Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-08 / 6. szám
1998. január 8., csütörtök Könnyedén Skalpolt asszonyok Nem az utolsó mohikán rémtette! Az a hír járta, hogy “Az utolsó mohikán” című Cooper-regényből ismert, 1755-ben a New York állambeli Albanytól mintegy száz kilométerre északra épült William Henry erőd kútja az indiánok által megskalpolt brit asszonyok maradványait rejti. A mendemondák az 1700-as évekbe nyúlnak vissza, amikor itt a franciák és az indiánok hosszú ostrom után az erőd feladására kényszerítették a briteket az úgynevezett hétéves háborúban, amit a franciák és britek vívtak egymással Eszak-Amerikáért. MTI _________________ A nemrég újjáépített erőd idegenforgalmi látványosság, s 37 évvel az első sikertelen kísérlet után az idén egy régész, David Starbuck, a New Hamp- shire-i Plymuth College tanára, akinek szűkebb érdeklődése a XVIII. katonai lelőhelyekre összpontosul, lejutott a kút mélyére és felfedte rejtélyeit. Leletei karabélygolyókból, francia puskához használt kovakövekből és cserépedény-törmelékből álltak. A régi tárgyakat huszadik századi rétegek borították: pénzérmék, kulcsok, rágógumi, zseblámpák, és egy Batman-figura: ezeket szándékosan dobták a kútba, az egyetlen napszemüveg viszont nyilván véletlenül esett bele. Nem volt könnyű lejutni a kilenc méter mély, s alig egy méter átmérőjű kút fenekére. A feltárást 1960-ban a vízszint emelkedése és a homokréteg elmozdulása meghiúsította. David Starbuck a fejlett technika segítségével választ talált a forradalom előtti Amerika egyik legaljasabb mészárlásával kapcsolatos homályos kérdésekre. A franciák 1757 augusztusában indián szövetségeseikkel együtt hatnapos ostrom után az erőd feladására kényszerítették a briteket. Az Európában hétéves háborúként ismert viszály 1755-ben kezdődött Észak- Amerika birtoklásáért Anglia és Franciaország között. Végül a britek győztek, de kezdetben nem így nézett ki a dolog. A William Henry erődöt védő britek ígéretet kaptak a franciáktól, hogy családtagjaikkal fegyvertelenül, de biztonságban elvonulhatnak egy másik brit erődbe. Az erődtől nem messze azonban indiánok támadták meg őket, és rengeteg férfit, nőt és gyermeket mészároltak le. Később a háborúzó felek egyaránt olyan atrocitásokat követtek el, hogy Lake George-i mészárlás a történelemkönyvekbe csak lábjegyzetként került be. De annyira belerögződött az amerikaiak leikébe, hogy a XIX. században, 1826-ban James Fenimore Coopert “Az utolsó mohikán” megírására késztette. Az őrök alkonya Mi lesz a világítótornyokkal MTI _____________ Na gy-Britanniában nincs többé szükség őrökre a világítótornyokban: nyugdíjba vonulhat, vagy éppen új munkát kereshet magának a még ténykedő, vagy kéttucatnyi őr. A szigetországban ösz- szesen valaha 272 világítótorony vigyázta a tengeren közlekedő hajók biztonságát. A tornyok jelentős hányada kalandos időkre emlékeztet, amikor még kalózok és csempészek igyekeztek segítségükkel beóvakodni a partokhoz. Nem is olyan régen még 150 világítótoronyban dolgoztak emberek, de a legtöbbet már egy központi számítógéphez kapcsolták, s az őrök egy ideje már csak ellenőrzik, hogy valóban megfelelően működik-e minden a számítógép, illetve a műholdas navigációs rendszer irányításával, időben gyulladnak-e fel a 30 kilométernyire világító fényszórók, s nem romlik-e el valami. Legutoljára a Kent grófság keleti csücskén álló, 26 méter magas világítótorony őrei hagyják