Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-05-21 / 6. szám
6. szám. 3. oldal. Az ember, amióta a történelem színpadán megjelent, állandó küzdelmet folytat a létért. Küzd a természettel és küzd saját embertársaival. Ez a küzdelem napjainkban minden idők harcánál élesebben, elhatározóbban folyik. Éppen erre való tekintettel nem lesz érdektelen az emberiség történetét legjellegzetesebb vonásaiban fölvonultatni. Reánk, tanítókra, különösen fontos, hogy tisztán lássunk és megértő lélekkel kisérjük ezt a nagy, az igazságért folytatott feíszabaditó harcot. A történelmi materializmus azt tanítja, hogy az emberiség eddigi története: osztályharcok története. Viharos időkben, a 48-as forradalom küszöbén hangzott el ez a merész megállapítás egy kicsi füzetben, mely harcra hív és mélységes tudást tartalmaz. A nagy munkás forradalmár Marx írta ezt a kis füzetet; melyet azóta a világ minden nyelvére lefordítottak, száz meg száz kiadásban kinyomattak. Csak a nagy keresztény forradalmár: Jézus hatása állítható párhuzamba a nagy munkásforradalmár hatásával. Addig azt tanította a történelem, hogy voltak győztes és legyőzött népek, ügyes és ügyetlen hadvezérek, jó és rossz királyok, de osztályharcról nem esett szó. Pedig van, letagadhatatlanul van, osztályharc. Igaz, hogy úgy a tudományos történelmi munkáink, valamint iskolai tankönyveink gondosan kerülik az osztály és osztály harc kifejezéseket. De amit nem emlegetünk, még nem foghatjuk rá, hogy az nem létezik. Emlékezzünk csak vissza például a magyar történelemben a gyászos emlékű mohácsi vészt megelőző korra. Amikor a kaszás jobbágyok tízezrei vonultak föl a nemesi kastélyok ellen, És velü«< szemben nem verődött-e össze a nemesség mindenfelől Zápolya zászlai alá és nem állt-e kegyetlen, embertelen boszszút a lázadozó jobbágyakon ? Nem folyt-e néhány évvel később elkeseredett küzdelem a fő- és köznemesek között és nem okozta-e mindez a viszálykodás az ország romlását és pusztulását ? Ez bizony maga az osztályharc eleven valóságban. Ha valaki erre azt mondaná, hogy a magyar történelemnek csak éppen abban a korszakában folytak ilyen harcok az ország lakosságának egyes rétegei között, máskor ellenben az ország lakossága egyetértőén munkálkodott az ország jólétén, arra azt válaszolhatjuk, hogy szakadatlanul folyt a harc a lakosság egyes ré tegei között, de csak néha élesedett ki annyira, mint a mohácsi vészt megelőző időkben, midőn az egyes osztályok nyílt csatákat vívtak egymás ellen. Mielőtt tovább mennénk fejtegetésünkben, tisztázni kell, hogy mit értünk tulajdonképpen osztály alatt. Az eddig mondottakból kitűnik, hogy a történelem különböző korszakaiban nem szerepelhetnek ugyanazon osztályok. Visszatérve a fenti példára, volt idő, amidőn Magyarországon még nem voltak jobbágyak, hanem csak rabszolgák. Aztán volt idő, midőn megszűnt a jobbágyság és a régi jobbágyakból: parasztgazdák, zsellérek és mezőgazdasági bérmunkások lettek. Amily igaz, hogy az emberiség története nem más, mint osztályharcok története, éppen olyan igaz az is, hogy az osztályoknak a történelem folyamán sokszor kellett változniok, megszűnniük és más-más formában feltámadtok. Osztály alatt tehát embereket, sok embert, embertömegek összességét kell értenünk, akiket valami összefűz, egymáshoz kapcsol. Ez pedig nem lehet más, mint valami közös érdek, melyért lelkesednek, mely egymáshoz fűzi őket. Ha most a Dózsa-féle parasztlázadásra gondolunk, akkor a parasztokat egymáshoz fűző közös érdek a földesúri terhek lerázása volt, míg a nemeseket az a közös törekvés forrasztotta egybe, hogy föllázadt jobbágyaikat ismét szolgálatukba hajtsák. De nem minden nagy közös érdek ilyen osztályképző tényező. Vegyünk csak egy példát 1 A hajót a nyilt tengeren vihar támadja meg s a megsemmisülés fenyegeti. A hajón mindenfajta utas van. Az első osztályon gazdag bankárok, előkelő hivatalnokok, diplomaták, kiknek költségeit az ország fizeti, földesurak s más bőpénzű emberek. A második osztályon iparosok, kereskedők, kisebb hivatal, nokok. A harmadik osztályon munkások, parasztok stb. Amig a halálveszedelem fönnforog, mindezeket az embereket egyetlen közös