Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-08 / 6. szám

1998. január 8., csütörtök Könnyedén Skalpolt asszonyok Nem az utolsó mohikán rémtette! Az a hír járta, hogy “Az utolsó mohikán” című Cooper-regényből ismert, 1755-ben a New York állambeli Albanytól mintegy száz kilométerre északra épült William Henry erőd kútja az indiá­nok által megskalpolt brit asszonyok maradvá­nyait rejti. A mendemondák az 1700-as évekbe nyúlnak vissza, amikor itt a franciák és az indiá­nok hosszú ostrom után az erőd feladására kény­szerítették a briteket az úgynevezett hétéves há­borúban, amit a franciák és britek vívtak egymás­sal Eszak-Amerikáért. MTI _________________ A nemrég újjáépített erőd idegenforgalmi lát­ványosság, s 37 évvel az első sikertelen kísérlet után az idén egy régész, David Starbuck, a New Hamp- shire-i Plymuth College tanára, akinek szűkebb érdeklődése a XVIII. ka­tonai lelőhelyekre össz­pontosul, lejutott a kút mélyére és felfedte rejté­lyeit. Leletei karabély­golyókból, francia puská­hoz használt kovakövek­ből és cserépedény-tör­melékből álltak. A régi tárgyakat huszadik szá­zadi rétegek borították: pénzérmék, kulcsok, rá­gógumi, zseblámpák, és egy Batman-figura: eze­ket szándékosan dobták a kútba, az egyetlen nap­szemüveg viszont nyil­ván véletlenül esett bele. Nem volt könnyű lejut­ni a kilenc méter mély, s alig egy méter átmérőjű kút fenekére. A feltárást 1960-ban a vízszint emel­kedése és a homokréteg elmozdulása meghiúsítot­ta. David Starbuck a fej­lett technika segítségével választ talált a forradalom előtti Amerika egyik legal­jasabb mészárlásával kap­csolatos homályos kérdé­sekre. A franciák 1757 au­gusztusában indián szövet­ségeseikkel együtt hatnapos ostrom után az erőd feladá­sára kényszerítették a brite­ket. Az Európában hétéves háborúként ismert viszály 1755-ben kezdődött Észak- Amerika birtoklásáért Ang­lia és Franciaország között. Végül a britek győztek, de kezdetben nem így nézett ki a dolog. A William Henry erődöt védő britek ígéretet kaptak a franciáktól, hogy családtagjaikkal fegyver­telenül, de biztonságban el­vonulhatnak egy másik brit erődbe. Az erődtől nem messze azonban indiánok támadták meg őket, és ren­geteg férfit, nőt és gyerme­ket mészároltak le. Később a háborúzó felek egyaránt olyan atrocitáso­kat követtek el, hogy Lake George-i mészárlás a törté­nelemkönyvekbe csak láb­jegyzetként került be. De annyira belerögződött az amerikaiak leikébe, hogy a XIX. században, 1826-ban James Fenimore Coopert “Az utolsó mohikán” meg­írására késztette. Az őrök alkonya Mi lesz a világítótornyokkal MTI _____________ Na gy-Britanniában nincs többé szükség őrök­re a világítótornyokban: nyugdíjba vonulhat, vagy éppen új munkát kereshet magának a még tény­kedő, vagy kéttucatnyi őr. A szigetországban ösz- szesen valaha 272 világí­tótorony vigyázta a ten­geren közlekedő hajók biztonságát. A tornyok jelentős hányada kalan­dos időkre emlékeztet, amikor még kalózok és csempészek igyekeztek segítségükkel beóvakodni a partokhoz. Nem is olyan régen még 150 világítótorony­ban dolgoztak emberek, de a legtöbbet már egy központi számítógéphez kapcsolták, s az őrök egy ideje már csak ellenőrzik, hogy valóban megfele­lően működik-e minden a számítógép, illetve a mű­holdas navigációs rend­szer irányításával, idő­ben gyulladnak-e fel a 30 kilométernyire vilá­gító fényszórók, s nem romlik-e el valami. Legutoljára a Kent gróf­ság keleti csücskén álló, 26 méter magas világítóto­rony őrei hagyják