Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-15 / 12. szám
Határon túl 1998. január 15., csütörtök Halottá nyilvánítva A zord valóságot megszépítő rózsaszín szemüvegen át a legnagyobb jóindulattal sem szemlélhető mindennapjaink gondjai-bajai közepette nem egy hazánkfiában ébred néhanapján valami nosztalgia-féle a múló évek távlatától megszépülni látszó hajdani szovjet valóságunk után, amikor ugye... szocialista rendszerünk egyebek között az emberi jogok sérthetetlensége fölött is éberen őrködött. De ennek az őrködésnek a realitásokban megnyilvánuló mikéntjéről ékesszólóan tanúskodik egyik polgártársunk, az ungvári járási csabanivkai Vaszil Pavlik életének kálváriája, aki önhibáján kívül megjárta a pokol legsötétebb bugyrait, és megpróbáltatásainak mindmáig nem szakadt vége... Béres Barna Kora ifjúságától kezdve, már- már amolyan eredendő bűnként, egyetlen bűne volt: szeretett volna amúgy széles körűen deklarált emberi és szabadságjogaival élni. Egyszerűen szabadon élni. Mindössze 15 éves volt, amikor először kellett szembesülnie a világ „legdemokratikusabb demokráciája”, a létező szocializmus tárgyiasított valóságával, amely röviden így hangzott: „Donbász”. Természetesen „önkéntesként”. 1952-t írtak akkor. Egy esztendővel később, Sztálin halálát követően fennen hirdetni kezdte sorstársai között, hogy meghalt a népek zsarnoka. Vesztére tette! Letartóztatták, megkínozták, megalázó pszichiátriai kényszervizsgálatoknak vetették alá. Ykkorelső ízben. Majd a későbbiekben még jó néhányszor. Amikor néhány hónap múlva újra munkába állt, megszervezte a bányászok fizetéscsökkenések miatti tiltakozó megmozdulását. Újra letartóztatták, és megismétlődött mindaz, ami első alkalommal. 1955-ben bevonult katonának, de az eskütételt megtagadta. Fenyegették haditörvényszékkel, agyonlövéssel, végül az elmegyógyintézet következett. 1958-ban tért haza Kárpát- aljára, de nyugodt élet itthon sem várta. Kétszer is bűnvádi eljárást indítottak ellene politikai indítékkal. 1965-ben, amikor a Voliny megyei manevicsi kolóniában tölti büntetését, a tá- bomokparancsnok előtt kijelenti, hogy a kommunista hatalom meg fog bukni. A fegyőrök ezért kegyetlenül megverik, tíz centiméteres nyílt koponyasérüléssel kerül a rabkórházba. 1970-ben szabadul, s úgy próbálja megtalálni a maga igazát, hogy megkísérli a bejutást Brezsnyev színe elé. A KGB gondoskodik arról, hogy oda ne jusson el, egy különleges elmegyógyintézetbe azonban igen. Amikor onnan is szabadul, hazatér Csabanivkára, de a helyi ügynököktől és a belügyi szervek munkatársaitól otthon sincs nyugta. A portáján és a házában is tönkretesznek mindent, egy alkalommal pedig hajnalban rángatják ki az ágyából, s miközben erőszakkal próbálják felöltöztetni, a lábát is eltörik. így kerül a beregszászi elmegyógyintézetbe. Amikor kiengedik, elhatározza, hogy lemond egy olyan állam állampolgárságáról, amely így bánik a polgáraival. Az Amerikai Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén politikai menedékjogot kér, amit meg is kap. Már minden okmány a kezében van, amikor 1991. augusztus 18-án a belügyisek megakadályozzák abban, hogy felszáll ton az Amerikába induló repülőgépre. Elveszik az okmányait, majd, mivel mindezt nem volt képes „kellő önuralommal” elviselni, újra elmeorvosi kivizsgálások következnek. A törvénytelen eljárás miatt bírósághoz fordul, természetesen eredménytelenül. Teljesen pénz nélkül és minden megélhetési forrástól megfosztva marad Moszkvában, pályaudvarokon húzza meg magát, mígnem védelmére kelnek a különböző emberjogi szervezetek és a tömegtájékoztatási eszközök. A hatalom részéről azonban, annak ellenére, hogy az augusztusi