Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-05-21 / 6. szám
1.- évfolyam. — 6. szám. Ujságbéiyeg használatát a kosicei posfafgaz'"HMRKHKam ^lr\ /£< gatóság 10.623-1V.-34 sz. alatt engedéíyefe^f/^ ^JBefehovo—Beregszász, 1934 május 2 A csehszlovákiai progresszív irányú nagyér tanítók lapja. Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását s a felekezetek hatáskörébe való utalását, a tanítók gazát sági helyzetének gyökeres javítását. Felelős szerkesztő, CZABÁN SAMU.H Megje’enik minden hó 7. és 21.-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Berehovo - Beregszász, Asztélyi u. 6. I. Ide cimzendők a lapot'/ illető összes küldetné nyék. t — It Kéziratokat nem őrzünk meg~1 Llőfize.ési ár T Egész évre 40 Kő Fél évre 20 „ Negyed évre 10 Egyes szám ára 2 Mostani feladatunk. Év vége közeledik és ez új, különleges gondot jelent a szokottakon kívül a tanítónak. Most jön el az az* idő, amikor a falusi gyermek a faluból, a régi de elromlott élet-körülményekből a gimnáziumba, az új élet-lehetőséget adó városi iskolába kerülhet. Ez menekülés. Otthon már fölaprózódotí a föld, bizonytalanná vált az élet, nincs más megoldás, mint elmenni otthonról, új élet után nézni. A kis falusi fiúk elindulnak a városba : egyik gimnáziumba, mert atyja vagy anyagilag rendezettebb még, vagy mert vak ambíció hajtja, a másik csoport pedig a műhelyek felé indul. Nem az a baj, hogy eljönnek ezek a kis emberek a faluról a városba, hanem az a baj, hogy sose térnek oda viszsza. A baj az, hogy azt a tudást, mozgalmi, politikai, kultúrális, gazdasági tudást, amit a faluról elkerültek megszereznek maguknak a városban. .. nem viszik vfszsza a faluba, hogy előbbre vigyék a kérdések tisztázását és megoldását a falujukban. A falu minden évben veszít, elveszti legjobb eszű gyermekeit, akiket vagy a gimnázium formál át, vagy a műhelyek züllött ifjúsági élete folyt meg. A gimnáziumba a gazdagabb gyerekek mennek rendszerint és kimondottan azzal a szándékkal, hogy úr legyen belőlük. Azok a fiatalok, akik a faluról a városba kerülve az élet, megváltozott életük természetes folytatásának tekintik az elpolgáriasodást, azok az igazi veszteségei a falunak. Nemcsak veszteségek, nemcsak azért veszteségek, mert elkerültek, hanem főleg azért, mert ezek a maguk munkájukkal, a saját elpolgáriasodott életükért igyekeznek fenntartani a mai helyzetet, amelyből pedig a falu is az egész gazdasági élet gyógyíthatatlan baja fakad. Ezek csak azt érzik és tudják, hogyha otthon maradtak volna, még rosszabb lett volna életük, mint a legrosszabb polgári körülmények között lehet. Innen van az, hogy azok legtöbbször a legreakciósebbak, legelfogultabbak minden világos, észszerű, új gondolattal szemben, akik faluról kerültek a középosztályba. Ezek gondolkodás nélkül állást foglalnak azokkal a problémákkal szemben, amelyben apja is tehetetlenül vergődik csak azért, hogy biztosítsa saját polgári életét, amely néhány fokkal mégis csak jobb, mint apái élete. Ez ellen nem lehet és nem is szabad úgy védekeznünk, hogy lebeszéljük és nem engedjük városi iskolába legjobb növendékeineket. Éppen az jelenti különös évvégi gondunkat, hogy minél több gyermeket küldjünk a gimnáziumba, de ezzel egyszersmind nem a polgári középosztály reakciós táborába is. Igen, a tanítónak minden alkalmat meg kell most és ilyen esetekben ragadnia, hogy a legjobb eszű növendékei minél többen kerüljenek a gimnáziumba. Ez a tanítói cél és munka sem a falu, sem az egyén szempontjából nem kifogásolható, csak akkor lenne az, ha a tanító, amikor a gimnáziumba juttatja növendékeit, védtelenül kiteszi azok-A poszonyi magyar tanítóképző kritikája. Mint előző számunkban megírtuk a po-‘ zsonyi állami tanítóképzőnek az a legnagyobb hibája, hogy nén az életre nevel s az elemi iskolában szükséges elméleti és gyakorlati szaktudást hiányosan nyújtja. Tudjuk, hogy a tanító kultúrrnunkát is fejt ki a felnőttek körében, nemcsak azért, mert a referáíus elrendel':í, hanem, azért is, mert ezt minden magyar tanító, aki a magyar kultúra sorsát szívén viseli: kötelességének tartja. A kultúra terjesztéséhez azonban érteni kell. Énekkart szervezni és vezetni, szavalókórusokat betanítani, egészségtani, jogi és gazdasági előadásokat tartani, ezek mind megkövetelik, hogy a tanító sokfélét tudó legyen. És hogy tudjunk ennek a sokoldalú hivatásnak megfelelni, ha nem kaptunk erre nézve a képzőben semmi utasítást? Kik a felelősek azért, ha egy.