Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-13 / 111. szám
1998. május 13., szerda Háttér Hollósy Simon técsői évei Dr. Szöllősy Tibor (Técső) Az iskolaalapító Hollósy Simon, az európai festészet kiemelkedő egyénisége 1857. február 2-án született Máramarosszigeten, és 80 éve, 1918. május 8-án hunyt el Técsőn. A város római katolikus temetőjében helyezték örök nyugalomra. Felesége kívánságára egy év múlva szülővárosában temették újra. Tíz évvel ezelőtt Técsőn, majd két évre rá Máramarosszigeten is megalakult a Hollósy Simon Kör. A két testvéregyesület gyümölcsöző munkát folytat a Hollósy- emlékek és -hagyatékok felkutatása terén. 1988-ban emléktáblát lepleztek le a técsői Hollósy-ház falán, és utcát neveztek el a művészről, 1990-ben pedig a técsői magyar tannyelvű középiskola felvette a nevét. 1993- ban Hollósy-mellszobrot avattak Técső főterén - alkotója a Szombathely melletti Zsennyén élő Tóth Emőke -, és Hollósy-díjat alapítottak. 1994-ben felújították és újraszentelték Hollósy síremlékét szülővárosában. A két városban felváltva, minden májusban konferenciákat, kiállításokat rendeznek, pályázatokat hirdetnek meg. „Amikor 1918 májusában halála hírét hozták a lapok - írta egykoron Réti István, a barát és festőtárs -, régi híveinek emlékezetében legelőbb is külseje, fizikai arculata jelent meg fájdalmas elevenséggel. Férfias fiatalságában láttuk őt Szemünk előtt, és nem bírtuk egyszerre elhinni, hogy ez a szép örmény-magyar (Hollósy el- magyarosodott örmény családból származott, eredeti nevük Korbuly volt, ami örményül hollót jelent - a szerző) Apolló-alak fizikai valóságában örökre eltűnt az emberek világából.” 1902-ben, negyvenöt évesen szakított barátaival, és végleg otthagyta Nagybányát, hogy megkezdje hármas ívű művészi pályájának utolsó félkörét. Ez a „bohém- apostol”, a művészeti és társadalmi rezdülésekre érzékeny lélek schopenhaueri pesszimizmussal fertőzve űzte-hajtotta magát, kereste az önmegvalósulás földrajzi és emberközeli miliőjét. Hamarosan megbirkózott az új szín- és formaproblémákkal. Sajátos tájfestészete főleg Técsőn bontakozott ki. A kis település és környéke a sejtelmes Nereszen heggyel, a rohanó Tiszával rabul ejtette a mestert, aki 1904-től kezdve minden tavasszal elhagyta Münchent, hogy tanítványaival együtt késő őszig habzsolja a civilizációtól mentes ne- reszenaljai kisváros és környéke, a Tisza-táj hangulatát. 1910- ben ezt írta egyik barátjának: „Most Técsőre gondolok. Eddig ott csak tájképet festeget- tem... Az ottani fő gazdagság az emberek megjelenésében kereshető és található.” Técsői tanítványai (kb. 240- en voltak) és barátai kíséretében hosszú órákig járta a kisváros környékét. A hegy mögül felbukkanó Nap, megkapaszkodva a Kárpátok százados fenyőinek csokrában, bearanyozta a tájat. A Tisza végtelen futása, a színről színre váltó erdők időt- és vihartálló monumentalitása, a távoli hegyek sziporkázó hósapkái, a szántók és mezők messzi kékségbe igyekvő horizontjai, a poros utak mentén ácsorgó parasztházak, a folyóparti álmodozó rekettyések, az arany ló napraforgómezők, a heti vásárok zajos forgatagai oldották fel Hollósy görcseit. Milyen volt az akkori Técső? A mindennapi megélhetésért harcukat vívó halk szavú, nyitott lelkű favágók, Amerikát járt parasztok, halászok hazája. Hollósy esténként elüldögélt és elbeszélgetett Román