puccs után a demokraták kerültek hatalomra, Pavlik ügyével foglalkozni senkinek sincs szándékában. Hiába kilincsel az amerikai nagykövetségen is, hiába bizonyítja orvosi szakvéleménnyel, hogy elmeállapotával nincs semmi probléma. Miután a politikai helyzet a nemzetközi színtéren megváltozott, az amerikaiaknak nincs többé szükségük ideológiai fegyverként felhasználható politikai menekültekre. Közben a hatalom megpróbál minden lehető módon megszabadulni ettől a számára „kellemetlen” embertől. Bevetik a mérgezett cigarettát is, aminek az eredménye egy szívinfarktus, majd egy moszkvai csomagmegőrzőből eltüntetik az iratait. Az állampolgárság nélkül maradt, hontalanná vált Pavlik ügyében lépéseket tesz az amerikai fél irányában a moszkvai Ukrán Nagykövetség is, eredménytelenül. Biztatásokon, ígéreteken kívül nincs előrelépés, pedig maga a történet szenvedő alanya is szünet nélkül koptatja minden szóba jöhető instancia küszöbeit. Végül, ötévi moszkvai hányattatás után Vaszil Pavlik hazatér szülőfalujába, Csaba- nivkába. De vajon keblére ölelte-e Kárpátalja sokat szenvedett fiát? Korántsem! A hazatérő sorsüldözött annak idején bérbe adott házát, portáját kirabolva, feldúlva találja. A bérlőnek nyoma veszett, sőt hamarosan azt is megtudja, hogy őt magát az Ungvári Járási Bíróság még 1994-ben halottá nyilvánította. Személyazonossági okmányai továbbra is hiányoznak, hiába kapott ígéretet a megyei belügyi főosztályon azok kiállítására. A magas szintről elhangzó utasítások a végrehajtóknál, akik nem egyszer amerikai kémnek titulálták, sőt tettlegesen is bántalmazták, megrekednek. És ami a leginkább érthetetlen: falubelijei részéről sem talált megértésre. Gyakran sértegetik, fenyegetik, betörik házának ablaküvegeit... Vajon mit vétett a társadalom ellen ez az ember? Az a vétke, hogy kimondta, amit a hatalomról gondolt? De hát akkor miért nem szolgáltat neki igazságot az új hatalom? Ki fogja végre helyrehozni a vele szemben elkövetett hibákat? Ki fogja visszavezetni a társadalomba azt az embert, aki egész életével, minden szenvedésével a társadalmat szolgálta? Ki adja vissza neki személyazonosságát és állampolgárságát? Ki kéri számon azokat, akik felelősek meghurcoltatásáért? És mikor? A józan ész azt diktálja, hogy mindennek mielőbb meg kell történnie. iWícM: Új szintézis szomszédaink történetéről Botlilc József HARMAS KERESZT ALATT Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig (1646-1997) HATODIK SÍP ALAPÍTVÁNY ÚJ MANDÁTUM KÖNYVKIADÓ Kői István Annak ellenére, hogy a megyei periodikákban, kiadványokban viszonylag sok elszórt híradással találkozunk a szomszédos Kárpátaljáról, még megyénk lakói is alig tudnak valamit az ott élő népekről, szokásaikról, hitükről, történelmükről. Sajnos, azt sem mondhatjuk el, hogy e kérdésekről szerves, összefüggő képet nyerhetnénk hozzáférhető, modem feldolgozásokból. Ezért üdvözöljük örömmel a közismert publicista-történész, Botlik József legújabb monográfiáját a kárpátaljai ruszinokról. A metaforikus Hármas kereszt alatt címet viselő, s a Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig (1646-1997) alcímei nyert több mint 300 oldalas mű az Új Mandátum Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten. A monográfia a kárpátaljai ruszinoknak nemcsak az egyház- történetéről nyújt árnyalt ösz- szefoglalást, hanem felvillantja a hányatott sorsú nép politikai és társadalomtörténetének legfontosabb mozzanatait is. A kötetből kiderült, hogy a szomszédos régió múltja számos szállal kötődik megyénk történetéhez. Az egyházi-vallásos témánál maradva, elég ha arra utalunk, hogy a kárpátaljai és a szabolcs-szatmár-beregi római katolikusok egyaránt az egri püspökség (illetve 1804- től érsekség) juriszdikciója alatt álltak. 