Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-18 / 115. szám

1998. május 18., hétfő Szabadidő Zátonyra futott életek A Magyarország felfedezé­se című könyvsorozat 1937- ben indult útjára Erdei Fe­renc, Féja Géza és Szabó Zol­tán kezdeményezésére, majd 1968-ban Darvas József vitte tovább a hagyományt. A so­rozat minden egyes kötete látlelet Magyarországról, olyan szociográfiai munka, amely kritikusan és színvona­las stílusban tárja fel társadal­munk aktuális problémáit. Iványi Gábor ezúttal azokról a lecsúszott emberekről ír, akik a rendszerváltás során a pálya szélére sodródtak, ők a hajlék­talanok. A szerző első kézből ismeri a tragikus témát, hiszen metodista lelkészként ötödik éve a Fővárosi Szociális Köz­pont és Intézmény vezetője. Sajátos formában szól a hajléktalanok életéről. Nem taglalja a történelmi múlt ese­ményeit, nem alkalmaz tudo­mányos módszereket az eset- tanulmányok során. Sorsokat mutat be hitelesen, megszó­laltatja a hajléktalanellátás újraindított, de elsősorban a keserű sorsú főszereplőkkel beszélget. Eképpen rajzoló­dik ki a kivetettek társadal­mának hiteles képe. A hajléktalanok „rongyos seregét” négy nagy csoportra osztja:- tönkrement vállalkozók, akiknek reményeit az új ka­pitalizmus szétszaggatta; - ál­talános elszegényedők, akik­nek jövedelme elértéktelene­dett; - a kedvezőtlen társa­dalmi folyamatok áldozatai;- a hiányos intézményes ellátórendszer, avagy akik át­estek a szociális hálón. A könyv első fejezete, A rongyos forradalom című az elmúlt száz esztendő szegény- politikájába, hajléktalanel­látásába nyújt rövid betekin­tést. Majd ugorva az időben, eljut 1989-90 teléhez, amikor „az ellenzéki kerékasztalhoz telepedő ország dermedten szemlélte a pályaudvarokról kiűzött, „gyűrött sereget”. Az átlagpolgár kezdte megszokni a látványukat, voltak, akik az egész jelenséget előre látták, és voltak, akik próbáltak se­gíteni: az egykori gyám­ügyes, a néptribunusként fellépő Nagy Bandó, a Mál­tai Szeretetszolgálat... A könyv legmegrendítőbb fejezete az Életutak. Ebben vallanak sorsukról az élet számkivetettjei, akik a társa­dalom vagy önmaguk hibájá­ból képtelenek a gödör mé­lyéről visszakapaszkodni: „Ez a test már csak úgy van, Az én fajtámat legázolják, Hozzá se tudtam szólni az éle­temhez, és újra kiálltam az ut­cára”. Megannyi reményte­len, elrontott élet, emberi tra­gédia. A helyzetet sokszor az író-lelkész is reménytelen­nek látja minden erőfeszítés ellenére. Őszinte könyvet ol­vashatunk ezúttal a hajlék­talan lét elfogadhatatlan va­lóságáról. Szerencsére van­nak, akik segíteni próbálnak, és Jézus búcsúszavaival így vallanak: „Elmegyek, hogy helyet készítsek”. Nehéz vál­lalás, tiszteletreméltó vállal­kozás. Iványi Gábor: Hajléktala­nok. Bp. 1997, Sik Kiadó. (Ma­gyarország felfedezése) Halhatatlan történet A dán irodalom nagyasszo­nyának tartott Karen Büxen bárónő elég későn jegyezte el magát az irodalommal. Rend­kívüli élettörténetét és egyé­niségét sokan megismerhettük Sydney Polack Távol Afriká­tól című filmjéből. A hét Oscar-díjat nyert alkotást követően ébredt fel a világban az érdeklődés az írónő iránt. Azóta több könyvét újra ki­adták, és megfilmesítették. A Babett lakomájából Gabriel Axel készített Oscar-díjas fil­met, míg a Halhatatlan törté- netet-et Orson Welles vette fimszalagra. Talán kevesen tudják, hogy Karen Blixen gyakran járt hazájában és kül­földön felolvasó és előadói körutakra. Műveinek rajongói közé tartozott Arthur Miller és Hemingway is. A Halhatatlan történet első ízben 1958-ban jelent meg A végzet anekdotái címet viselő kötetben. Blixen egzotikus helyszínre kalauzolja az olva­sót, a múlt századi Kínába. A könyv szereplői valamennyi­en hazájuktól távol élő eruó- paiak, olyanok, akiknek sa­játos világával az afrikai tör­ténetben már találkozhat­tunk. Idegenek