« ismereteink hiányosak? Miért kelleti nekünk autodidaktákká lennünk még a krozőben, holott mi szorgalmas- diákok vőhiJthí*? Kik a felelősek azért, hogy egyetlen gyakorlati kérdésre nem tudunk felelni, legalább is a képzőben tanultak alapján nem ? Hát az hogy lehet, hogy falusi tanító létünkre : mezőgazdasági kérdésekben abszolút tájékozatlanok vagyunk ? Ezzel már nemcsak a magyar kultúrának ártottak azok, akik a tanítóképzőt így elhanyagolták, hanem a köztársaságnak is nagy károkat okoztak. Mert: mindenki tudja, hogy a magyarság a köztársaság legtermékenyebb részén lakik. Az se titok, hogy a magyar kisgazda elég primitív módon gazdálkodik s a főidet nem használja ki. Pedig többet kell termelnie, mint amennyit az apja, a dédapja és az ötvenedik őse termelt. És tudományosan kell termelnie, hogy többet termelhessen, mert a nép megszaporodott, a föld pedig nem lett nagyobb és a nép mindegyre szaporodik. A megnövekedett népet a régi földnek kell eltartania, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a kisgazda földjéből sokkal több termést hoz ki, mint amennyit elődei bírtak kihozni abból. De mindezt, ismétlem, csakis tudományos gazdálkodással lehetséges. Meg kell tehát termékenyíteni a föld áldott méhét a tudomány eszközeivel, hogy így foganatosabb legyen a magyar gazda munkája. Hogy több és acélosabb legyen búzája, nagyobb fürtű és édesebb a szőlője, nemesebb és tüzesebb a bora, húsosabb és ízesebb a gyümölcse, több és kristályosabb a méze, hogy boldogabb legyen... Ki vezetheti előbbre ezekben a fontos kérdésekben a magyar gazdát, ha nem a tanító s ha a tanító nem tud eleget tenni kötelességének a legjobb akarat mellett se. ki a felelős azért, ha nem a tanítóképző ?1 Éppen ezért sürgős orvoslást kérünk és követeljük : a lanítóképző megreformálását, szaktanárok kinevezését, a szakórák számának fölemelését, a fölösleges tantárgyak törlését, túlhajtott óraszámoknak a korlátozását, egészséges teremviszonyokat, modernül berendezett és felszerelt s teljesen a tanítóképzés szolgálatába állított gyakorló iskolát . . . modern tanerők vezetésével és a magyar tanítójelöltek szociális támogatását. Követeljük Zibrita igazgató úrtól, hogy számoljon be a képzőben uralkodó viszonyokról a nyilvánosság előtt, mert az egyetlen magyar népnevelő intézet dolga nem lehet hivatalos titok s különösen kíváncsiak vagyunk arra: milyen anyagi támogatásban részesítik a diákságot. Követelnünk kell a legfontosabb magyar iskolánk igazgatójától, hogy valljon színt, tudni akarjuk : ki a magyar tanítóképző igazgatója és követelnünk kell a nem magyar tanerők gyors kicserélését. Nem szabad tovább halogatnunk ennek a kardinális kérdésnek a közmegynyugvást keltő megoldását. Minden nap, ami így telik el, nagy vesztesége a magyar kultúrának és nagy vesztesége a köztársaságnak is. Mert az ifjú magyar tanítóság sorsa szorosan egybenőtt a köztársaságbeli magyar nép sorsával és mi ezt a sorsot összhangba szeretnek látni a köztársaság jól fölfogott érdekével I Ás Lajos. nak a befolyásoknak, amelyek a gimnáziumban a pedagógia leple alatt a középosztály hazug és mozdulatlan politikája részéről érik. A gimnázium a középosztály részére nevel, pedagógiája, célja, eszközei ennek a célnak felelnek meg. A tanár urak nem nézik jó szemmel a faluról került gyerekeket, betolakodóknak, kapaszkodóknak tartják és csak akkor békülnek meg velük, ha azt látják, hogy lelkileg és élet-szemléletileg teljesen átalakultak a polgári kívánalmaknak megfelelően. Azok, akik így, a polgári társadalom részére nevelő tanárok előtt „megjavultak“, azok elvesztek a falu és minden társadalmi probléma részére. — Nem azért küldjük növendékeinket a gimnáziumba, hogy „urak“ legyenek, hanem, hogy tisztán látó, világos fejű embereket kapjunk vissza, akik igazi tanítói munkánkban, a falu felébresztésében a legnagyobb segítséget adhatják nekünk. A falu azokra hallgat leginkább, akik közülük kerültek ki, ezekhez van csak bizalmuk. Ha azok fognak a falun és falusi tömegen keresztül a gazdasági és élet-érdekek boncolásához, megmutatásához, akik a faluról kerültek ki és a gimnáziumban nem polgári tehetetlenséget, hanem helyzet felismeréshez szükséges tudást szereztek és hoznak magukkal, akkor megszűnik a faluban a saját sorsukkal szembeni apátia. Csak így és akkor lehet a falut mozgásba hozni. Pedig, ha ez egyszer sikerülni fog... Tehát különös évvégi gondunk és célunk : minél több növendéket beküldeni a gimnáziumba és egyénenkint vigyázni rájuk, hogy a középosztály pedagógiája ne tegye őket a mi ellenségünkké! Ilku Pál,
