Új Kelet, 1997. december (4. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-03 / 282. szám
Interjú 1997. december 3., szerda csatát nem a halálos ágyon vesztik el Az országos felmérések szerint a daganatos betegek gyógyulása nagymértékben függ attól, hogy az ország mely területén él a páciens. A térség gazdaságának és egészségügyének fejlettségétől függ, hogy milyen gyógymódot tudnak biztosítani a rászorulóknak az adott kórházban, s ez nagymértékben meghatározza a túlélés esélyét és a gyógyulás lehetőségét. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szabályzata ötszázezer fős populációra két lineáris gyorsító és egy üregi kezelés lehetőségét biztosító készüléket ír elő. A nyíregyházi Jósa András Megyei Kórháznak az előbbiek közül egyelőre csak egy van a birtokában, másik gép pedig egyáltalán nincs. Kormányzati pénzből hamarosan megvásárolják a közel kétszázhúszmillió forintos készülékeket, s a jövő év júniusától már valószínűleg üzembe is helyezik ezeket. Kozma Ibolya (Új Kelet)- Az új gépek beállításával bizonyára könnyebben tudunk dolgozni, s hatékonyabb lesz a gyógyulás is - vallja Érjem József onkoradiológus osztályvezető főorvos. - Mostanság gyakran előfordul, hogy négy-hat hetet is várnak kezelésre a betegek, s közben a daganatuk nő. A készülék túlterhelt, éjszaka nem tudunk rajta kezelni, a jövő évtől, reméljük, jobb lesz a helyzet, noha meggyőződésem, hogy a társadalom egészségi állapota csak kismértékben függ az egészségügy fejlettségétől.- Véleménye szerint mi határozza meg a gyógyulást?- Egy leromlott állapotú, idős daganatos beteget hiába próbálunk gyógyítani a legkorszerűbb gépekkel. Különösen ha kevés a nyugdíja, s nem tud olyan színvonalú élelmiszereket vásárolni, amelyek segítenék gyógyulását. Elsősorban a korai diagnosztika szerepét emelném ki, általában a nők már az első stádiumban észreveszik mellükön az elváltozást, ha emlődaganatuk van, de gyakori, hogy csak három-négy hónap múlva mennek orvoshoz. Míg az első stádiumban felfedezett mellrák túlélési esélye öt évre számolva kilencven, tíz évre nyolcvan százalékos, addig a második stádiumban felfedezett és kezelt daganat túlélési esélye ötéves időtartamot nézve nyolcvan, tíz évre számolva hatvan százalékos. Minél később jut szakorvoshoz a beteg, annál többet veszít túlélési esélyéből. A harmadik stádiumban ez az arány mindössze ötven, illetve húsz százalékos. A statisztikai adatok mellett azonban mindig ott van az egyén. A tíz százalékos halálozási arány is elég magas számot jelent, s az elhunytak hozzátartozói természetesen csak ezekre az esetekre emlékeznek. Nekünk, orvosoknak mindent meg kell tenni az egészségért, attól függetlenül, hogy milyen stádiumban jutott szakorvoshoz a páciens. Olyanok vagyunk, mint a szabók: hozott anyagból dolgozunk.- Mennyi daganatos megbetegedést számolnak évente?- Megyénkben általában 1600-1700 az új betegek száma egy-egy esztendőben. Ez valamivel több, mint az országos átlag. A fej- és nyaki daganatok száma azonban itt a legtöbb, különösen a hátrányos helyzetben élő, munkanélküli réteg körében. Ez az alkoholos életmódra, az erős dohányzásra vezethető vissza.- A rák megítélése negatív, félnek tőle az emberek. Korunk egyik legrettegettebb betegsége...- Ezzel valóban nem dicsekednek az emberek. Míg társaságban sikk arról beszélni, hogy hány szívinkfartuson esett át egy-egy ember, vagy arról, hogy magas vérnyomása van, addig a daganatról hallgatnak, legyen az emlőrák vagy gégerák. Holott ezekbe is bele lehet halni. Érdekes adat, hogy az szívinkfartus és az emlőrák túlélési esélye ugyanakkora. Az emberek szerint a daganat valami különös, pusztító dolog, amit saját szervezetünk termelt. Sorvasztja a testet, s mindenképpen valami kellemetlen élmény fűződik hozzá. A halálozási arány persze nem jó, de már lehetséges a gyógyulás. Az osztályunkon a halálozás nem magasabb, mint egy átlagos belgyógyászati osztályon.