Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

Interjú 1998. január 10., szombat Az igazi sikerek pillanatnyi örömökből épülnek Hétvégi beszélgetés dr. Vágvölgyi Jánossal, a nagykállói kórház főigazgatójával I gazgatóként ritkábban van része si­kerekben. Ez persze nem azt jelenti, hogy eredménytelenül dolgozna, el­lenkezőleg. Felelős beosztásban több szür­ke hónapja van, amíg egy igazán látványos, ünnepélyes napot tudhat maga mögött. Ad­dig pillanatnyi örömök adják az energiát a szívós hetekhez. Az apró sikereket a körze­ti orvosi ügyeleti rendeléseken szerzi dr. Vágvölgyi János. Főigazgatóként egyre ke­vesebb közvetlen kapcsolata van a betegek­kel, hiszen idejét a kórház szakmai és gaz­dasági vezetése köti le. Számára felüdülést jelent, ha ügyeletes orvosként segíthet az em­bereken. Mindig is erre vágyott, hiszen már tizenhat évesen azért döntött az orvosi hi­vatás mellett, mert úgy látta, ezzel adhat legtöbbet az embereknek! Az egyszerű, dolgos hétköznapok bizonyí­téka a közelmúltban megszerzett ISO 9002- es minőségbiztosítási tanúsítvány. Az ország második.egészségügyi intézményeként kap­ta az elismerést a nagykállói Pszichiátriai Szakkórház. Kozma Ibolya interjúja- Hetedik éve igazgatója a nagykállói kórháznak. Meg sem várta az egész­ségügy racionalizációját, megválasztása után azon­nal változtatásokba kez­dett, amely az intézmény gazdasági átalakítását is eredményezte.- Ez nem volt sem könnyű, sem hálás feladat. Természe­tesen azt már sejteni lehetett, hogy az egészségügy finan­szírozása változni fog, de akkoriban, amikor elkezdtük az ilyen irányú munkát, még nem volt a kórháznak „érde­ke” a változtatás, mégis úgy gondoltuk, a pénzügyi gon­dok elkerülése végett szük­ség van bizonyos átalakítá­sokra. Nyolcvannal csök­kentettük az ágyak számát, kiderült: a kevesebb is elég. Sok elfekvő betegünk volt, akikről nem kórházunknak kellett volna gondoskodni. Vannak krónikus betegeink, akiknek problémája cikliku­san jelentkezik, s egész éle­tük során kezelésre szorul­nak. Ez azonban nem azt je­lenti, hogy folyton bent kell lenniük az intézményben. Akkoriban az átlagos ápolá­si idő száz nap volt, ma már ez jóval kevesebb (16-20 nap). Megszüntettük a külön férfi- és női osztályt. A szo­bákat természetesen nemek szerint osztjuk el, de az osz­tályok koedukáltak. Erre azért volt szükség, mert a fér­firészlegen mindig jóval töb­ben voltak, mint a nőin; Az új elrendezéssel egyformán terheljük a különböző osz­tályokon dolgozó orvoso­kat, ápolókat. Munkatársaimmal 1992- ben dolgoztunk ki egy kon­cepciót, s eszerint oldottuk meg feladatainkat. Célunk a szakkórházi szint elérése volt. Két évvel ezelőtt hatá­roztuk el a minőségbizto­sítás megvalósítását, mely 1997 decemberében sikeres tanúsító auditálással megtör­tént.- Meglepő, hogy ISO 9002-es tanúsítványa van egy kórháznak, hiszen ilyen bizonyítvánnyal el­sősorban termelő üzentek szoktak büszkélkedni...