Új Kelet, 1998. március (5. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-30 / 75. szám
Kultúra 1998. március 30., hétfő V annak olyan írók, akiknek a műveit csak tiszta szívvel és „frissen mosott lélekkel” szabad kézbe venni. Elvégre az ember nem eszik disznósajtot lilahagymával, miközben Kosztolányi verseit olvassa, és hogy félreértés ne essék: Kosztolányi verseit sem olvassa, miközben disznósajtot eszik lilahagymával... Mert a dolgok összefüggenek. A test és a lélek igenis hordozzák egymás terheit, és ha pusztul a lélek, pusztul vele a test is... Palotai István színikritikája Természetesen ez nem azt jelenti, hogy - ismervén a megtekintendő színművet - az ember szilárd prekoncepciókkal lépje át a teátrum küszöbét, hiszen a műveknek millió arcuk van, főleg, ha mindig az adott kor tükrében vizs- gálgatjuk. Amennyiben az előadás szándéka a világ tágabb- ra nyitása, akkor tejet kell hajtanunk a nemes alkotói cél előtt, hiszen a színház lényege az az ötvözet, amit a publikum felé fordított tükör és maga az írott matéria képez. Mindez azonban csak cs kizárólag a színházi világirodalom legnagyobb ívű műveire — a kortalan alkotásokra — vonatkozik. Shakespeare drámáira, Madách Az ember tragédiájára (a Mózesre már nem), Ibsen Peer Gyntjére, de semmiképpen sem a Solnes építőmesterre, vagy a Nórára! Ugyanakkor ezek a darabok is alkalmasak arra, hogy bizonyos hangsúlyok eltolásával önálló rendezői szándékokat közvetítsenek, mondanivalójuk kitáguljon, átértékelődjön, a kor jellemvonásainak szolgálatába álljon. A legtöbb színmű azonban alkalmatlan erre, és ha a rendező az ilyen művekbe próbálja meg belepréselni a világról alkotott véleményét, az eredmény bizony szakmailag óhatatlanul emészthetetlen lesz... Szép Ernő maga a lélek, maga a líra. Ha komédiát ír, akkor is. A Vőlegény pedig lélek- és korrajz egyszerre. Nem helyezhető semmilyen agyafúrt eszközzel sem más dimenzióba anélkül, hogy alapjaiban ne sérüljön. A szerző csupaszív költői lelke minden gyennekét egyformán szereti, figurái között egy sincs, aki velejéig rossz. Nála az emberek negatív vonásai csak a kényszerítő körülmények hatására - és csakis ideiglenesen - lehetnek jellemzők, mert az író szereti és megérti őket. Aki tehát Szép Ernő írott anyagát színre kívánja vinni, ab ovo filantrópnak kell lennie, különben soha ebben az életben nem kerül vele szinkronba. Hiába oldja meg szakmailag elfogadhatóan a feladatot, az eredmény finoman szólva is kétséges lesz, ha a feje tetejére áll, akkor is... A Vőlegény témája — bár mindaddig, amíg szegénység lesz a világon- hordoz bizonyos áthallásokat a későbbi korokba, mégis jellemzően század eleji atmoszférát igényel. Ahhoz, hogy ez a kötődés feloldódjon, a mű egész nyelvezetét kell áthangolni, méghozzá olyan fokon, hogy az már súrolná a „művészi csúsztatás” fogalmát. így aztán, hajó előadást szeretne valaki létrehozni, maradnia kell mindennek, ami az eredetit jellemzi: szövegnek, tempónak, ritmusnak és a szeretni való jellemek rendszerének! A Vőlegény története kedves és egyszerű: az elszegényedett hivatalnokcsalád lánya - Koméi- már bőven benne van az eladókorban, azonban hiába szép és kedves, hozomány nélkül senkinek sem kell. Újabb vőlegényjelölt tűnik fel a láthatáron, a léha és lump „majdnem’-fogász, aki azonban szintén hozományvadász. A lány apja cselhez folyamodik - mellesleg ő sem kisebb kókler, mint a kérő -, de terve dugába dől. A két fiatal kényszerű dühében és kétségbeesésében őszintén kitálal egymásnak: mindketten kényszerpályán mozognak, és a látható felszín csalások és hazugságok halmaza. Az egymás felé kitárt szívek és a kíméletlenül őszintén feltárt valóság egymás karjaiba taszítja az amúgy szimpatizáló fiatalokat, de ez mit sem változtat a helyzeten: a vőlegénynek úgy kell nősülnie, hogy házasága kihúzza az immár lassan katasztrofádLÍ -llck-v „Gyorsvonat az arborétumban...” Szép Ernő „Vőlegénye” a Móricz Zsigmond Színházban lissá váló anyagi slamaszlikából. Koméi végső kétségbeesésében „rossz útra” tér, elhagyja a fiút, és egy gazdag úr méhészé lesz, azaz győz az anyagi kényszer logikája. Végül azonban váratlan fordulat következik... Cseke Péter érzékelhetően „tökéletes” rendezéssel akart kirukkolni. Valószínűleg pontosan ez a szándék lett a veszte, ugyanis a hajszálpontosan és kiváló szakszerűséggel