Albertiéi, Magyar Bélával, Lászlóékkal a Kertaljai utca elején levő kis ház lócáján, vagy mérsékelt borozgatás közben élvezte a cigányzenét. Szligán bácsi, aki mindig ott somfordáit körülötte, hordozta utána festőkellékeit, a tőszomszédságában lakott. Gazda János bácsi úgy emlékszik vissza a tömött baj- szú, kissé hajlott hátú mesterre, mint a gyerekek kedvencére, akik csoportosan követték, mert mindig volt nála néhány krajcár vagy cukorka, amit szétosztott közöttük. Egyik ked- veltje az akkor hétéves Katona Klári volt. Hollósy és felesége (ismert osztrák származású grafikusművész) járt közben annak érdekében, hogy az eszes, de nagyon szegény kislányt egyik barátjuk, a később híressé lett német Ernst von Loeben örökbe fogadja. „Nagyon kedves bácsi volt - emlékezett vissza a művészre Sófalusi Erzsiké néni, akiről annak idején a Zöldkalapos kislányt festette. - Vasárnaponként, ha átmentünk a Tisza túlsó partjára virágot szedni szép ünneplő ruhában, megkért, hogy hadd fessen le minket, aminek mi nagyon örültünk.” A külsejével nem sokat törődő, borotvát nem kedvelő Hollósy szinte beleolvadt a técső- iek hétköznapjaiba. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” - vallotta. Ekkor készültek nevezetes képei, az Almás táj, a Parasztudvar szekérrel, a Tavaszi hangulat, a Técsői parasztház, a Tisza-híd Té- csőnél, a Boglyák, a Zöldkalapos kislány. Itt próbálkozott tökélyre vinni a Rákóczi-in- dulót, s - mintegy megvonva hányatott életének, lelkének, önmarcangolásának, csapongó géniuszának kvintesszenciáját — a rembrandti Önarcképet. Hollósy 1917-ben végleg letelepedett Técsőn. Betegsége - vesegyulladásban szenvedett - egyre inkább elhatalmasodott rajta. 1918 tavaszán ágynak esett. Május 8-án, egy hűvös napon az orvosi tilalom ellenére felkelt, hogy megöntözze virágait. Rosszul lett. Aznap este a kertaljai kis házban barátja, Csépes tanító karjai közt lehelte ki nyugtalan lelkét. Kopjafa jelezte sírját. Egyik tisztelője így emlékezett: „A kopjafa olyan magas volt, hogy felnyúlt az égig.” Gólem születik? Bürget Lajos jegyzete Most, hogy meglendült a magyar, cseh és lengyel NATO-felvétel ügye, egyre többet hallani a szervezet jövőbeni bővítéséről. Az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Brzezinski még azt is megkockáztatta, hogy ebből a folyamatból Oroszország sem maradhat ki. Miután ő nincs hivatalban, bár a szava számít, ez a kijelentés aligha lehetett csak valamiféle nyugtató gesztus Moszkva számára. A folyamat tovább fog gyűrűzni, az nem kétséges. Sorra jönnek majd azok, akik kimaradtak, románok, szlovákok, szlovének, majd később, ha némi rend lesz, talán a horvátok, nem kizárt, hogy Ukrajna is az érdeklődők közé sorakozik, és végül az előrejelzés szerint Oroszország is a csatlakozók közé kerül. Igaz, az ottani viszonyok ismeretében ez nem a közeli jövő ügye, de ott lóg a levegőben. Talán lelkesedni is lehet: a hidegháború után végre eljutottunk oda, hogy egységesedik a kontinens katonai és politikai ereje, az ellenségeskedést felváltja a szövetség. Ennek a távoli jövőt megcélzó tervnek azonban megvannak az ellenzői. Érveik azonosak azokével, akik ez Európai Unió bővítésétől félnek. Azt mondják - és ebben van ésszerűség -, hogy egy-egy szervezet bizonyos nagyság után működőképtelen Gó- lemmé válik. A hatalmas kiterjedés, az egyre ellentétesebb