ők, akik egy idegen kultúrába kénytele­nek beilleszkedni, ezúttal a távoli keletibe. A színesen megírt cselek­mény mögött igen különös kérdések lappanganak. Meg- valósítható-e egy mítosz? Meg lehet-e változtatni a vi- iág menetét? Létezik-e olyan hatalmas vagyon a Földön, ami a mindenhatóság érzését megadja tulajdonosának? A kisregény fejezeteit olvasva egyértelmű a válasz: nem. A könyv főhőse, az öreg Mr. Clay nábob is belepusztul a világ megváltoztatását célzó erő­feszítéseibe. Mr. Clay bűne megbocsáthatatlan, hiszen Is­ten szerepére pályázik. Ki akar­ja vonni magát az Univerzum törvényszerűségei alól, de győz a világ rendje. Felismerni kény­szerül azt, miszerint „minden ember bábu egy erősebb kéz­ben. A szegény a gazdagéban, a balga az okoséban. Es úgy táncolnak, ahogy a kéz a zsi­nórt rángatja”. A meseszerű történet rend­kívül izgalmas olvasmány, ugyanakkor elgondolkodásra készteti az olvasót az élet dol­gait illetően. Megtudhatjuk a tanulságos történetből azt, hogy a pénz mindenhatóságá­ba vetett hit illúzió. A kardi­nális első meséjének hőse sze­rint a világ egyfajta előre meg­határozott rendben működik, ami nem jelenti azt, hogy az embernek nincs helye és ren­deltetése az Univerzumban. Feladatunk az, hogy megtalál­juk helyünket, és kiteljesed­jünk a nekünk megadatott sze­repben. Karen Blixen gondo­latkísérlete a világmindenség megváltoztatásának kérdését illetően nem veszített időszerű­ségéből. A kisregény műfaja is lebilincselő. Mese, keleti filo­zófiával fűszerezve, amely felnőtteknek tartogat szellemi izgalmat. Karen Blixen: A halhatat­lan történet. Bp. 1997 (Polar könyvek). „Beledőltem, apukám, a semmibe!” A z egész egy napos, nyári délutánon kez­dődött Spanyolországban, amikor a mi kis triónk - Dávid, Bálintés jómagam - a tengerparton bóklászott, és elbandukolt valahová az Isten háta mögé. A tá­volban valami szokatlanul magas dolog tűnt fel. Pilla­natnyi csend, majd a szo­kásos kérdés: mi a rákot keres egy 100 méter ma­gas építkezési toronydaru a világhírű strand kellős közepén? Halványlila gő­zünk sem volt, így nem volt más hátra, mint ugyebár előre, megkuksolni azt a mifenét. Már szinte ott vol­tunk - de azért még nem mikor megpillantottunk valami aláhulló kirakati bábut. Menten kegyetlen nagy bölcsességgel meg­állapítottuk: bármi is legyen az, de hogy leesett, az biz­tos. Gondolkodóba estünk. Azt mondtuk először is; egy: az kizárt, hogy élő ember lenne, kettő, hogy egy próbababát meg minek lökdösnének? így hát egy­re nagyobb kíváncsisággal megszaporáztuk lépteinket a szomjhalál küszöbén, az 50 Celsius-fokos homok­ban, de elhatároztuk, hogy bármi áron is, mi ki­derítjük, mi az. Ágoston Péter riportja Odaértünk röpke egy óra alatt, de megtudtuk. És az a fő. Kiderült ugyanis, hogy az egy bungee ugrótorony, amelyről bárki a mélybe vet­heti magát, ha van ugyebár elég mersze, lóvéja - ugyanis elég borsos az ár a mutatvá­nyért -, és nincs jobb dolga. Semmi más nem kell hozzá, csak elszántság, és amint már említettem, kemény pese­ták pengetése. Jó, mondjuk, kössz, ebből nem kérünk, méghogy mi fizessünk ezek­nek? Persze, az lesz soká. Fog­tuk magunkat, és visszafor­dultunk úgy, ahogy voltunk. De azért nem hagyott nyugod­ni a gondolat, amikor vissza- vissza pillantgattunk sze­münk sarkából az üvöltve zu­hanó szerencsétlenekre. Aznap este csak arról beszél­tünk, ha addig élünk is, meg kell tesztelnünk. Mikor is nyíl­na erre jobb alkalom, mint itt, a szülők szokásos óvó szavai nélkül, sunyin belevágni az egészbe. Nehezen, de rászántuk ma­gunkat, habár nem százszáza­lékosan. Nekivágtunk menten a nagy útnak másnap reggel. Aztán legnagyobb sajnála­tunkra odaértünk. Egymásra néztünk, és megkérdeztük magunktól ismét: kell-e ez nekünk? Bálint szólt: „Miért nem tudunk normálisan, mint a többi ember, fürdeni