Új Kelet, 1997. december (4. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-15 / 292. szám
1997. december 15., hétfő Szabó Gyula:* Kányádi Sándorhoz Te szavakkal szeretkező, anyanyelvedet dédelgető Ember! Mondd! Van-e még értelme? Simogatni a csak nekünk sorbaállt betűket, suttogva, csendesen kimondva hallgatni neszüket, ahogy fülünkön át lelkűnkhöz odatalál, lúdbőrzik a hátunk, s szívünk kalapál. És mégis mondd! Van-e még értelme? Hisz fajunk romlik, a magyar se kivétel. Szóddal csak keveseket táplálsz, a többinek elég az ital és az étel. No meg a gyűlölet, melyből legnagyobb a bőség, ha már minden kipusztult, e fenevad nő még. És nem ölted meg Te sem! Sok költőelődöd próbálta, próbálja, de mindhiába. Csak a temetők terjeszkednek, míg be nem borítják a Földet, és két méterre elásva már senki nem olvas verset. Mondd! Van-e hát értelme? Mondd, hogy van! Segíts néhányunknak megtenni az utat, könnyeinkhez Te adj jó bővizű kutat, Gyermekeinkre terítsd rá verstakaród, Fejfánkra Te írd az utolsó magyar szót! Testvéremhez, Bodor Gyulához Madaraidat ordával tápláló tenyeredbe hajtanám fejemet, hogy ujjaid ne csak a fába, agyamba is lelket leheljenek. Beszélj hozzám cigarettától elrekedt reszelős szóddal, mert rámjönnek a rongyok, ölelj át karoddal! Moss tisztára csángó könnyeid görbe patakjával, Takarj bé szájadból kiömlő igaz magyarsággal, Fogadj bé kérlek fészkéből kilökött bús madárnak, hisz Szent Ferenc vagy Te is, de nekem több: édes gyermeke magyarok anyjának. * Dr. Szabó Gyula érsebész főorvos, a Jósa András Kórház kettes sebészetének osztályvezető-helyettese hosszú évek óta a művészetek múzsáinak szenteli szabad ideje nagy részét. Az utóbbi időben viszonylag gyakran találkozhat a koncerttermek és a pódiumműsorok közönsége is a főorvos úrral mint előadóművésszel, aki az operairodalom remekeinek tolmácsolásával, versfüzérek összeállításával és bemutatásával szerez élményt hallgatóságának. Egyik aktív szervezője és résztvevője a Muzsikáló orvosok sorozat estjeinek. Mindezek mellett a meditáció meghitt pillanataiban tollat fog, papírra vetni legmélyebb gondolatait. Ég és föld között Vargha Béla kölni festő tárlata a Sziluett Galériában A finnyáskodók, az előkelő „magas” képző- és iparművészetek felkent papjai és hívatlan prókátorai most aztán jókora pofont, tanulságos leckét kaptak a sorstól: a nyíregyházi Sziluett Galériában (más nevén a kék Babaházban) olyan kiállítás kerekedett, hogy az a „legarisztokratikusabb” műtörténészi igényeknek is bőven megfelel! Az oly sokszor elítélt és kínpadra húzott édeskés hangvételű naturalista képek december 16-án átadták helyüket a mély gondolatiságnak, az asszociatív perspektíváknak és a spekulatív térelemzésnek, a halvány rózsaszínek és selymes lilák helyett dübörgő lokálszínek viszik a prímet, és olvadnak tökéletes egységbe az avatott festőművész - Vargha Béla - keze nyomán. Ez az alig egy tucatnyi festmény akár memento is lehet az orr- húzgálók, a finnyás „műértők” számára: A művészetekről csak a megelőlegezett szeretet hangján szabad szólni... Palotai István művészetkritikája Amikor feljutván a Sziluett Galéria emeleti kiállítótermébe, megláttam Vargha Béla műveit, mintha a villám sújtott volna rám. Hatalmas, veretes alkotások néztek velem farkasszemet, méghozzá olyanok, amelyek a legnagyobb erőfeszítések árán sem sorolhatók be a magyar képzőművészet egyetlen vonulatába se, annak ellenére, hogy mégis sütött róluk a művész töretlen hazaszeretete! Mint a legtöbb országától elszakadt magyar - élvén ég és föld között -, Vargha