Új Kelet, 1997. december (4. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-23 / 299. szám

1997. december 23., kedd

Háttér

Boldog karácsonyt!?

Parillák Gabriella

Karácsonyi forgatag a nyíregyházi Kossuth téren. Sétálok, nézelődöm, a kínálat bőséges, a kereslet változó. Az apró csecsebecséktől az értékes könyvekig, a meleg sálaktól a divatos kabátig megtalálható itt minden. A kisebb embercsoportok jobbára nézelődőkből állnak. Gyermekhang üti meg a fülemet: ...ilyet szeretnék, ugye, megveszed nekem? Gondolataimba merülve megyek tovább, vajon milyen lesz az idei karácsony? Jut-e mindenkinek ajándék a fa alá, s lesz-e igazi ünnepi vacsora minden asztalon?

Egyszer csak rég nem látott ismerősöm jön velem szemben, örömteli a találkozás, de a szokásos üdvözlő szavak után szinte kirobban belőle az elkeseredés.- ...én nem vásárolok, szét se merek nézni, mert csak a szívem fáj, hogy ezt sem tudom megvenni, meg azt sem.- Mi van veletek? - biztatom, hogy beszéljen.- Én nem szoktam panaszkodni - így kezdi -. de most teljesen el vagyok keseredve. A minap jártam a polgármesteri hivatalban, ahol közölték, hogy megvonják tőlem a támogatást, mert néhány forinttal magasabb az egy főre jutó jövedelmünk, mint a meghatározott felső határ. Ok nem tehetnek róla, tudom én, a szabály az szabály. Nekem sem az a célom, hogy segélyekből éljek, de az a háromezer forint nagy segítség volt mint rendszeres nevelési támogatás, legalább az egyik gyermekem étkezési költségét be tudtam belőle fizetni, és most már ez sem lesz.

Hagyom, hogy beszéljen, érzem, neki most az is nagy segítség, ha elmondhatja valakinek.- Tudod - folytatta -, ne- kerp van munkahelyem, dolgozom. Nem is akármilyen munkát, mert szakember vagyok, nem tudnak az utcáról bárkit betenni a helyemre, tizenöt éve vagyok a cégnél. Megyei viszonylatban még csak nem is panaszkodhatok a fizetésemre; mert bárhová mennék, nem keresnék többet ezzel a képesítéssel. Mondd meg nekem, hogy akkor miért nem tudok emberhez méltó módon élni a pénzemből? Nekem nem az a legnagyobb gondom, hogy nincs autóm, nem jut színházra, könyvre, én a rezsimet sem tudom kifizetni. Miért van ez így? Én nem az az ember vagyok, aki a fotelban ülve sörözik, s miközben a tévét nézi, a kormányt szidja. Próbálkoztam már mindennel. Kerestem másodállást, hétvégi munkát, ügynökösködtem munkaidő után. Egyik sem ment, mert mindegyik egész embert kívánt volna, én pedig „biztos” főállásomat feladni nem

mertem.. Vállalkoznék, de miből kezdjem? „Csak” hitellel indulni, ha egyáltalán hozzájutok, biztos öngyilkosság, nem tudom, mit kellene tennem, teljesen el vagyok keseredve. Azt hiszem, valamennyivel a létminimum alatt a legrosszabb helyen vagyok, ahol csak lehetek. Ahhoz túl kevés a fizetésem, hogy rendesen éljünk belőle, ahhoz meg túl sok, hogy bármilyen támogatásra jogosult legyek.

A családomról még nem is beszéltem neked. Két szép, okos gyermekem van, egyedül nevelem őket. Szeretnek, és tudom, hogy látják rajtam, ha gondom van. Azt szeretném, hogy felhőtlen gyermekkoruk legyen. Tavasszal kölcsönt vettem fel, hogy a tankönyveket meg tudjam vásárolni és befizessem az elmaradt rezsimet. Még nem fog lejárni a törlesztés, amikor jövő tavasszal megint tankönyveket kell vennem, de már két gyereknek. Nem tudom, mi lesz. tehetetlennek érzem magam. Én jó állampolgár vagyok, becsületesen élek és dolgozom, tisztelem a törvényt, még szavazni is elmentem, no nem csak azért, mert jogom van hozzá, hanem mert AKARTAM.

Számomra fontos az ország jövője, és ha egyetlen szavazatommal befolyásolni tudom, azt szívesen teszem. Mondd meg nekem: a kormánynak fontos, hogyan élek? Ok ott fent. a parlamentben gondolnak rá így, a választások előtt, hogyan veszítik el az emberek bizalmát? Itt, a karácsonyi vásárban rosszul érzem magam! A hivataltól már megkaptuk ajándékunkat, a megvonást. Én igyekszem, hogy legalább egy szép kis fenyőfát tudjak venni a gyermekeimnek. Mire kifizetem az iskolai, óvodai étkezést, a munkahelyi ebédemet, megveszem az autóbuszbérieteket, befizetem a víz-, gáz-, áram-, telefondíjat, közös költséget, alig marad valami. Könyvet már jó ideje nem tudok vásárolni, napilapot is csak igen ritkán engedek meg magamnak. Húst egy hónapban csak egyszer veszek, gyümölcsöt alig, úgyhogy az is nagy művészet lesz, ha összehozom a karácsonyi vacsorát. Sajnálom, hogy így kipakoltam neked, nem szoktam panaszkodni, de most, hogy jön a karácsony, talán érzékenyebb vagyok, mint máskor, ne haragudj.

Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam, próbáltam mosolyogni, egy-két biztató szón törtem a fejem, nem sok sikerrel. Mit mondhatnék egy olyan embernek, aki a mindennapi betevőért harcol, küzd, dolgozik egyedül, magára hagyva, biztatás és szebb jövőkép nélkül? Mit mondhatnék neki itt, a kirakodóvásárban, ahol minden van, mi szem-szájnak ingere, csak pénze nincs, hogy elérhesse azokat. Elköszöntünk egymástól, s ahogy néztem távolodó alakját, csak gondolatban mertem neki boldog karácsonyt kívánni.