gondolat, egyetlen közös érdek fűzi össze: bárcsak kikerülnék a veszedelmet! De azért minÚJ KORSZAK denki tudja, hogy ezek a most közös érdekben eggyé forrott emberek nem tartoznak együvé, nem alkotnak egy osztályt. Mihelyt elmúlt a veszedelem és kikötőbe érnek, minden közösség megszűnik a hajó utasai között. Az első osztály utasai automobilra vagy fogatra ülnek, a többiek szerényen villamosra szállnak vagy gyalog szélednek el, kiki megy a maga útján s nem törődik többé utitársával. Tehát nem minden közös érdek osztályképző jellegű. Nem minden érdekközösség formál osztályt valamely embertömegből. Csak olyan embertömeg alkot osztályt, melynek állandóan közös céljai, közös érdekei vannak. Állandó érdekek pedig csakis a gazdasági téren, a termelés körében fordulnak elő. Még ezt a meghatározást sem tarthatjuk véglegesnek. Akadnak ugyanis olyan embersokaságok, emberközösségek, melyeknek tagjait állandó közös érdekek fűzik egybe, de mégsem képeznek osztályt. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság tagjainak például közös érdeke a társulatnak virágzása, a társulat tagjai, mindnyájan tudjuk, még sem képeznek külön osztályt, hanem a hivatalnokosztály vagy esetleg más osztályok tagjai... Viszont van az összes embereknek is sok állandó közös érdeke. Az orvostudományok tökéletesedése állandó közös érdeke bárme’y rangú és rendű embernek. Tehát nem minden állandó közös érdek osztályképző. Azt kell megállapítanunk, hogy melyek azok az állandó közös érdekek, melyek az embereket osztályokká formálják. Vegyük az ipari osztályt, melyet mindenki osztálynak nevez, nézzük, mik az ő közös érdekük. Minden ipari munkásnak, például érdeke, hogy az élelmiszerek olcsók legyenek. De ez a közös érdek sem osztályképző, vannak azonban olyan érdekei az ipari bérmunkásoknak. melyek csak az ő érdekeik. Ilyen az, hogy a munkabér az iparban lehetőleg magas, a munkaidő lehetőleg rövid legyen. Nincsen olyan ipari bérmunkás, akinek ez a két dolog életbevágó érdeke ne volna. Viszont nincs az ipari bérmunkáson kívül más foglalkozású ember, akinek az ipari munkabérek magassága és a munkaidő rövidsége közvetlen, életbevágó érdeke volna, úgy mint az ipari munkásnak, akinek egész megélhetése, családi boldogsága, művelődésben való haladása, egész emberi mivolta ezen a két tényezőn fordul meg. Ezek tehát valóban osztály képző közös érdekek. Az ipari munkásokkal szemben vannak a munkáltatók. Bár az ipari munkáltatóknak is vannak közös érdekeik a munkásokkal, például az élelmiszerek olcsósága, de vannak olyan érdekeik is, melyek csak az ő érdekük. Ilyen az, hogy az ipari munkások minél kisebb bérért minél több munkát végezzenek. Minden ipari munkáltatónak ez az érdeke. Viszont az ipari munkáltatókon kívül nincs senki, akinek ez közvetlen érdeke volna. Ha ezeket az ipari bérmunkásoknál és az ipari munkáltatóknál fönnforgó osztályképző érdekeket közelebbről vizsgáljuk, azt látjuk, hogy egymással ellenkező természetűek. A két osztályképző érdek közölt tehát feltétlen ellentét áll fenn. Ha a régi kor történetét vizsgáljuk, hasonlókat tapasztalunk. A nemességnek az volt az érdeke, hogy a jobbágyok erejének lehető legnagyobb részét foglalja le magának robotmunkára és a jobbágyok termésének lehetőleg nagy hányadát vegye el különféle címekén. Ezzel szemben a jobbágyoknak érdeke az volt, hogy lehetőleg kevés robolnapot szolgáltassanak és a termésből a nemes földesúr lehető kis részt szedhessen el tőlük különféle földesúri járandóságok fejében. De bármely korra tekintünk is vissza, az eredmény mindig az, hogy az egyik osztály osztályképző érdekei éppen ellentétesek, éppen a megfordítottjai valamely más osztály osztályképző érdekeinek. Az eddig elmondottakból az tűnik ki, hogy az embereknek osztályokba való sorozását az illető emberek gazdasági helyzete, másként kifejezve : kenyérkereseti módja határozza meg. Aki mint ipari bérmunkás keresi meg a kenyerét, az az ipari munkások osztályában tartozik, aki saját földjét, saját kezemunkájával műveli, az a parasztosztályba. Osztályokról tehát a népeknél csak akkor, a kulturális fejlődésnek csak olyan fokán lehet szó, midőn nem minden ember egyenlő módon keresi meg kenyerét. (Folytatjuk.) Dr. V. Z. És mégis mozog a föld ... Sajnos ez a mondás még a huszadik században sem a múlté, mert mint az alábbiakból kitűnik: még ma is van olyan vidék a művelt Európában, ahol Galilei-féle üldözésben részesül az ember, ha a föld forgásáról beszél. Államunk vadregényes vidékén, a szilicei fensíkon van egy Kecsö nevű falu. Teljesen elzárva minden kultúrától, szinte megközelíthetellenül bújik meg a hegyek között. Az állomás (Plesivec) 13 km.