít, de ha a tanítóság viszonyát kutatjuk a társadalommal kapcsolatban, bizony azt látjuk, hogy a figyelem csak akkor kacérkodik velünk, ha egyik-másik társadalmi intézménynek szüksége van a kapocsszerepünkre. — Ezek a sorok nem jeremiádok akarnak lenni, hanem a hivatásunk tudatos felismerése és a bennünk rejlő erők nyilvánosságra való dobása, hogy ne tartsanak minket balekeknek, kik nem tudják mennyit érnek és mennyit dolgoznak; ellenben számottevő erőtényezőknek, kiket akkor is meg kell becsülni, ha az akció, az épület már tető alá hozatott és az összetartó kapocs eltűnt a felületes szemlélő elől. Mi odaadjuk munkánkat, többé-kevésbé tehetségünket, de senki sem meri megmondani, hogy itt vagy ott azt tanítói munka hozta létre. S a társadalom ilyenkor egy sorral sem ment előbbre a mi megismerésünkben és ebből kifolyólag megbecsülésünkben sem. Erre pedig szükségünk van, ha a jövő munkánkban eredményt is el akarunk érni 1 De van ennek a homályosításnak másik oldala is, amidőn az általunk kezdeményezett munkát kiveszik kezünkből (konkrét példa : a sz-i Szülői szövetség esete), csak azért, hogy ők maguk agyonhallgassák, megfullasszák a kezdeményezést. A tekintély elvén felépült egyházak szívesen látják a sorsában megnyugodott néptanítót, de rendbontónak (anarchistának) tekintik mindjárt, ha a tanító szót mer emelni olyan dolgokban például, melyek a szociális igazságtalanságokat csak érintik is. Sokszor pedig elég egy Petőfi, vagy Ady költemény, hogy az illető nevelő ellen a fegyelmi vizsgálatot megindítsák. Eklatáns példa erre a következő eset: egy tanítót kérdőre vontak, miért szavaltalta el október 28-án Petőfi „Akasszátok fel a királyokat“ c. költeményét?, mert hisz „Krisztus is király volt, akkor azt is fel kell akasztani“ ? I Vagy miért kell a protestáns költőkkel (Adyt értette a társadalom eme gyászos féltője) megmételyezni a kát. iskola gyermekeit ? Szegény magyar kát. iskolák, ahol Ady „Proletár fiú“ verse már mételyez 111 Gyilkos kultúriszony I S ezekután nem természetes, ha az a a tanító, kit a társadalmi evolúció szellemében neveltek, a világnézeti különbségek válaszfalát lálja maga és a társadalom eme hívatlan féltői között ? I A haladó szellemű tanítóság munkáját a középkori exkomunikációk nem gátolhatják, mert tudatában van erejének és tudja azt, hogy az igazságért nem szenvedni, hanem harcolni kell I Déli. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ megmutattam Mónus kollégának s ő akkor a lemondó levél tartalmát vallotta 1) Csakhogy itt megint egy kis pszichológiai tévedés van. Mert ha ezt a mónusi érvelést elfogadjuk és legyünk méltányosak, fogadjuk el, hogy t. i. az emlékezet a tett elkövetése utáni legközelebbi időben volt megbízhatóbb, akkor a lemondó levélben foglaltakat lehet elismerni föltétlenül igaznak, mert az a tett elkövetése után 3 nappal íródott, míg a vizsgálóbíró előtt történt meghazudtolt vallomása a tett és a lemondó levél után majdnem 8 hónappal. Aztán, kedves Boross B. kollégám, hát nem „közérdekű írás“, amely a közéletben történt erkölcstelenségek kiirtásáért íródik? És a mi közéleti cselekedeteink nem esnek ugyanazon elbírálás alá, mint más halandóké ? És az a kollégiálitás,, ha szemet hunyunk a mi hibáink fölött ? És az a személyeskedő, a testvérharcot fölidéző, aki a közéleti morál minden következményét kötelezőnek tartja mindenkire nézve ? Mit kívánjak ? Minden befolyástól mentes szigorú önbirálatot és tárgyilagos kritikát a legjobb barátunkkal szemben is éppen úgy, mint az ellenfelünkkel I Czabán Samu.