megoldott színpadi száguldozás - egy-két kivétellel - földbe gyalulta Szép Ernő megálmodott és szeretni való jellemeit, és formálisan kizsigerelte a színészeket. Nem láttam a próbákat, de szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki vért izzadott a rendezői hajsza következtében. Úgy vélem, hogy a túlhajtott száguldással Cseke a jelenkor aktualitását kereste - mondjuk a videoklippek vibráló világát -, de ez a gondolattársítás félresikeredett, és csak egy idegtépő első felvonás lett az eredménye... Az első felvonás úgy gázolja le magát a darabot, mint egy expresszvonat az arborétumot. Az eszeveszett tempó ráadásul még ritmustalanságot is okozott, és az első részben az események csak ott és akkor „feszültek meg” egy-egy pillanatra, amikor egyes színészek (Verebes István, Pregitzer Fruzsina és Sándor Júlia) fellázadlak az ámokfutás terrorja ellen, és emberi jellemeket mutattak fel. A második rész már elviselhetőbb volt, és szemben az első felvonással, csak indokolt esetben volt harsány, valamint legázoló. Az utolsó felvonásban viszont helyreállt a rend. Üvöltözés és zűrzavar, „összebeszéd” a helyére került, és a botrány ábrázolása már ritmusosra sikeredett. Hogy aztán ez annak köszönhető-e, hogy a színészek „fellázadtak”, vagy egész egyszerűen „emberire fáradtak”, avagy - a szokásos módon - az utolsó felvonás próbáira már nem jutott elég idő, és a rendező nem tudta „széthajtani” a csapatot, azt nem tudom. Mindenesetre szerencse, hogy így történt, mert ekkorra végre embereket, jellemeket is láthattunk a színpadon, méghozzá abból a szeretetteljes aspektusból, ahogy Szép Ernő azt megálmodta. Verebes István - Koméi apjának szerepében - remek volt. Képes volt rá, hogy függetlenítse magát a körülményektől, és felmutassa azt a nagyon is szeretetreméltó kedves, vén gazembert, aki ugyan a lehető leglin- kebb, de - a munkán kívül - mindent megtesz a maga módján családja boldogulásáért, még akkor is, ha ellopja neje brossát, hogy ellovizza az árát... Szenzációs poentírozó készsége, remek rit- musérzéke nem véletlenül avatja a ma vígjátéki színészeinek egyik főapostolává... Pregitzer Fruzsina — Kornél anyja szerepében - szintén képes volt időnként kiemelkedni a száguldó, üvöltő habokból, és ritmust teremtve megfékezni az eszeveszett őrületet, de néha ő is a harsányság hatása alá kerüli. Kár ezekért a percekért, mert bővérű komikai vénája ilyenkor a „színpadi csúcsforgalom” áldozatává vált. Lompos, kivagyi, „fenn az ernyő, nincsen kas” figurája kitűnő szórakozást biztosított a publikumnak. Verebes méltó partnere volt. Kövér Judit - Kornél alakítója - bár tagadhatatlanul tehetséges és kedves színésznő, mégsem volt képes szerepét tökéletesen uralni. Ennek oka viszont szintén egyértelműen rendezői hiba! Ugyan hogyan is várhatná el az ember egy fiatal művésztől, hogy egyszerre legyen ennek a tébolyult száguldásnak az egyszemélyes lokomotívja, és ezenközben képes legyen játékot ábrázolni a játékban, az igaz szerelem jegyeit egyszerre felmutatni a férjhez menés kényszeres vágyával? Lírája és drámája ugyan megkapó, de elvész — és hiányzik -, ami közte van: az emberi lélek csendes kálváriája. Varga Ildikó szerepének \ Mariska) megfelelő hitelességgel és művészi alázattal tűntél a káoszban, amiért egyrészt csak tisztelet és dicséret lehet a jussa, másrészt pedig a helyzetből következő őszinte részvétnyilvánítás... Sándor Júlia (Duci) hála I stennek nem állt kötélnek, és remek érzékkel csent ritmusokat a tempóba. Jellemábrázolása üdítően hatott, és hajszálpontosan azt mutatta be, hogy miként lenne „célszerű” és tisztességes ezt a darabot abszolválni... Mezei Zoltán - a Vőlegény szerepében — kellemes alakítást nyújtott. Szerctetrc méltó í és nyíltszívű egyénisége ugyan o mindenképpen megkapó, de | adós maradt kissé azzal a kény- u‘ szer-szülte műgazemberrel, akit a játékon belül szerepként is fel kell mutatni. Szabó Tündének (Gyengus- né) — úgy tűnik — elég néhány perc is, hogy emlékezetest alkosson! Kiváló karakterfomiá- lásának alapját - közismert tehetsége mellett - bravúros váltásai biztosították. A második felvonás egyik legkiemelkedőbb cpizodistája Kocsis Antal volt (a fater)! A minden rezdülésében hiteles „csúcs- niemand” minden bizonnyal felejthetetlen emléke lesz a publikumnak. Akárcsak Venyige Sándor, aki a komédiáin