Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-13 / 111. szám
Nyíregyháza 1998. május 13., szerda Istenem, még ebből van? Rádiós múzeum Nyíregyházán Berki Antal (Új Kelet)- Ha most nem becsüljük meg azokat az eszközöket, amiknek sikerült átvészelni az elmúlt évtizedeket, akkor olyan ipar- és kultúrtörténeti emlékek tűnnek, amelyeket mindenképpen meg kell őriznünk az elkövetkezendő generációk számára - mondja Szikora András, a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójának műszaki vezetője.- Valamikor az ötvenes években kezdődött nálam a régi készülékek iránti vonzódás, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy valamikor majd a Magyar Rádióban fogok dolgozni. Volt egy rádiónk, ami valamitől nem szólalt meg, és én nekiláttam megjavítani. Ez olyan jól „sikerült”, hogy szerintem még a tiszalöki erőműben is megszűnt az áramszolgáltatás, de az biztos, hogy a Víz utcában sehol nem volt villany. Összekötöttem a rádióban minden drótot, ami elszakadt, vagy egybetartozónak véltem, és sikerült olyan rövidzárlatot előidéznem, hogy csak komoly munkával lehetett helyreállítani az áramszolgáltatást. A Víz utcán volt egy Csordás László nevezetű idős rádiószerelő mester, akihez elvittem a készüléket, mert azt mondták anyá- mék: ha sikerült elrontanod, javíttasd is meg. Csordás Laci bácsi kismester volt, aki javította, ápolta a környék rádiótulajdonosainak készülékeit. Hozzá mentem el a rádiónkkal, és attól fogva mindennapos vendég lettem a műhelyében. Azt hiszem, szakmát is az akkori élményeim hatására választottam magamnak. Szerencsém volt, mert olyan emberek kísértek végig eddigi utamon, akik mesterségük elismert művelői voltak, és akiktől nemcsak a szakmai fortélyokat tanultam meg, de tőlük örököltem a régi készülékek iránti fogékonyságomat is.- Mikor kezdte gyűjteni az öreg rádiókat?- Nem csak rádiókat gyűjtök. Minden olyan régi készülékre vevő vagyok, legyen az magnó, lemezjátszó vagy televízió, vagy akár valamilyen öreg papír, ami valamilyen módon összefügg a híradástechnikával. Itt van például ez a „Rádióműsorvevő engedély”, ma már el sem tudjuk képzelni, hogy valamikor ilyesmi is létezett. Még az édesapámé volt. A háború után az oroszok elkobozták az összes rádiókészüléket, és amikor 1946-ban visszaadták, akkor a rádióhallgatást ilyen engedélyhez kötötték. Tilos volt társaságot hívni, vagy rövidhullámú állomásokat hallgatni. Csak a családhoz tartozóknak volt megengedve a rádiózás. Gondolom, így akarták megakadályozni, hogy a lakosság a Szabad Európát hallgassa. Igazában nem tudom, mikor kezdődött nálam ez a gyűjtőszenvedély, valószínűleg még gyerekkoromban, de komolyabban csak azután lettem gyűjtő, hogy a rádióhoz kerültem.- Ezekből a berendezésekből nemrégiben kiállítást is rendeztek a Jósa András Múzeumban...- Zentai Mihály barátommal, a Nyíregyházi Adóállomás vezetőjével megkerestük Németh Pétert, hogy szeretnénk egy ilyen jellegű kiállítást rendezni. Nem vett igazán komolyan bennünket, de nem zárkózott el a gondolattól, és csak akkor lepődött meg, amikor berendeztük a kiállítást, és meglátta az eredményt. Akkor azt mondta, hogy ez a gyűjtemény nemzeti kincs, amit védetté kellene nyilvánítani. Ilyedtünkben el is hoztuk az anyagot a múzeumból, mert a gyűjtő olyan ember, aki mindennél jobban félti szerzeményeit, és nehezen tudtuk elképzelni, hogy nem rendelkezhetünk szabadon készülékeink felett. Több helyen is bemutattuk ősrégi rádióinkat, még külföldre is eljutottunk velük. Való igaz, jó lenne állandó kiállítóhelyiséget berendezni, és akkor itt, Nyíregyházán lehetne kialakítani egy olyan múzeumot, amiben megtalálhatók lennének a valamikor volt rádióvevők az őskortól egészen napjainkig.