1912-ig a ruszin többségű munkácsi görög katolikus püspökség joghatósága alá tartozott a magyar görög katolikusok többsége is. Botlik József munkájának méltánylandó értéke, hogy a magyar-ruszin kapcsolatok bemutatásában azt keresi, ami összeköti a két népet. E történészi hozzáállás azért is értékelendő, mert a szovjet kutatók szándékosan elhallgatták, lebecsülték vagy meghamisították a magyar-ruszin kapcsolatokat, kutatásaikban a fő hangsúlyt az orosz-ruszin és ukránruszin kapcsolatok vizsgálatára helyezték. A szovjet éra hivatalos történelemszemléletének egyik eleme volt az a tétel, hogy Kárpátalja a Kijevi Oroszországhoz tartozott. Az aktuálpolitikai célok szolgálatába állított, cinikus pártfunkcionáriusok által irányított szovjet történelemhamisítás másik jellemzője volt annak hangoztatása, hogy a kárpátaljai megyék Magyarország gyarmati függvényét alkották, holott a laikusnak is nyilvánvaló, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig a kárpátaljai megyékben is ugyanazok a gazdasági, társadalomfejlődési tendenciák érvényesültek, mint például Szabolcsban vagy Szatmárban, s ezt a hegyekben a zord természetföldrajzi tényezők árnyalták csupán. A szovjet történészek és a „tudományos ateizmus” kárpátaljai képviselői a görög katolikus egyház középkori módszerekkel történt kárpátaljai felszámolását is megalapozták és igazolták. Miről is van szó? Az elmúlt évszázadokban Kárpátalja lakosságának többségét kitevő ruszinok vallása a görög katolikus vallás volt. A XIX. század közepéig szinte minden magyarországi néphez hasonlóan, az egyház volt az egyetlen olyan intézmény, ahol az anyanyelvi kultúra és nyelvhasználat meghatározó szerepet játszott. A görög katolikus egyházmegye kulturális, valamint potenciális politikai kerete is volt a ruszinoknak. Az egyház, az egyházi hagyományok nemcsak a művelődésre gyakoroltak nagy hatást, hanem az értelmiség politikai gondolkodására és a nemzeti mozgalomra is. Botlik József jól érzékelteti az olvasóval, hogy az elmúlt évszázadok során az egyház és a nép sorsa szétválaszthalatlanul összeforrt, az egyház felemelkedő szakasza a ruszinok felemelkedését is jelentette, a görög katolikus egyházat ért támadások pedig a ruszinság egészének tragédiáját jelezték. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kárpátaljai görög katolikus egyházat ért támadások, attrocitások tragédiát jelentettek a magyarságra nézve is. A munkácsi görög katolikus egyházmegye megpróbáltatásai a csehszlovák állam megalakulásával kezdődtek, ugyanis az újonnan létrejött ország vezetői politikai megfontolásokból a pravoszlávokat (ortodoxokat) támogatták, hogy a korábbi, a Magyarországról örökölt kárpátaljai nyelvi, kulturális, politikai struktúrákat ezzel könnyebben szétzilálják. Beszédesen szemléltetik ezt a Botlik által felsorakoztatott adatok: az 1930-as, a második csehszlovák nép- számlálás idején a 360 000 fő görög katolikus mellett 112 000 pravoszlávot írlak össze. Az utóbbiak száma 1910-ben 550 volt. Az ortodox egyház schematiz- musa 1936-ból 140 000 hívet regisztrál. Ekkor azonban még senki sem sejtette, hogy milyen vészterhes idők következnek az egyházra. Kárpátalja szovjet megszállása után rendszeres támadások érik a görög katolikus hívőket és papjaikat. A szovjet „bezpekások”, az akkori KGB emberei meggyilkolják a munkácsi egyházmegye püspökét, Romzsa Teo- dort is. 1949-ben az egyházmegye a sztálinizmus áldozata lett, papjainak jelentős részét bebörtönözték, Szibériába száműzték. A negyven évig illegalitásban működő egyház 1989 végén, 1990 elején legalizá- lódott. Megkezdődött