- Az egészségügyre is ki­tűnően alkalmazható a minő­ségbiztosítás. Míg az üze­mek dolgozói arra töreksze­nek, hogy a vevő elégedett legyen, addig mi a beteg elé­gedettségének, elismerésé­nek megszerzésére törek­szünk. Ennek egyik része, hogy a beteg érvényesíthes­se jogait, amely egyenlő az emberi jogokkal. A pszichi­átriai kórházban a páciens olykor nincs abban az elme­állapotban, hogy tudja, mi történik vele. Ennek ellené­re nekünk kedves, szeretet­teljes környezetet kell ad­nunk számára. Nem az a leg­fontosabb, hogy megkapja minden nap a piros és a sár­ga tablettáját, természetesen ez is, de még inkább számít, milyen légkörben tölti nap­jait. Ha figyelnek rá, megfe­lelő komfortérzete van, ak­kor elégedett, különösen, ha meg is gyógyul. Egyébként leegyszerűsítve a kórház is szolgáltatásokat nyújt. Étkeztetünk, mint egy étterem, szállást adunk, mint egy szálloda, s ugyanúgy tisz­taságot tartunk, mint bárme­lyik többcsillagos hotel, s emel­lett gyógyítunk.- Tapasztalható-e változás a dolgozók munkájában, amióta megkapták a tanú­sítványt?- Nem, de minden pontosan dokumentált, kinek mi a fel­adata, s milyen sorrendben kell azt végeznie. Meghatároztuk a betegellátás folyamatát a beér­kezéstől a távozásig. Tervsze­rűbb, s ezzel egyszerűbb lett a munkánk. Természetesen sokat kell adminisztrálni, dokumen­tálni, de minden visszakeres­hető, s nem hagyható el egyet­len munkafázis sem. Ehhez ki kellett dolgoznunk a szakmai, ápolási protokollokat, gyógy­kezeléseket és kórházi leírá­sokat. Az oklevél megszerzésével azonban nincs vége a minőség­ügyi munkánknak. Ez folya­matos és örökös. Nyitott szem­mel kell járnunk, és észreven­nünk a hibákat. Évente ellen­őrzik munkánkat. Szeretnénk az ISO 9001-es minősítést megszerezni, ebbe ugyanis a kutatás és a fejlesztés is bele­tartozik, reméljük, három év múlva ez is sikerül. Kutató­munka most is folyik a kórház­ban, s szeretnénk ezt is minő­síttetni.-r Néhány évvel ezelőtt Elme- és Ideggyógyintézet­nek nevezték a nagykállói intézményt, amely mára Pszichiátriai Szakkórházzá vált. Ez csak névváltozta­tás, vagy tartalmi munká­ban is többletet jelent?- Ez egyrészt profiltisztítást takar, másrészt a betegellátás javítását szolgálja, ugyanis korábban organikus ideg- gyógyászattal is kellett foglal­koznunk, mára ez nem felada­tunk. így például agydaganat­ban szenvedő betegeket mi nem kezelünk. Kórházunk­ban például ideges állapotú, depressziós pácienseket és el­mebetegeket gyógyítunk. Az elmúlt évek alatt átalakítot­tuk a kórház teljes struktú­ráját. Három aktív pszichiátriai osztály működik, a negyedik a pszichoterápiás osztály, itt az úgynevezett ideges emberek vannak, akik lelki problémái­kat szerveikre vetítik ki. Pél­dául van olyan beteg, akinek a szíve szúr, s ennek tulajdon­képpeni oka, hogy összeveszett főnökével, s ezt a konfliktust nem tudja feloldani. Az addiktológiai osztályun­kon szenvedélybetegek tartóz­kodnak, az alkohol, a drog és a játék rabjai. Kállósemjéni rész­legünkben van a krónikus és rehabilitációs pszichiátriai osztály, amely százhúsz szemé­lyes. A gerontopszichiátriai részlegen az időskori elbutu- lásban szenvedőket kezeljük. A nyolcadik a krónikus addik­tológiai osztály. Mivel a főépü­let kicsinek bizonyult, össze­sen négy telephelyen dolgo­zunk. Ezzel sajnos több kiadá­sunk is van, hiszen az ételki­hordás is plusz kiadást jelent, s az ügyeleti beosztás is problé­mákat okoz. Az elmúlt év júniusától lét­rehoztunk Re-Kreál néven egy közhasznú társaságot. Ennek része egy kis üzem és egy vé­dett szállás. Ide jöhetnek re­habilitációra az alkoholiz­musból felgyógyulok. Enni­valót, ágyat