majd el helyüket. A három fős csa­pat vezetője a 49 éves Gerry Douglas-Sherwood, aki több mint 27 éve végzi ezt a munkát. Amikor kezd­te, még alig lehetett heli­koptereket bevetni rossz időben, s egy-egy nagyobb vihar esetén a toronyőrök­nek is várniuk kellett az élelmiszerszállítmányra. Douglas-Sherwood kollé­gáival egyszer egy hónapon át volt a vihar foglya egy cornwalli világítótorony­ban. „Olyankor a hullámok akár az egész tornyon is át­csapnak, s az ember érzi, hogyan inog az építmény” - mondta el. Gerry Douglas-Sher­wood még nem tudja, ho­gyan alakul élete. Annyit azonban elárult a francia AFP hírügynökség tudósí- tójának:1egutóbbi szabad­ságát Magyarországon töltötte, s nagyon élvezte, hogy itt nincs sem tenger, sem világítótorony, s vég­re nem vizet látott maga körül. Pénteki Bulvár (tapolcai)- Hova tűntél?- Jó kérdés! Valójában ma­gamba vonultam, magamtól. Az igazság az, hogy két éve, amió­ta nem vagyok képernyőn, én már tárgyaltam mindenkivel mindenféle műsorról a lottó- showtól, kezdve a TV2-n menő ”Kifutó”-ig, talk show-t is, de...-...nem kellettél,, mert in­kább konkurenciát láttak ben­ned, mint ötletembert. Saját cé­ged van, üzletember vagy. Nem lehet akárhogy ugráltatni!- Nagyon jól tudják rólam, hogy nem csinálok meg bármit, nem is vagyok képes rá! De! Ed­dig még nem sikerült megbuk­nom semmivel. Nincs szüksé­gem arra tehát, hogy valamilyen közepes, szürke dologba bele- álljak, csak azért, hogy képer­nyőn legyek. Másrészt a rádió­zás, a televíziózás iparosodott, ami engem sohasem izgatott. Nem sok különbség van ma már egy televíziós műsor elkészíté­se és egy kaucsuk-talp legyár­tása között. Mind a kettőben ugyanannyi a szív. Nem vagyok produceri alkat, nem tudtam be­épülni olyan klikkekbe, ame­lyek kijártak maguknak a na­gyobb falatokat. Mondom, el­mehettem volna ötven műsorba, de a producereknek egy szavát sem hittem el. Jól is tettem, mert már a készülő műsorok első pil­lanataiban sem teljesítettek semmit ígéreteikből.- Nem hiányzik a színpad? Miért nincs Best of Geszti?- Az a fajta kamaszos lendü­let, amely engem és a barátai­mat is mozgatta, az nagyon sok emberből kiveszett. A csapat­munkára ugyebár az jellemző, hogy egyfelé kell húzni a sze­keret. Ezt a felnőtt kor szétrom­bolja és nehéz újabb csapatot al­kotni. Szerencsére jöttek új ba­rátok , de ezek már másabb, mé­lyebb kapcsolatok. Lassabban és óvatosabban vágok bele va­lamibe.- Későn érő típusúak vagy­tok, csak most nőttetek fel.- Nem, a Kisberkes még nö­vésben van!- Korábban felróttad ne­künk, hogy csak kresztáblákat olvasunk hazafelé, hogy piti lá­nyokkal járunk! Ez több, volt mint poénkodás, alaposan be­olvastál!- Műsorvezetőként a semmi­be szállnak a poénok, a jó for­dulatok. Csak úgy szórod a szi­porkáidat, ami fiatalon még csak-csak jön... De mondhat­nám a reklámot is. Naponta fal föl belőled egy darabol. Nem marad utána semmi, mert a di­vat másfelé fordul, a ma poénja holnap már nincs. Ösztönösen haladtam tehát a Rapiilők felé, mert gyűjtögettem ezeket a po­énokat, s sokkal több jött ki belőle, mint amennyit egy rá­dióműsorban össze tudtam bo­hóckodni. Ez nem veszeti ki belőlem, már azóta is több füze­tet teleírtam, tehát tudnék egy újabb Rapülőket csinálni. A műfaj azóta azonban infláló­dott. Ma már olyan tehetségte­lenek csinálhatják, akik mond­juk eddig a butik szakmában futottak. Egyszerűbb elmenni egy szakmunkástanulónak a konditerembe, majd kigyúrt test­tel megtanulni néhány lépést, mint gázszerelőnek lenni. Az utóbbival nem lehet annyit ke­resni, mint ha egy hipp-hopp ze­nekart csinál. Irtózatos szemét lepte el a piacot- Egyáltalán van valaki, akit jónak találsz?