a görög katolikusok rehabilitása, új egyházmegyei intézmények megszervezése, építése, az elvett egyházi ingatlanok visszaadása, mely utóbbi azonban még napjainkig sem zárult le megnyugtatóan. A megnyesett fa kizöldül? — teszi fel a kérdést Botlik József. Egyéni hangú, de szigorúan a tényekre épülő válaszában a szerző a mai kárpátaljai helyzet globális problémáira, súlyos ellentmondásaira is ráirányítja az olvasó figyelmét. A szakszerű és tárgyszerű, ugyanakkor élvezetes, olvasmányos stílusban megírt mű gazdag forrásbázisra épül. Botlik József könyvét nemcsak a görög katolikusok történelme iránt érdeklődők forgathatják haszonnal, hanem a kárpátisztika és az intc- retnikus kapcsolatok művelői is. Békés együttélés - bármivel? Gyerekkoromban sokat hallottam arról a sokfelé megtörtént esetről, hogy a felszabadító hadfi bevitte a frissen rekvirált vekkert az óráshoz, s ráparancsolt: csináljon belőle két karórát. Már ungvári egyetemista voltam, amikor a házinéni elmesélte, hogy a villájuk emeletére pár nappal előbb beköltözött „bárisnya” - így nevezték a szovjet tisztek nagyságos asszonyait - a piacon vett halat az angolvécé kagylójában akarta megmosni (könnyülni a parkosított kert díszbokrai közé járt), s véletlenül meghúzta az orra előtt lógó, számára ismeretlen funkciójú láncocskát. Dal mayÁrpád (Új Kelet) Szegény hal persze pillanatok alatt eltűnt éltető elemének zuhatagában. A feldühödött bárisnya lerohant a földszintre, s visszakövetelte a megszeppent és Puskin ékes nyelvét alig-alig értő házinénitől a vacsorának valót. Emlékszem, csoporttársaimmal jókat derültünk az efféle történeteken. A „felszabadulás” után az elhagyott beregszászi magyar és zsidó polgári házakba és lakásokba beköltözött, a hegyekből vagy a Kárpátokon túlról érkezett új honfoglalók, akik egyrészt a jobb életet keresték, másrészt az „ellenséges nemzet”, mármint a magyarság felügyeletére és felhígítására hivatottak, magukkal hozták a szobákba háziállataikat is. Ne kutyára, macskára, esetleg papagájra gondoljon a kedves olvasó, hanem kecskére, bárányra, sertésre, nyálra, tehénre. így éldegéllek szépen, gondtalanul: a jószág a hallban, az ebédlőben vagy a hálószobában, a család a cselédszobában, a konyhában, az előszobában. Amikor kinőtték a házat - mert a jószág szapora is tud lenni, főleg a nyúl és a disznó -, no meg télvíz idején a tüzelő, azaz a felszedett parketta is elfogyott, továbbhurcolkodtak. Volt lakatlan ház éppen elég... Ezek a gyerekkori emlékek jutottak eszembe, amikor nemrég arról olvastam az ungvári Kárpáti Igaz Szó című újságban, hogy Ukrajnában ismét elharapódzott az állatok ilyen emberszámba vétele. A lap herszoni példákat említ. Egy bizonyos Olekszandr Jezseljev nevű 45 éves volt villany- szerelő, aki amellett, hogy munkanélküli, tavaly meg is özvegyült, úgy próbál gondoskodni négy gyermekéről és egyszem unokájáról, hogy háromszobás földszinti lakótelepi lakásában 11 kecskét tart. A kecsketej a gyerekek mindennapi étke, a maradékot az apa és nagyapa eladja a piacon, hogy kenyér is kerüljön az asztalra. A legnagyobb szoba padlózatát a gazda istállókban szokásos hídlás- sá alakította át. A trágyalé egyenesen a pincébe folyik, de a bűz az egész házban terjeng. A szomszédok egyelőre megértőek. Az ugyancsak herszoni Viktor Csesznokov egyszobás lakásában házinyulakal tart, egy nyugdíjas férfi pedig az egyik kilencemeletes épület földszinti lakásában tehenet. Bármennyire meglepő, írja a lap, de az emberek még csak fel sem háborodnak azon, ha valaki istállóvá alakítja át összkomfortos lakását. A kényszer nagy úr, meg aztán azokon a tájakon megvannak az ilyen békés együttélésnek a hagyományai is.