azzal a nyomorult matraccal, vagy a homokvárépítéssel bohóc­kodni? Mindig valami nor- málatlan hülyeséget tesz­telünk a nyugis napozás he­lyett!” Ismét háromnegyed óra bá- mészkodásos tétlenkedés után Dávid haverunk spontán kije­lentette, hogy pucoljunk felfe­lé és kész, arc befogva! „Jó,” - mondtuk -, „hát pucoljál, jo­tem - egyelőre ugrás nélkül — az ívbe. Ezerrel közeledtek felém zuhanás közben a fürdőző emberkék, a vitorlások, strandolok, mindenki. Eszméletlen volt érezni a levegő hideg-meleg áram­latait szabadeséskor, ami­kor az embernek mindene mozog, forog belül össze­vissza. Tekereg, csavarodik tehetetlenül az egész teste, mit sem törődve a világgal. A pálya végén a kötél fino­man, mint az ostor, rántott, egyet rajtam, lelassulva megfejeltem a hullámzó tükröt, az agyam is te­lement sós vízzel, majd visszarántott. Himbálózni kezdtem, lóginyáztam, és amikor már alig volt kilen­gésem, jöttek vigyorgó fejjel a motorcsónakos fa­zonok, akik segítettek a le- kászálódásban. Leszedtek, és belehuppan­tam a csónakba. Igen. Ez az, ami lent van, és nem zuhan. Büszkén hátradőlve figyeltem két hátramaradt társamat, amint fent készülődtek, ugrottak, zuhantak, himbá­lóztak, fejelték a vizet, kö­högtek, csuklottak, és mint én, a motorcsónakban kö­töttek ki. A mólónál kiszállás. Fentről integettek, igen, minden rendben, szuper volt! Majd nevetve, bol­dogan elköszöntünk, és távoztunk. Néhány stran­doló azért megtapsolt ben­nünket, magyaráztak is valamit, és kezdődött a hazabaktatás, útvonal eleje. A nyaralás végén, ha­zafelé a buszon mindenki zabálta az óriás pizzáit, sütiit, Big-mac-jeit, mi meg- akik minden pénzünket további ugrásokra költöt­tük - anyagiak híján a jól bevált zsömlét nyom­tuk lefelé ilyen-olyan szu­per konzervekkel, szódá­val, kölcsönkért ásványvi­zekkel. De akkor is mi buliztunk a legjobban! god van felmenni. Tessék, kezdheted! Na mi van?” Ismét kis vita, majd belát­tuk, tényleg itt az idő. Meg­vettük a liftjegyeket, és már nem volt visszaút, bármennyi­re is szerettük volna. A felfelé vezető út során a liftes manusz spanyolul nyomta a sódert, hogy mire ügyeljünk. Mi vé­gig természetesen helyesel­tünk, oké, hát persze, hogyne már, igen ez is, az is. Minden tiszta, jöhet a menet. Kiszállás, s tátott szájjal bámu­lás szerte a világba a magasból. Választhatunk, magyarázta a szerencsétlen ürge kézzel-láb- bal, hogy a fejünk érjen-e bele a vízbe? Azt, persze, a fejed az, az beleér­het, ameddig csak akarod - mondtam én, de természetesen magyarul. Mire Dá­vid - az egyik leg­merészebb - megje­gyezte, „Ha lúd, le­gyen kövér!” Frászt! - vágta rá Bálint, de végül is, ám le­gyen. így van, fog­junk össze, hát miért vagyunk itt, ha nem ezért? Ki legyen az első? Ettől a kérdéstől rettegett mindegyi- kőnk. Hát én nem, hát én sem, hát ő sem. Oké. Egy kis társasjáték, én vesz­tettem. Ekkor a ma­nusz a daru tetején elkezdte rám fel- cuccolni a karabine­reket, biztonsági csa­tokat, majd fapo­fával kijelentette, hogy elkészültem. Á, igen, hát az nagyon jó - hebegtem neki -, inkább, srácok, mindenki a vendé­gem egy dupla csa­ládi pizzára, egy ext­ra menüvel. Na mi? Hogy nem? Akkor kettő. Na, kettő? Ó, légyszi - mondtam -, nincs az az Isten, aki engem innen le­nyom. Lentről még könnyen beszél­tünk, nagy volt a szánk, hogy csak felmegyünk, leugrunk és kész, szifon, ennyi! Csak innen, megkötözve, mint egy sonka, kicsit másképp fest a helyzet! No, erre elkezdtek noszogat­ni, hogy leugrunk-e még ka­rácsony előtt? Szóval hogy álljak a korláthoz, a küszöb szélére. Hát fogtam magam, mivel nem sok más válasz­tásom volt, kezdtem a szé­léig szökdellni. Utoljára visszanéztem a két póker­arcot vágó, megszeppent képű sorstársamra. Fogtam magam, közöltem velük, hogy majd lent találkozunk, előrefordultam, és beledől­

Next

/
Thumbnails
Contents