- Mivel magyarázza, hogy annyian kíváncsiak az ilyen öreg rádiókra?- Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy nagyon sokan jöttek el megnézni a kiállítást. Jöttek Budapestről, külföldről, és természetesen Nyíregyházáról is. Olyan sikerünk volt, hogy meg kellett hosszabbítani a kiállítás időtartamát. Jött Bécsből egy antikvárius, aki egy tételben akarta megvásárolni az egészet, természetesen nem fogadtuk el az ajánlatát. Az Orion gyár egykori igazgatója Istenem, ez még megvan! kiáltással ismerte fel a 30-as években gyártott Orion készüléket. Az idősebbeket valószínűleg a régi emlékek hozzák, ők annak idején még családtagként kezelték a rádiókat. Akkoriban még nem volt tévé, videó, sok helyen mozi sem. A rádió jelentette az ablakot a világra. Sokan örömteli meglepetéssel ismerték fel, hogy valamikor ilyesfajta készülék állt náluk otthon, a kredencen. A fiatalok meg kíváncsiak őseik technikájára, azért jönnek.- Hogyan sikerül gyarapítani a gyűjteményt?- Nagyon sok készüléket kaptam ajándékba, sokan hozzák el hozzám öreg rádiójukat. mert tudják, hogy itt jó kezekben van. Az emmegőrzik őket. Nyírbátor mellől, Nyírcsászáriból hívott fel nemrégiben Krasz- nainé, aki elhunyt rádióműszerész férjének egész műhelyét ajánlotta fel gyűjteményem számára. A tákosi pap özvegyétől kaptam két olyan készüléket, amik csodaszámba mennek, nem is tudom, hogyan sikerült megőrizni őket ennyi időn keresztül. Az egyik a harmincas évekből származik, az Erzsébet körúti Rádióház és laboratórium rádiója, talán hatvan darab készült belőle összesen, a másik pedig egy különleges néprádió. Amikor kiállítást rendezünk valahol, az ilyen készülékekre ráírjuk, hogy kinek az ajándéka. Ezzel is megpróbálom kifejezni kö- szönetemet az ajándékozóknak. Van olyan is, hogy vásárolok rádiókat, különösen akkor, ha olyat ajánlanak fel megvételre, ami hiányzik meglévő sorozatomból. Néha véletlenül jutok egy-egy készülék birtokába, mint ehhez az 1913-ból származó Pathe- fon reflex nevezetű francia lemezjátszóhoz is, vágy ahogy akkor mondták, gramofonhoz. Ukrajnában beszélgettünk társaságban a régi rádiókról, és ott említette valaki, hogy neki is van valahol a padláson valami ilyesmi. Elég sokáig tartott, amíg berek nem szívesen dobják ^rendbe tettem, de most már ki megszokott tárgyaikat, és működik, és kaptam hozzá örömmel adják oda olyanok- tíz darab lemezt az eredeti nak, akikről tudják, hogy fadobozzal együtt, még belülről kifelé mozog rajtuk a kar, amiken többek között Fe- dák Sári is énekel. Öröm hallgatni ezeket a régi eszközöket. Igaz ugyan, hogy modem korunk sztereó, quad- ró csodái sokkal tisztábban közvetítik a zenét, vagy bármit, ami adásba kerül, de hidegen, személytelenül szólnak a hallgatókhoz, míg ezek a manufaktúrákban gyártott, kézimunkával készült régi rádiók meleg, szinte emberi hangon szólalnak meg, ezeknek a készülékeknek lelkűk van, öröm hallgatni őket még akkor is, ha bizony olykor recsegnek, vagy már nem lehet pontosan megérteni, hogy a ré- ges-régi lemezen mit énekelt a valamikori előadó.- Sokan foglalkoznak nálunk az ilyen készülékek gyűjtésével?- Nem olyan sokan, de szerencsére vagyunk egy páran. Júniusban az Antenna Hungária segítségével megalakul a Magyar Rádiógyűjtők Szövetsége, vagy harminchatan jelezték csatlakozási szándékukat, és akkor valószínűleg intézményesen is tudunk majd foglalkozni a régi készülékek összegyűjtésével, és képesek leszünk létrehozni egy olyan gyűjteményt, melyben megtalálható lesz az összes, valaha Magyar- országon forgalmazott rádiókészülék. Ez egy francia gyártmányú lemezjátszó, a Pathefon, készült 1913-ban 1927-es születésű Philips-rádió Fotók: Bozsó Katalin