- A korai felismerésben nemcsak a páciensnek van szerepe, hanem az orvosoknak is.- Fontos, hogy a családi orvos a három-négy hétig nem szűnő tünetek után küldje szakorvoshoz a beteget, és gondoljon a rosszindulatú betegség lehetőségére. A daganatos begetség tünetei minden embernél másként jelentkeznek, így nincs értelme erre példákat említeni. A felismerés után radikális beavatkozás szükséges, különösen a rák kialakulásának kezdeti stádiumában. A modem sugárkezeléssel és a gyógyszeres kezeléssel kedvező hatás érhető el. A gyógykezelés értékéről a beteg vajmi keveset tud, ezt a társadalombiztosító fizeti. Gyakori, hogy a havi tablettaszükséglet egy embernél eléri a kétszázezer forintot. Ez még nem tartalmazza a sugárkezelés, az étkezés költségeit és a további kórházi szolgáltatásokat.- Nem lehet könnyű az életről döntéseket hozni, s kísérni a betegeket a halálig... —Nem a halál nehéz, hanem az oda vezető út. Egy olyan embernek megmondani, hogy fél éve van hátra, aki mindössze negyvenegy éves, a feleségét néhány hónapja temette el, van egy vak gyermeke, s még egy kilencéves kislánya. Szemtől szemben ülni a beteggel, aki követeli, tudni akarja, hogy mire számíthat. Könyörtelenül meg kell mondanom, öt hónapja van arra, hogy gondoskodjon a gyermekeiről, s mindent rendben hagyva távozzon a világból. Ennek az embernek garantálnom kell, hogy öt hónapon át mindent „normálisan” tud végezni, százszázalékos lesz a teljesítőképessége, ahogy eddig megszokta. Eljár kezelésre és gyógyszereket kap. Az, hogy itt töltötte utolsó napjait és a kórterem nyolcas szobájában halt meg, már nem érdekes. A fontos az, hogy mint apa, mint szülő megtette, amit meg kellett tennie. Ez a néhány hónap pedig másfél millió forintot emésztett fel a tb kasszájából. Az orvos a mai technológiával sokat lehet, a beteg utolsó stádiuma tarthat nyolc hónapig és nyolc hétig is...- Melyik jobb a betegnek? A hosszabb szenvedés vagy a gyorsabb halál? — Itt nem szenvednek a betegek, a fájdalmat levesszük a vállukról. A kínokat nem ismerő páciens ragaszkodik az élethez, bármennyire is reménytelen az életben maradása. Soha nem kért még eutanáziára halálos beteg. A súlyos betegeket kezelő orvosok eutanázia-ellenesek. Az orvostársadalom megosztott, de ebben a kérdésben teljes az egyetértés. Az eutanázia csak a társadalom- biztosítónak lenne jó, hiszen nem kellene a halálos betegek gyógykezelését és nyugdíját finanszírozni. Manapság divatos ez a téma, de meggyőződésem, hogy a magyar társadalom még nem nőtt fel ahhoz, hogy ebben a kérdésben döntsön. Véleményem szerint inkább egy olyan hálózatra lenne szükség, amely karitatív szervezeteket, civil egyesületeket fogna össze, melyek segítséget nyújtanának a betegnek és a családnak a történtek feldolgozásában, a lelki egyensúly fenntartásában. Azoknak a betegeknek, akiknek reményük van az életre, sokat jelent, ha tudnak olyan emberekről, akik hasonló problémákkal küzdöttek és legyőzték a betegséget. Nancy Reagan emlőműtétének idején szinte kéthetente megjelent a televízóban és elmondta, hogy mikor esett át a műtéten és milyen kezelésre vár. Nem adta fel a harcot, s ennek idestova tízegynéhány éve. Mondhatjuk, hogy az operáció sikeres volt. S mennyi nőnek - akik maguk is a haláltól rettegtek - nyújthatott segítséget az Egyesült Államok első asszonya. A példa, s az, hogy vállalta a betegségét a társadalom előtt, akik vele együtt izgultak sorsáért, több társát is támogatta. így van ez most is, mert a csatát nem a halálos ágyon vesztik el a betegek, hanem akkor, ha képtelenek szembenézni azzal, ami rájuk vár. Romakérdés a közgazdász szemével Dr. Kopátsy László (MTI) Évek óta kétségbeesve látom, hogy a magyar cigányság sorsa egyre tragikusabbá válik. A helyzetükért felelős állami vezetők hibát hibára halmoznak, illetve szégyen- teljes hallgatásba