és munkát kap­nak. Cserébe vállalniuk kell, hogy nem fogyasztanak alko­holt, s jövedelmükből egy meghatározott összeget fél­rerakva takarékoskodnak. Cé­lunk, hogy két éven át al­koholmentesek legyenek - ugyanis ennyi idő után tekint­hetők gyógyultnak -, s vissza­segítsük őket a társadalomba. Gyakori probléma, hogy az alkoholistának akkor próbál­nak segíteni, amikor már el­vesztette családját, munkáját, és hajléktalanná vált. Ilyen körülmények között, ha befe­jezte az elvonókúrát, csak ivó­cimborák maradnak. Termé­szetes, hogy ekkor csak egyet­len útja van: az alkohol. Ezen szeretnénk változtatni, s meg­adni a lehetőséget a visszaju­tásra a konszolidált társada­lomba. Ez nem börtön, ide szabad akaratából érkezik a páciens. Húsz embert is tudnánk fogad­ni, egyelőre hatan vannak. Vállalnak kárpitozást, kőmű­vesmunkát, cirokseprűkötést, s a kórház parkját is rendben tartják. Terveink között szere­pel, hogy bevonjuk őket la­kossági igények kiszolgálá­sába is.- Az elmondottak szerint Ön és munkatársai nem csak orvosi feladatokat vállal­nak. A rászorulók visszase- gítése a régi környezetbe, s az ebből adódó felelősség felvállalása nem a kórházi alkalmazott munkaköre. Sokkal inkább humánum érezhető az effajta tevé­kenység mögött.- Szeretem az embereket, ezért is lettem orvos. Ahol él­tünk a szüleimmel, egy Pest megyei nagyközségben, Isa- szegen volt egy nagyon ked­ves, aranyos doktor bácsi. Csak keveset találkoztunk, mert szerencsére ritkán vol­tam beteg. Őt látva, az ő hatá­sára döntöttem úgy, hogy or­vos leszek, mert így tudok leginkább segíteni az em­bereken. A budapesti Vö­rösmarty Gimnáziumba jár­tam, majd az orvostudomá­nyi egyetemen tanultam to­vább. A középiskolában jó osztályunk volt, a harminc- nyolc fős társaságból ti­zenkettőt vettek fel az orvosi karra.- Végig ragaszkodott elha­tározásához, miszerint az egészségügyben kíván dol­gozni?- Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, inkább opera­tőr leszek, de a szüleim jobb belátásra bírtak. Ma már nem bánom. Egyetemista korom­ban gyakran bejártam a bal­esetire, sebész akartam lenni. Akkoriban még megmond­ták, ki milyen szakirányt vá­lasszon. Belőlem röntgenor­vost akartak csinálni. Felleb­beztem. Miután látták, hogy hajthatatlan vagyok, két vá­rost ajánlottak fel, Kapuvárt és Mátészalkát. Végül az utóbbi helyre kerültem. Akkoriban, 1962-ben ez azt jelentette, hogy Szabolcs megyébe jön­ni lehet, de elmenni aligha. Ennek ellenére sem éreztem börtönnek. Nagyon örültek nekem a szatmári városban, ugyanis sok volt a beteg, sebész meg kevés. Már a második nap ügyeltem. Megszerettem az ott élő embereket, mert őszin­ték, egyszerűek és nyitottak. Hétéves sebészi munka után Balkányba kerültem1 körzeti orvosnak. Sok kedves embert ismertem meg a községben is, néhányukkal még ma is tartom a kapcsolatot. Hétesztendős szálkái munkám idején meg­nősültem, és született két szép gyerekünk. Hét évig vol­tam körzetben, de végig úgy gondoltam, hogy később visz- szamegyek sebésznek. Ez a tervem meghiúsult, noha a se­bészet iránt még ma is nosz­talgiát érzek. A műtő légkö­re, s maga az operáció sajá­tos, és számomra felejthetet­len. Míg Balkányban dolgoz­tam, rendszeresen átjártam Nagykállóba, ahol sebészeti szakrendelést tartottam, s 