-re van tőle. Az útja minden képzeletet felülmúlóan rossz, annyira, hogy sokszor gyalogszerrel alig megközelíthető. A lakosság három felekezetű: 50 % katolikus és 50 % evangélikus és református. Két temploma és két iskolája van : katolikus és evangélikus. A katolikus iskolába 80 gyermek jár: egy tanító tanítja mind a nyolc évfolyamot. Az evangélikus iskolába 40 gyermek jár. Az iskolák állapota szörnyű: a katolikus iskola épülete még csak megjárja, de 80 gyermek befogadására alkalmatlan, az evangélikus iskola pedig olyan, mintegy tyúkól (semmi túlzás nincs ez állításban). Életveszélyes benne tanítant. A fölszerelés mind a két iskolában egyenlő a nullával. A tanító naponta szögei és javít, kalapál, mert a gyermekek alatt a tanításközben összedülnek a padok. A padló olajozást hírből sem ismerik. Valóságos porfelhő veszi körül a tanítványokat. (80 gyermek csak egyet lépjen is külön-külön a padlóra : már por keletkezik.) A tanítói állás mind a két iskolánál kántorsággal van egybekötve. Plébánia egyik részről sincs helyben. Egyedüli művelt ember a faluban tanító. A katolikus nép Kecsöben elfogúlt, bigott a vallásosságában, A tanítói állás betöltésénél nem azt nézik, hogy képzett tanítót kapjanak, hanem jó öblös-torkú, a vallási gyakorlatból ki nem fogyó kántor kell nekik. A jelzett tulajdonságokéi, ha valaki rendelkezik a jelentkezők közül: akkor a választás biztos. Nem fontos az, hogy milyen tanító, még az okleveles tanítót is szívesen elejtenék (ha lehetne) egy buta. minden tanítói képzettség nélküli egyénnel szemben : csak a kántori teendőknek a helyi szerint eleget tegyen, és az iskolában (mint azt tőlem kívánták) csak hittant tanítson. Tekintettel a mai nehéz elhelyezkedési lehetőségére, ennek a lehetetlen helyzetben lévő falunak r. k. kántortanító állására is több jelentkező volt, akik közül én voltam az a „szerencsés“, aki protekció útján tanítója lettem a jelzett iskolának. Nem izgatott a falu rossz fekvése, a nagy távolságok, melyek a közlekedést időben nehézzé tették, a rossz utak, amelyek az embert fizikailag akadályozták a járás-kelésben. Fiatal 27 éves erőmmel feküdtem neki a munkának. örültem, hogy minden téren sok a munka. Örömmel gondoltam arra, hogy milyen jót is fehefek azzal, ha a népei a példátlanúl álló elmaradottságból az iskolán keresztül amennyire lehet kiemelem. Az elődeim. sajnos, semmi fölemelő, fölvilágosító kísérletet nem tettek, pedig a szóbanforgó iskola már emberemlékezet óta fennáll: tanítói műveletlenek (minden tanítói képzettség nélkül, 4—6 osztályos elemi isk. képzettséggel) voltak, akik a kecskéjüket és egyéb állataikat is a tanteremben tartották. Az első okleveles tanító kb. 1912-ben ment a faluba, de nagyon rövid ideig volt ott. titáné megint oklevélnéiküli tanítója volt a jelzett iskolának. Rettenetesen megrögzött alkoholista volt. Nem ért a munkája semmit, a gyermekek megverték stb. Ez az ember 14 évig volt a faluban. Ulána újra rendes tanítói képzettséggel bíró egyén került oda. Az illető jelszava az volt „beteg, aki nem iszik“. Á gyermekekre rázárta az ajtót reggel, és ivászati manővereket folytatott. Délben hazaengedte a tanulókat: délután ismételte a dolgot. A menyecskék között sem válogatott, jók voltak neki még a foghíjasok is. Az uccán nem tudott elmenni „fehérnép“ mellett, hogy azokat itt-ott meg ne „érintse“, és valami nagy „műveltségre valló társalgást“ ne kezdjen. Ez az ember még ma is a falu kedvence. Legendák keringenek a tetteiről. Mindenki áradozva beszél róla : jó kántor volt, ha egy kicsit részeg is volt meg hogy szerette a menyecskéket, istenem, hiszen abban nincsen semmi“, (Folytatjuk.) A történelmi materializmus.