Béla is szívében itthoni emlékeket simogat, amelyek azonban már a Niebelung-gyűrű csodás össz- hangzatait zengik... Vajon mekkora a világ? Hány vaskos meglepetés érmég minket, ha hazatér egy-egy eleddig hallgató magyar művész? Merthogy még mindig vannak tartalékok, azt éppen Vargha tárlata bizonyítja, aki úgy robbant be ezzel a kiállítással a magyar képzőművészetbe, mint egy üstökös... (Vargha Béla 1932-ben született Nyíregyházán. Általános és középiskoláit is Szabolcsország fővárosában végezte. A Királyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Budapestre költözött, és felvételt nyert az Ipar- művészeti Főiskola divattervező szakára, ahol 1956-ban kapott diplomát. Tehetsége mellé szerencse is párosul: azonnal felveszik a Ruhatervező- és Ruhaipari Vállalathoz, amely aztán később a Divatintézet nevet kapja. Alig telik el pár év, és máris vezető beosztásba kerül. Tervez, irányít, dolgozik, mégis néhány év elmúltával úgy érzi, hogy „befalazták”, és lázasan keresni kezdi a kivezető utat. 1969-ben végső döntésre szánja el magát: feladva mindent, amit addig elért - pozíciót, egzisztenciát -, Németországba emigrál, ahol Kölnben telepszik le. Ma is ott él mint a hűség mintaképe. Első munkahelyét a Kaufhof Ag-nál kapja, ahol reklámfestőként kezd dolgozni, de csakhamar felfedezik tudását, és a festöde vezetője lesz. Ekkoriban kezd érdeklődni a reklámgrafika irárif is, amelyet szintén magas szinten művel. Kinevezik műteremvezetőnek. Ekkoriban már menedzsmenttel is foglalkozik, ruhaipari cégeket menedzsel, irányítja az eladást, és új eladási technikákat dolgoz ki. 1990-től a Kölni Egyetem Hennrich Barth Afrikakutató Intézetének grafikusművésze. Itt kerül kapcsolatba a B. O. S. egyiptológus kutató- csoporttal. Keresztbe-kasul járja Afrikát. A namíbiai bratbergeni sziklafestményeket rögzíti az utókor számára. Szép gesztusként a hatalmas értékű egyedi anyagot a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumnak adományozza. Műveivel — mondhatni - a világ minden pontján találkozhattunk, hiszen ruhatervező volt. Reklám- grafikáit évtizedeken át mindenki láthatta, ha Németországban járt. Afrikai grafikáit ismeri a műtörténet és a tudománytörténet. Képzőművészként - festményeivel - kevésszer lépett a nagy nyilvánosság elé, viszont amikor megtette, átütő siker volt a jutalma. Tárlatainak helyszíne leginkább Németország (Düren, Köln, Aiskirchen) volt. A Nyíregyházán látható kiállítás számára az első hazai megmérettetés... Belépvén a terembe, elsőként csendéleteket pillanthatunk meg. Különös (és talán speciálisan emigráns-magyar) alkotások ezek. Egyediségük első számú oka, hogy ellentétben a csendéletfestészet legtöbb alkotásával, ezek emlékezetből készültek! Emlékképek, emlékcsendéletek, melyek az ifjúkor és a haza, az 'óhaza terített asztalainak memen- tói. A „Terített asztal” és a „Nyírségi reggeli” témájában ugyan tartalmazza azt, amit logikusan tartalmaznia kell, azonban ezzel vége is a hús-vér realizmusnak, az étel-emlékek pszichológiai perspektívába kerülnek a fények, és a színek a múlt emlékein áttörve leb- bennek felénk. Érdekes közös vonása ezeknek az emlék-csendéleteknek az a cezanni térelemző szándék is, amely megbontja és feloldja a szabályokat a rálátás szögének vonatkozásában. így aztán- nézvén a képeket - az az érzésünk támad, mintha a művész szinte az ölünkbe csusszantaná kedvelt emléktárgyait... A Piros languszta című alkotás már sokkal elvonatkoztatottabb, mint a többi csendélet. Kompozíciója valóságos remekműre utal, olyan kiegyensúlyozott, olyan tudatosan célratörő. Érdekes feszültséget okoz az a kettősség is, ami a szerkezeti kompozíció és a színkompozíció között húzódik, míg az egyik az asztalon lévő „egyéb”-re irányítja a szemünket, addig a másik kimondottan a címadóra: a piros langusztára. A művész abból a vizuális tényből indul ki, hogy akármi is lehet az asztalon, ha egy languszta is van, akkor valóban másra szinte nem is lehet nézni... Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a két harsogó szín kiválasztása sem a véletlen műve. A piros, az adott, de a zöldek zenekarát már a művész legbenső énje komponálta hozzá - tudatalatt is tisztelegve ezzel nemzetünk színei előtt, hiszen a fehér falak szintén adottak a kiállítótermekben... Továbblépve, igazi vérbő szürrealista alkotás tanúi lehetünk. A „XX. századi Ikarus” ugyanakkor felteszi a kérdést: Vajon a szürreális perspektíva a tere annak a műnek, vagy az űr nagyon is realizáló szándékú megfogalmazásával állunk szemben? A Cha- gall-i lebegés helyett Ikaroszunk- akárcsak a mitológiában - a valós télből hullik alá, teste és a „körülötte lévő” tárgyak a Föld vonzáskörének áldozataként, halálos zuhanásba kezdenek. Hol hát akkor a különbség? A válasz nem késik: a léptékek nagyságrendi különbségében. A nagyobb magasságokban. A ma embere könnyebben, de fájdalmasabban jut mennyről a pokolra. Az őt addig elandalító és biztonságot sugalló tárgyak (a komputer, a kincsesláda és a vélt tudás) ugyanúgy és vele együtt kezdenek zuhanásba, megválaszolván a kérdést: A limlom csak limlom marad, ha túl közel merészkedünk az igazi valósághoz... A Flamand fuvolás egy remek reneszánsz németalföldi alkotás modem parafrázisa. Az eredeti műhöz képest mai értelemet ad a képnek, didaktikája is világos: szeressük a tennészetet, becsüljük a szépséget! A kitűnő mű „le sem tagadhatja” alkotóját, a hajdan volt reklámfestőt és rck- lámgrafikust, aki továbbgondolván a régi művet, progresszív remekművet hoz létre... A „Gondolatok Daliról” igazi tisztelgés a nagy példakép előtt. Marionettek vagyunk a világban, de a minket mozgató szálakat egyszer majd úgyis elvágja „valaki”. Ekkor áll meg számunkra az idő; az idő, amely nem is létezett, csak éppen mi találtuk ki tiszavirág létünk önmarcangoló mérésére... Kiváló alkotás a Magasak és mélyek is! Az architektúra és az azt alkotó ember különös viszonyáról beszél. Az alkotó véges, az alkotás örök- sugallja a kép, és az ember, az élet vándora hol mélyen, hol magasan szárnyal. Minél magasabban, annál nagyobb bukása lehetősége is. A szépség vetületeiről beszél Vargha Béla, a művészről az alkotás örök terében... A,Negyedik dimenzió keresése” igazi térabsztrakció. A három ismert és az egy ismeretlen dimenzió egymásra ható viszonyát fejtegeti, logikai úton keresve az igaz megoldást. A kitűnő szerkezetű festmény amellett, hogy spekulatív, még arról is beszél, hogy helyünk az ismeretlen világban, az ismeretlen negyedik dimenzióban nem lehet más, mint a reinkarnáció titkának különös megfejtése. Haladván képről képre, az ember egyre „modernebb” festői világba ér. A „Színes piramisok” már a valódi teret is felhasználja, és nem elégszik meg a síkkal. Ez a kiváló kubista elemző mű mindenkinek mást és mást mond, mindenkinek mást ábrázol, csak vegye magának az időt és a bátorságot, hogy egy darabig álljon is előtte. A „Színes kosok” a tűz szépségének, a pokol ördögi köreinek megkapó ábrázolása, igazi modem remekmű. Örvendjünk tehát a szerencsénknek, hogy Vargha Béla hazatalált. Amit hozott, az immár nemzeti kincsünk része! Kultúra ^Var^h^Béla