majd el helyüket. A három fős csapat vezetője a 49 éves Gerry Douglas-Sherwood, aki több mint 27 éve végzi ezt a munkát. Amikor kezdte, még alig lehetett helikoptereket bevetni rossz időben, s egy-egy nagyobb vihar esetén a toronyőröknek is várniuk kellett az élelmiszerszállítmányra. Douglas-Sherwood kollégáival egyszer egy hónapon át volt a vihar foglya egy cornwalli világítótoronyban. „Olyankor a hullámok akár az egész tornyon is átcsapnak, s az ember érzi, hogyan inog az építmény” - mondta el. Gerry Douglas-Sherwood még nem tudja, hogyan alakul élete. Annyit azonban elárult a francia AFP hírügynökség tudósí- tójának:1egutóbbi szabadságát Magyarországon töltötte, s nagyon élvezte, hogy itt nincs sem tenger, sem világítótorony, s végre nem vizet látott maga körül. Pénteki Bulvár (tapolcai)- Hova tűntél?- Jó kérdés! Valójában magamba vonultam, magamtól. Az igazság az, hogy két éve, amióta nem vagyok képernyőn, én már tárgyaltam mindenkivel mindenféle műsorról a lottó- showtól, kezdve a TV2-n menő ”Kifutó”-ig, talk show-t is, de...-...nem kellettél,, mert inkább konkurenciát láttak benned, mint ötletembert. Saját céged van, üzletember vagy. Nem lehet akárhogy ugráltatni!- Nagyon jól tudják rólam, hogy nem csinálok meg bármit, nem is vagyok képes rá! De! Eddig még nem sikerült megbuknom semmivel. Nincs szükségem arra tehát, hogy valamilyen közepes, szürke dologba bele- álljak, csak azért, hogy képernyőn legyek. Másrészt a rádiózás, a televíziózás iparosodott, ami engem sohasem izgatott. Nem sok különbség van ma már egy televíziós műsor elkészítése és egy kaucsuk-talp legyártása között. Mind a kettőben ugyanannyi a szív. Nem vagyok produceri alkat, nem tudtam beépülni olyan klikkekbe, amelyek kijártak maguknak a nagyobb falatokat. Mondom, elmehettem volna ötven műsorba, de a producereknek egy szavát sem hittem el. Jól is tettem, mert már a készülő műsorok első pillanataiban sem teljesítettek semmit ígéreteikből.- Nem hiányzik a színpad? Miért nincs Best of Geszti?- Az a fajta kamaszos lendület, amely engem és a barátaimat is mozgatta, az nagyon sok emberből kiveszett. A csapatmunkára ugyebár az jellemző, hogy egyfelé kell húzni a szekeret. Ezt a felnőtt kor szétrombolja és nehéz újabb csapatot alkotni. Szerencsére jöttek új barátok , de ezek már másabb, mélyebb kapcsolatok. Lassabban és óvatosabban vágok bele valamibe.- Későn érő típusúak vagytok, csak most nőttetek fel.- Nem, a Kisberkes még növésben van!- Korábban felróttad nekünk, hogy csak kresztáblákat olvasunk hazafelé, hogy piti lányokkal járunk! Ez több, volt mint poénkodás, alaposan beolvastál!- Műsorvezetőként a semmibe szállnak a poénok, a jó fordulatok. Csak úgy szórod a sziporkáidat, ami fiatalon még csak-csak jön... De mondhatnám a reklámot is. Naponta fal föl belőled egy darabol. Nem marad utána semmi, mert a divat másfelé fordul, a ma poénja holnap már nincs. Ösztönösen haladtam tehát a Rapiilők felé, mert gyűjtögettem ezeket a poénokat, s sokkal több jött ki belőle, mint amennyit egy rádióműsorban össze tudtam bohóckodni. Ez nem veszeti ki belőlem, már azóta is több füzetet teleírtam, tehát tudnék egy újabb Rapülőket csinálni. A műfaj azóta azonban inflálódott. Ma már olyan tehetségtelenek csinálhatják, akik mondjuk eddig a butik szakmában futottak. Egyszerűbb elmenni egy szakmunkástanulónak a konditerembe, majd kigyúrt testtel megtanulni néhány lépést, mint gázszerelőnek lenni. Az utóbbival nem lehet annyit keresni, mint ha egy hipp-hopp zenekart csinál. Irtózatos szemét lepte el a piacot- Egyáltalán van valaki, akit jónak találsz?