1975-től voltam a nagykállói járás főorvosa. Ezután a nyíregyházi járási hivatal egészségügyi osztály- vezetője lettem 1976-ban. Százötvenezer ember, hetven orvos és sok ápoló tartozott a területhez.. Itteni munkám­ban háttérbe került a gyógyí­tás, sokkal inkább a szerve­zés, vezetés és irányítás kö­tötte le a figyelmemet. Akko­riban vonták össze a megyei kórházat és a tüdőkórházat, fiatal, rátermett embert keres­tek a vezetőhelyettesi szék­be. Egyik napról a másikra ott találtam magam harminc­kilenc évesen a megyei kór­házban. Három évig helyettes voltam, majd 1980. január 1- jétől kineveztek főigazgató­nak. Sűrű napok voltak... A vezetés egészen új munkastí­lust követelt, egy igazgató­nak tisztában kell lennie a közgazdasági és jogi szabá­lyokkal, de otthon kell len­nie a legújabb műtéti és di­agnosztikai eljárásokban is. Akkoriban már folyt a kórház rekonstrukciója, így építésze­ti ismereteket is kellett sze­reznem. I- Meddig volt a megyei kórház vezetője?- A helyettesi esztendők­kel együtt tizennégy évig. II - Hogyan jött el?- Kezembe adták a mun­kakönyvét. || — ???- A rendszerváltás után történt. Pályázatot írtak ki a vezetői poszt betöltésére, s a szabályok szerint óriási hátránnyal indult az, aki ko­rábban éveken át igazgató volt. || - Eszerint feladta?- Adtam be pályázatot, de később visszavontam. Méltánytalannak tartottam a negatív megkülönböz­tetést.- Mit érez, ha a megyei kórház előtt megy el, hi­szen sok helyen ott van a keze nyoma?- Már semmit. I j - Mi történt Önnel ez- * után?- Üzemorvosként dol­goztam, de voltam munka- nélküli is. Majd megürese­dett a nagykállói kórház igaz- - gatói széke, és én pályáztam. Ezúttal sikerrel. Nagyon jó kollektívával dolgozom. So­kat számít, hogy látom, a . kollégáim mosolyogva és . kedvvel dolgoznak. Nem ret­tegéssel és félelemmel vég­zik feladatukat, biztonságot éreznek maguk körül. Meg­értik, mit szeretnék, s párto­lókra találok. Magukénak érzik az intézményt, s annak fejlesztését. Szerintem min­denkivel konszenzusra lehet jutni, ha két vagy több em- - bér- elképzelése .valahol- ta­lálkozik. így érzem ezt most kollégáim körében is, akik­kel. együtt gondolkodunk, együtt ténykedünk. Öröm számomra az is, hogy odaadó munkájukat időnként plusz pénzekkel is tudom hono­rálni. I- Jut-e idő kórházon kí- I vüli foglalatosságra?- Több mint tíz éve a me­gyei Vöröskereszt elnö­ke, jelenleg országos veze­tőségi tagja vagyok. Ugyan­csak tagja vagyok a magyar kórházszövetség országos vezetőségének, és egy éve a társadalmi unió - mely a civil szervezetek szövetsé­ge - regionális elnöki fel­adatait is ellátom. II -Mire a legbüszkébb?- A családomra és a mun­katársaimra. A gyermekne­velést inkább a feleségem vállalta, védőnőként két­ségtelenül több ideje volt. Természetesen tudom, hogy biztos, kiegyensúlyozott háttér nélkül, melyet a ne­jem nyújtott, nem lehettem volna, s most sem lehetnék orvos-igazgató. Mindkét gyermekem diplomát szer­zett. A lányom bölcsész, a fiam építész. Nem vonzód­tak az orvosi pályához, én sem erőltettem őket. Van egy kisunokám, s remélem, hamarosan több is születik majd. Büszke vagyok az emberi kapcsolataimra, arra, hogy mindig képes voltam tiszteletben tartani a másik ember céljait és boldogulá­sát is.

Next

/
Thumbnails
Contents