doktrínák összehozása, az irányítás lassúsága, az ellenőrzés áttekinthetlen- sége, a szervezet működtetésének exponenciálisan emelkedő költsége irracionálissá teszik a szinte vég nélküli terjeszkedést. (Jegyezzük meg, hogy az orosz tagság a Csendes-óceánig tolná ki a NATO határait.) Hogy a bővítés tervezőinek vannak-e konkrét elképzelései a kétségtelenül jelentkező gondok orvoslására, mérséklésére, netán megelőzésére, az nem ismert. Eddig a politikai síkon elhangzó vélemények dominálnak, stratégák még nem szólaltak meg. Ugyanakkor vannak, akik olyan regionális védelmi szervezeteket képzelnek el, amelyek szoros szállal kapcsolódnának egymáshoz, de bizonyos önállóságot megőriznének. Ez sem túl jó ötlet - mondják biztonságpolitikai szakértők hiszen ez lehetőséget ad arra, hogy nagy térségekben folyjék olyan katonapolitika és politika, amely talán az egész NATO filozófiáját is kikezdhetné. Akkor vajon mi lehet a megoldás? Mégis zárttá kell tenni a NATO-t (és talán az EU-t is)? Ez viszont ellene mond annak, hogy aki elfogadja és teljesíti a feltételeket, az csatlakozhat. És mi lesz akkor, ha a NATO déli szárnyán is megkezdődik a konszolidáció, és mondjuk arab országok mutatnak érdeklődést? Lehet-e szó egy világ-NATO- ról? Kérdőjelek sokasága merül fel, és bár ezek igazából a XXI. század gondjai lesznek, előszelük már ma is érzékelhető. A magyar csatlakozás közelkerülése azt mutatja, hogy az a folyamat. amely a közép-ke- let-európai országok befogadására irányul, lényegében még zavartalan. A nagy kérdés most az: ezt követően vajon merre tartanak a szövetségi rendszerek? Ma még létezik ezekben az amerikai dominancia, de a kibővülés után ez bizonyára halványulni fog. Vajon hogyan fogadja ezt majd Washington? Csupa kiszámíthatatlan ismeretlen ebben a nagy világpolitikai egyenletben. Mint látható, a nagy mozgások a politikában sosem állnak meg. Ma talán úgy látszik, hogy a glóbusz átrendeződése nagyjából befejeződött, a hatalmi és szövetségi gócok kialakultak, de a változás itt is állandó. Vajon mit élvez majd ebből a jövő század embere? Egy nyári emlék Dalmay Á rpád (Új Kelet) Réges-régen, amikor még a Szovjetunióban a fenséges hatóság döntötte el, hogy akarhat-e a békés állampolgár külföldre utazni, mi is eljutottunk a Balatonhoz. Csak egy napig ugyan, de ott voltunk a magyar tenger partján. Tudja Isten, más tenger partjára nemigen vágyakoztunk, pedig mehettünk volna akár a Fekete-tengerhez is. Minden gyönyörű volt: a táj, a víz, a napfény, a magyarul beszélő emberek. Dél közeledtével megkor- dult a gyomrunk. Nosza, nézzünk valami harapnivaló után! Hosszú sor kígyózott az egyik fabódé előtt, ahonnan ínycsiklandozó illatok terjengtek. Beálltunk a sorba, addig is napoztunk. Előttünk német turisták hangoskodtak. Vidámak voltak, jól érezték magukat. Gyorsan telt az idő, és fogyott a sor. Már csak pár lépésre voltunk a bódétól, amikor a faépület homlokzatán észrevettem egy kézzel írott hirdetményt: „It főt kolbász kapható”. Megrökönyödésemből a „kól- bászárus” kérdése térített vissza a valóságba:- Mit adhatok?- Ich möchte ein Paar Würstchen - kértem zavaromban és szégyenemben németül a kiszemelt virslit. A maszek kolbászsütő ugyanis kiválóan beszélte Goethe nyelvét. Egyébként minden csodálatos volt: a táj, a víz, a napfény. Csak a magyarul (ki)író emberekben csalódtunk egy kicsit...