- Ebben a könnyű műfajban? Mondjuk az Animal Cannibals. Őszinte, van egy kamaszos bája, egyszóval hiteles. Nem azért állt össze, mert nem akar gázszerelő lenni, hanem mert van benne valami, amit el akar mondani a világnak. Profi Hip Hop Boys, mert rengeteg munka van benne. Nem tartom különlegesnek, de becsülöm. Mást nem tudok mondani. Frappáns cím. Ugye? Ám azzal, hogy leírtam, le is írtam nála magam. Mert a gégékét ő hegeszti. A Geszti. S ezzel vége a rímképtelenségeimnek. Mert a cím, s az itt következő néhány sor is másról szól. Gégékről, hegekről, s - bocsánat a szentségtörésért - Gesztikről. Ötletekről, sebekről, Emberekről.- Előkerülnek azok az új, de még titkos Geszti-füzetek?- Igen. És most legyen erről elég ennyi. Nem azért nem mondok róla többet, mert ’’jaj istenem a sztár titkolózik”, egyszerűen még ezer apró részletét kell kidolgozni, amíg elkészül. Egy új zenekar, egy filmsorozat és több média összevonása, ami még nem volt Magyarországon.- Most már talán meg merem kérdezni... Ez a poéngyártás nem valamilyen kisebbrendűségi érzést takar? Mondjuk a lányok mindig mással mentek el..- Olyan nem volt soha, hogy a szép lányok a szomszéd asztalnál ültek. Csak azt nem értettem, hogy miért vetődnek a tizenéves csajok a 25-28 éves pasikra. Most már tudom. Ha arra céloztál, valóban kistermetű gyerek voltam, ami jó..- Mert szemtől szembe tudtál beszélni a Berkessel?- Ha hiszed, ha nem még nála is kisebb voltam. De ez nem vezetett lelki torzulásokhoz. A kicsiség inspirált a nagy dolgokra. Olyan Centri Peti voltam, a társaság központja, és sokszor hórihorgas csajokkal jártam.- Ki volt az első?- Ha jól emlékszem Picur névre hallgatott.- Es magasabb volt nálad másfél fejjel!- Spéciéi ő volt a legkisebb az iskolában.- S meghódítottad a legújabb kínrímekkel.- Gyermekkoromban nem nyomtam a szóvicceket. A felnőttek bírták a dumámat, mert volt bennem egyfajta gátlástalanság. Ugyanennyire vagyok azonban gátlásos és visszafogott a magánéletben. Megpróbálok nem elnyomni senkit a személyiségemmel. Másodéves lehettem a főiskolán, amikor kezembe kerüli egy Karinthy-kö- tet, talán naplótöredékek. Épp az Első Emeletnek írtam dalszövegeket egy vizsgaidőszakban. Karinthy ebben a kötetben mesélt el egy történetet, miszerint megállította valaki az utcán azzal: Hogyan hívják az éhes bálnát? Zabálna. Ezen annyira felháborodott, hogy azonnal százötven ilyet nyomott az illető hasába. Én is megpróbáltam. Aztán nem állt le. Éjszaka sem tudtam aludni, csak úgy dőlt belőlem a definíció.- Azt hittem, családi hagyomány...- Hát... Anyámtól kaptam egy nagy adag szivárványszínű sejtállományt, egy nagyfokú életigenlést, habzsolást, az apámtól egyfajta kívülállást, bármennyire is belevetem magam a dolgokba. Lusta vagyok, de ha elkezdek valamit, azt teljes odaadással csinálom. És kaptam tőlük egy nagy könyvtárat. Vallom, hogy egy könyvespolc a lakás legszebb dísze, és mögé annyi mindent sejthetsz, ami ezer festménynél és műkincsnél is többet ér. És természetesen kaptam tőlük egyfajta normalitást az abnor- malitás mellett. Nem voltam elkényeztetett gyerek, nem kaptam milliós ajándékokat, amit azonnal a sarokba dobhattam volna.- Ezt nem hiszi el neked senki!