burkolóznak. Most azonban végre alkalmat találtak arra, hogy a közvélemény elé tárják a magyarországi romák problémáját. Sajnos nem a lényegét, csak egy tüneti jelenségét. Pedig most egy konkrét esetben az a tályog fakadt ki, amely évtizedek óta érik, s aminek az érése a rendszer- váltás óta felgyorsult. Egyelőre az ország lakosságának a fele súlyos árat fizet a rendszerváltásért. Különösen sokat veszítenek a romák, a nagycsaládosok, az állami alkalmazottak, a munkaképtelen öregek. Közülük is a legtragikusabban a romák sorsa alakult. Korábban is hátrányos helyzetben voltak, körükben nagyobb volt a szegénység, kevesebben jártak iskolába, korábban meghaltak, de a rendszerváltás számukra helyzetük további romlását hozta. Korábban kevesebb volt közöttük munka- nélküli, legfeljebb az úgynevezett „ügyesek” kerülték el a munkát. Az ostoba átlagbér-gazdálkodás viszonyai között a munkaadók örültek, ha olcsó munkaerőhöz jutottak. Csak ez tette számukra lehetővé, hogy a legjobbakat tisztességesen megfizethessék. A romák számára viszont a csekély fizetés is valamiféle létminimumot jelentett. Szolgálta azt a biztonságérzetet, amit olyan sokan, s nem csak a romák, visszasírnak. Ezzel szemben ma a magyar- országi romák között az országosan is igen magas munkanélküliség többszöröse vált általánossá. Márpedig a biztos munka- alkalom a megerősített rendőrségnél is sokkal jobb fegyver a bűnözés, az alkoholizmus ellen. Korábban, legalább elvileg, ingyenes volt a továbbtanulás, nem voltak olyan elitiskolák, ahova a romák nem juthattak be. Mára a divatos szakmák egyetemein talán elő sem fordul roma diák, a továbbtanulásukban a korábban is szégyenteljes elmaradásuk csak nőtt. Mintha nem volna tény, hogy az iskolázottság egy elmaradt kisebbség felemelésének a leghathatósabb eszköze. Mondjuk ki végre nyíltan, hogy nemcsak a tizenegy fehérvári roma család sorsa nincs megoldva, hanem a százezeré! A legális jövedelmi forrásuk már nem a bér. hanem a munkanélküli segély és a családi pótlék. Nem akarom lebecsülni a tizenegy fehérvári roma család sorsának alakítását, de arcpirítónak tartom, hogy erről, és csak erről szól a sajtó, csak ez készteti megszólalásra a hivatalok vezetőit, s nem a százezer roma család sorsa. A fehérvári ügy csak tünet, a romakérdés viszont valódi társadalmi robbanószerkezet, aminek a ketyegése hallható. Az óramű beindítása akkor történt, amikor honatyáink törvényerőre emelték azt a gazdaságpolitikát, ami kimondta: le kell állítani minden olyan vállalatot, amelyik veszteséges, csökkenteni kell a létszámot az egészségügyben és az oktatásban. Akkor az „igen” gombot megnyomok nem gondolkodtak azon, hogy ez mit fog jelenteni milliók éleiében! Nem törődtek azzal, hogy ezzel kimondták másfél millió munkahely megszüntetését. Ezen belül szinte mindazokat, ami elsősorban a romákat érintette, hogy körükben lesz Európában példátlan a munkanélküliség, hogy ott fog a leginkább elszabadulni a bűnözés, ott válik általánossá a nyomor. Amikor - úgymond - takarékossági okokból bevezették a tandíjakat, gondoltak-e a törvényt megszavazó képviselők arra, hogy ez gyakorlatilag a továbbtanulásból a romák még a korábbinál is nagyobb kizárását hozza magával? A rendszerváltás óta a magyar politikai elit sok bűnt követett el a romákkal szemben. Ennek az árát utódaink generációk során fogjuk fizetni. És ez lesz az egyik legnehezebb problémánk az EU- tagság realizálása során is. Sok mindent nem lehet már jóvá tenni, mégis azonnal hozzá kellene fogni a romakérdés emberi, okos rendbetételéhez. Ehhez pedig nem arra van szükség, hogy a közhangulatot mindkét oldalról szítsuk, hanem hogy a maga helyén mindenki azonnal lásson hozzá a rendezéshez. Van szavam a sajtóhoz is: kevesebbet foglalkozzanak a 60, többet a 600 ezer roma tragikus sorsával. Halkabban az egyes részletkérdéssel, hangosabban az alapvető okokkal!