- Ebben a könnyű műfajban? Mondjuk az Animal Cannibals. Őszinte, van egy kamaszos bája, egyszóval hiteles. Nem azért állt össze, mert nem akar gázszerelő lenni, hanem mert van benne valami, amit el akar mondani a világnak. Profi Hip Hop Boys, mert rengeteg munka van ben­ne. Nem tartom különlegesnek, de becsülöm. Mást nem tudok mondani. Frappáns cím. Ugye? Ám azzal, hogy leír­tam, le is írtam nála magam. Mert a gégékét ő hegeszti. A Geszti. S ezzel vége a rímképte­lenségeimnek. Mert a cím, s az itt következő néhány sor is másról szól. Gégékről, he­gekről, s - bocsánat a szentségtörésért - Gesztikről. Ötletekről, sebekről, Emberekről.- Előkerülnek azok az új, de még titkos Geszti-füzetek?- Igen. És most legyen erről elég ennyi. Nem azért nem mon­dok róla többet, mert ’’jaj iste­nem a sztár titkolózik”, egy­szerűen még ezer apró részletét kell kidolgozni, amíg elkészül. Egy új zenekar, egy filmsorozat és több média összevonása, ami még nem volt Magyarországon.- Most már talán meg merem kérdezni... Ez a poéngyártás nem valamilyen kisebbrendűsé­gi érzést takar? Mondjuk a lá­nyok mindig mással mentek el..- Olyan nem volt soha, hogy a szép lányok a szomszéd asz­talnál ültek. Csak azt nem értet­tem, hogy miért vetődnek a ti­zenéves csajok a 25-28 éves pasikra. Most már tudom. Ha arra céloztál, valóban kistermetű gyerek voltam, ami jó..- Mert szemtől szembe tud­tál beszélni a Berkessel?- Ha hiszed, ha nem még nála is kisebb voltam. De ez nem ve­zetett lelki torzulásokhoz. A ki­csiség inspirált a nagy dolgok­ra. Olyan Centri Peti voltam, a társaság központja, és sokszor hórihorgas csajokkal jártam.- Ki volt az első?- Ha jól emlékszem Picur névre hallgatott.- Es magasabb volt nálad másfél fejjel!- Spéciéi ő volt a legkisebb az iskolában.- S meghódítottad a leg­újabb kínrímekkel.- Gyermekkoromban nem nyomtam a szóvicceket. A fel­nőttek bírták a dumámat, mert volt bennem egyfajta gátlásta­lanság. Ugyanennyire vagyok azonban gátlásos és visszafo­gott a magánéletben. Megpró­bálok nem elnyomni senkit a személyiségemmel. Másodéves lehettem a főiskolán, amikor ke­zembe kerüli egy Karinthy-kö- tet, talán naplótöredékek. Épp az Első Emeletnek írtam dalszö­vegeket egy vizsgaidőszakban. Karinthy ebben a kötetben me­sélt el egy történetet, miszerint megállította valaki az utcán az­zal: Hogyan hívják az éhes bál­nát? Zabálna. Ezen annyira fel­háborodott, hogy azonnal száz­ötven ilyet nyomott az illető hasába. Én is megpróbáltam. Aztán nem állt le. Éjszaka sem tudtam aludni, csak úgy dőlt belőlem a definíció.- Azt hittem, családi hagyo­mány...- Hát... Anyámtól kaptam egy nagy adag szivárványszínű sejtállományt, egy nagyfokú életigenlést, habzsolást, az apámtól egyfajta kívülállást, bármennyire is belevetem ma­gam a dolgokba. Lusta vagyok, de ha elkezdek valamit, azt tel­jes odaadással csinálom. És kaptam tőlük egy nagy könyv­tárat. Vallom, hogy egy köny­vespolc a lakás legszebb dí­sze, és mögé annyi mindent sejt­hetsz, ami ezer festménynél és műkincsnél is többet ér. És ter­mészetesen kaptam tőlük egy­fajta normalitást az abnor- malitás mellett. Nem voltam el­kényeztetett gyerek, nem kap­tam milliós ajándékokat, amit azonnal a sarokba dobhattam volna.- Ezt nem hiszi el neked sen­ki!