belül is képes volt a brutalitás megcsillantására. Gosztola Adél szintén kellemes perceket szerzett mint Pcndzsi, nem úgy Gedai Mária (Sári) és Bednai Natália (Nusi), akik minden képzeletet felülmúlóan elviselhetetlenül harsányak voltak, még akkor is, ha nyilvánvalóan rendezői instrukcióra tették... Kis-Kovács Gergely díszlete és Tor day Hajnal jelmezei igényesek és stílusosak voltak. A publikum az első felvonást ugyan nehezen bírta idegekkel, de aztán - felejtvén az attrocitást — remekül szórakozott, és opercllsikcrnyi tapssal jutalmazta az előadást. / É rtékes és kimondottan érdekes irodalmi esemény színhelye volt a hét végén a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésztársalgója. A szép számmal megjelent literatúra-ínyencek remek kóstolót kaphattak - egy „nordikus talkshow” keretében - a mai norvég irodalomról, valamint annak magyarországi vetületeiről. A műsor vendégei Szondi György, a POLISZ folyóirat főszerkesztője, Kovács Ferenc, az Oslói Egyetem tanára - műfordító valamintPerjési Hilda, a színház művésznője volt (utóbbi maga is hosszú időt töltött Ibsen és Grieg hazájában. Palotai I. (Új Kelet) Elöljáróban Venyige Sándor, a színház dramaturgja - tiki később tehetséges vitavezető házigazdának bizonyult - felolvasta Göncz Árpád üzenetét, melyet a Színházi Világnap alkalmából aznap minden magyar színházban az előadások kezdete előtt hallhattak a nézők. Ezt követően Szondi György, a POLISZ főszerkesz- lője beszélt lapja múltjáról és jelenéről. „A POLISZ mozaikszó - politika, líra, széppróza -, amely híven tükrözi törekvéseinket. A lapot 1988- ban fiatal irodalmárok alapították, de 1994-ig mindössze 10 számot élt meg. 1994 tavaszától évi négy, 1996 szeptemberétől viszont már évi tíz alkalommal látott napvilágot. Egyik és talán legfontosabb rovata a Világbeszéd, amely a mai külföldi irodalom elhivatott közvetítője és avatott megszólaltatója igyekszik lenni. Lehetőségeinkhez képest teljességre törekszünk, ezért a «kis nyelvek» literatúráját is tolmácsoljuk...” - mondotta a főszerkesztő, majd Töve Nilsen Felhőkarcoló nyár című regényének egy részletét hallhattuk Gosztola Adél tolmácsolásában. A norvég mazsolás tejlevesről és Hruscsov Oslóba érkezéséről szóló gyermekkori emlék-pillanatképek a markáns skandináv Norvég mintás beszélgetés nemiül ural ista stílusirányzat jegyeit plasztikusan jelenítették meg...- A POLISZ arra törekszik, hogy a magyar írótábor politikai okokból szélre szorult - és esetleg homlokegyenest más nézeteket valló - képviselőivel kezet foghasson, és így - a híd szerepét is betöltve - színes legyen, és ezen felül minél több fiatalt állítson maga mellé - vallotta Szondi György a lap célkitűzéseiről. Bérgljót Hoback //«//Szégyen című regényéből Kerekes László mondott el - kiválóan - egy, a tipikus skandináv önmar- cangolás visszásságait híven bemutató részletet, majd Perjési Hilda mesélt norvégiai élményeiről, Norvégiáról és az ottani emberekről. Kovács Ferenc oslói professzor a XX. század második léiének norvég irodalmárul beszeli. Elmondta, hogy a ’68-as diákmozgalom maradandó nyomokat hagyott az ország literatúráján, melyre az utóbbi időkig erősen rányomta bélyegét a marxista világszemlélet, aminek természetes melegágyat az évtizedekig uralmon lévő meglehetősen „balos” Norvég Munkáspárt kormányuralma teremtett. Érdekességként megemlítette, hogy a norvég államhatalmi struktúra (például a „tanácsrendszer”) szintén a szovjet-orosz minta másolata. Bírálólag szólt a túlhajtott női emancipációs mozgalom irodalomra tett negatív hatásairól, de jelezte, hogy ez a vonulat már lecsengőben van. és ismét azigazi értékeket felmutató irodalom kezd dominálni. Mindennek remek illusztrációjaként Pregitzer Fruzsina Gerd Bantemberg Egália lányai című művéből idézett. A remek tolmácsolás is hozzájárult, hogy megismerhessük a - norvég irodalom groteszk vo- 4 nulatál, éles iróniáját, pontosan s azt az irodalmi közeget, amely Ti „csípőből tüzel” a görcsös *2 emancipációs törekvésekre... Ismét a műfordító kövelkc- zett, és vallott a norvég nyelvvel való ismerkedéséről és jelenlegi kapcsolatáról, majd Szondi György szólt a norvég irodalom magyarországi jelenlétéről. A kiváló irodalmi estet Szalma Tamás zúrUxBrickner Balázs a Színház című novellájával, mintegy tisztelegve a Színházi Világnap előtt...