- Jó, jó agresszív voltam, négyéves koromban brékeltem a betonon, ha nem az történt, amit én akartam, és belecsináltam a gatyába, pedig már tudtam, hogy bizonyos anyagcsere-folyamatokkal merre kell haladni. Gyerekszínész lettem, volt saját zsebpénzem, megérez- tem: ha dolgozom, anyagi függetlenséget szerezhetek. Az első Csepel kerékpáromat én vettem. Nem kellett a szülőket sem pumpálni, sem pumpolni. Egyszóval nem volt semmi felfújva a családban.- Mikor szólt bele utoljára az édesanyád az életedbe?- Tegnap.- Hogyan?- Az éteren keresztül. Üzenget a Danubius rádióban. Mama Rádió Budapest. Amúgy ő a pénztáros a családban, mert én nem foglalkozom anyagi ügyekkel...- Mint egy reklámcég feje? És még mindig együtt élsz vele?- Nem, nem élünk együtt, de vannak közös dolgaink,' amelyekre nagy szükség van, mert máskülönben heteken át elcsúsztatunk egy szülői látogatást. Ugye van egy jó kis mobiltelefonod, amelyen felhívod, hogy ’’mamika szerbusz, most megyek dolgozni!”, erre ő: ’’mocsok kölyök már megint nem jöttél be anyádhoz!”. Egy Woody Alan filmből jut hasonló esszembe, amikor a mami a felhők fölül lerikácsolja, hogy ’’Sheldon, már megint nem vittél kabátot!” Vagy itt az Ötödik elem, Luc Besson filmje, amelyben én szinkronizáltam egy transzvesztita discjockey-l. Ott üzen hasonló hangon a Bruce Willis filmbeli mamája, hogy: ’’Korbeen, már megint nélkülem akarsz elutazni!” Ilyenkor ráismerek arra az anyatípusra, amilyen az enyém. Belőle hatalmas komika lett volna, ha színésznőnek megy...- Édesapádról keveset beszélsz—- ...mert már nem él, és emlékeimből nem akarok felhozni olyan sok mindent. Túl szépek. Apám tíz éve halt meg. Az emberré válásomat, sikereimet, sajnos már nem látja az, akit a legjobban szerettem. És tudom, hogy milyen örömet okozna neki. Ez benne van a Dzsungel könyvében az apámnak ajánlott dalban ’’amíg őríz a szemed...” Kellett ehhez Dés László zenéje, hogy előhozza belőlem. Találkoztam egy olyan emberrel - megint - aki nagyon nagy hatással van rám.- Ez boldog pillanat volt az életedben?- Ha csinálok egy reklámot, amitől mindenki lemegy hídba, az jó. De az sokkal többet jelent nekem, ha a színházban a darabomon sírni vagy nevetni látok valakit. Kell valami minden évben, amiről azt érzem, hogy előre léptem.- Unalmas vagy a magánéletben?- Eddig még senki sem panaszkodott.- Kedvesed nem idegenkedik ettől a kettős élettől? Itt sztár vagy, otthon hétköznapi ember.- Volt olyan barátnőm, aki megőrült attól, hogy figyelnek bennünket. A másik attól volt a plafonon, hogy engem bámultak meg és nem őt. Otthon is domináns vagyok, de nem szerepelek. Ha elfelejted azt, hogy a sikeredben mekkora része van a tehetségednek, a körülötted levő világnak, a barátoknak és a szerencsének, akkor nagyon el tudsz tévedni. És akkor nem dzsun- gellakó, hanem dszunkalakó leszel.- Kedvesed mikor szólt bele az. életedbe?- Ez sokkal másabb, mélyebb. érzelemdúsabb kapcsolat, minthogy azt mondjam: „beleszól” valamibe. Segít, támogat, súg ha kell, egyszerűen velem van. Ez az a bizonyos mély verem...- Róla megtudhatunk valamivel többet?- Nem. Egyszerűen azért, mert korábban száz interjúmban meséltem már x barátnőmről, és ez visszaütött, mert a következő barátnőm olvasta a két hónappal korábban készült anyagot, amit a szerkesztő bőszen altatott, és azt kellett látnia, hogy a korábbival én milyen jól vagyok, pedig már őt boldogítom. Az öregedés jele ez. Van egy szféra, amit már soha senkinek nem teregetek ki. Kösz jól vagyunk. Jól vagyunk együtt.