- Jó, jó agresszív voltam, négyéves koromban brékeltem a betonon, ha nem az történt, amit én akartam, és belecsinál­tam a gatyába, pedig már tud­tam, hogy bizonyos anyagcse­re-folyamatokkal merre kell ha­ladni. Gyerekszínész lettem, volt saját zsebpénzem, megérez- tem: ha dolgozom, anyagi füg­getlenséget szerezhetek. Az első Csepel kerékpáromat én vettem. Nem kellett a szülőket sem pumpálni, sem pumpolni. Egy­szóval nem volt semmi felfújva a családban.- Mikor szólt bele utoljára az édesanyád az életedbe?- Tegnap.- Hogyan?- Az éteren keresztül. Üzen­get a Danubius rádióban. Mama Rádió Budapest. Amúgy ő a pénztáros a családban, mert én nem foglalkozom anyagi ügyekkel...- Mint egy reklámcég feje? És még mindig együtt élsz vele?- Nem, nem élünk együtt, de vannak közös dolgaink,' amelyekre nagy szükség van, mert máskülönben heteken át elcsúsztatunk egy szülői láto­gatást. Ugye van egy jó kis mobiltelefonod, amelyen fel­hívod, hogy ’’mamika szer­busz, most megyek dolgozni!”, erre ő: ’’mocsok kölyök már megint nem jöttél be anyád­hoz!”. Egy Woody Alan film­ből jut hasonló esszembe, ami­kor a mami a felhők fölül leri­kácsolja, hogy ’’Sheldon, már megint nem vittél kabátot!” Vagy itt az Ötödik elem, Luc Besson filmje, amelyben én szinkronizáltam egy transz­vesztita discjockey-l. Ott üzen hasonló hangon a Bruce Wil­lis filmbeli mamája, hogy: ’’Korbeen, már megint nélkü­lem akarsz elutazni!” Ilyenkor ráismerek arra az anyatípusra, amilyen az enyém. Belőle ha­talmas komika lett volna, ha színésznőnek megy...- Édesapádról keveset be­szélsz—- ...mert már nem él, és emlékeimből nem akarok fel­hozni olyan sok mindent. Túl szépek. Apám tíz éve halt meg. Az emberré válásomat, sikereimet, sajnos már nem látja az, akit a legjobban sze­rettem. És tudom, hogy mi­lyen örömet okozna neki. Ez benne van a Dzsungel köny­vében az apámnak ajánlott dalban ’’amíg őríz a szemed...” Kellett ehhez Dés László ze­néje, hogy előhozza belőlem. Találkoztam egy olyan em­berrel - megint - aki nagyon nagy hatással van rám.- Ez boldog pillanat volt az életedben?- Ha csinálok egy reklá­mot, amitől mindenki lemegy hídba, az jó. De az sokkal töb­bet jelent nekem, ha a szín­házban a darabomon sírni vagy nevetni látok valakit. Kell valami minden évben, amiről azt érzem, hogy előre léptem.- Unalmas vagy a magán­életben?- Eddig még senki sem pa­naszkodott.- Kedvesed nem idegenke­dik ettől a kettős élettől? Itt sztár vagy, otthon hétközna­pi ember.- Volt olyan barátnőm, aki megőrült attól, hogy figyel­nek bennünket. A másik attól volt a plafonon, hogy engem bámultak meg és nem őt. Ott­hon is domináns vagyok, de nem szerepelek. Ha elfelejted azt, hogy a sikeredben mek­kora része van a tehetséged­nek, a körülötted levő világ­nak, a barátoknak és a szeren­csének, akkor nagyon el tudsz tévedni. És akkor nem dzsun- gellakó, hanem dszunkalakó leszel.- Kedvesed mikor szólt bele az. életedbe?- Ez sokkal másabb, mé­lyebb. érzelemdúsabb kap­csolat, minthogy azt mond­jam: „beleszól” valamibe. Segít, támogat, súg ha kell, egyszerűen velem van. Ez az a bizonyos mély verem...- Róla megtudhatunk va­lamivel többet?- Nem. Egyszerűen azért, mert korábban száz interjúm­ban meséltem már x barát­nőmről, és ez visszaütött, mert a következő barátnőm olvas­ta a két hónappal korábban készült anyagot, amit a szer­kesztő bőszen altatott, és azt kellett látnia, hogy a koráb­bival én milyen jól vagyok, pedig már őt boldogítom. Az öregedés jele ez. Van egy szfé­ra, amit már soha senkinek nem teregetek ki. Kösz jól va­gyunk. Jól vagyunk együtt.

Next

/
Thumbnails
Contents