Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-08 / 261. szám
Uj hang Szeretet Én szeretem édesanyámat, Ahogy te a tiédet. Szeresd a jót, A mindig szépet. Miért élünk? Hogy szeressünk. Kit kell szeretned? Aki, mikor kicsi voltál, óvott, féltett. Szeresd édesanyádat! Ahogy én az enyémet. Az iskola A tanóra? A szünet jobban tetszik. Nyári, esetleg téli, mind a kettőt szeretik. Aki otthon van, nem tanul, azt hiszi, jó neki. Pedig az unalom teljesen ellepi. Sajnálhatja, mert nagyon szépek A gyorsan múló diákévek. Addig örülj neki, amíg lehet, Mert az idő gyorsan pereg. Svédei Judit (15 éves) versei Októberi szerenád Kovács Barbara A z október sárgái, barnái és vörösbe hajló árnyai úgy fonták át a betonházak között gyengécskén átszűrődő fénysugarat, ahogyan a férfi szerette volna magához ölelni a titokzatos lányt. Csupán kétszer találkoztak, mégis érezték: talán életük legnagyobb lehetőségét szalasztják el, ha legközelebb is némán haladnak el egymás mellett. Azon a napon a lány különösen ragyogott. Csillogó zöld szemei visszatükrözték a férfi első tétova pillantását. A szíve hevesebben vert, amint meglátta, hogy ismeretlen kedvese ott áll a buszmegállóban és feléje néz. A férfi is érezte ezt a különös lüktetést, melynek dallama lassú, bús szerenádként szállt a lány felé. Fejében zsongott az egész élete, amely az utca zajával keveredve pokoli fájdalommal töltötte el. Tudta, de legalábbis érezte, hogy tennie kell valamit, mert különben ismét eltűnik a lány. Talán ebben a pillanatban még magának sem merte bevallani, hogy fél attól, mi lesz akkor, ha ez a történet is olyan banálisán és ostobán végződik, mint azok, amelyekről az olcsó, agyonolvasott ponyvaregényekben írnak. „Csak tíz méter" -gondolta magában, megsaccolva a közte és a lány között lévő távolságot. Csak tíz méter, s talán egy évtized, no és még mi minden más, ami még akkor is áthidalhatatlan marad számára, ha most úgy érzi, egész életében erre a pillanatra, erre a szívszorongató, édesbús érzelemre várt. Nem az elutasítástól félt, hiszen abban szinte mindennél biztosabb volt, hogy a lány is tudja, mit őátél ebben a pillanatban. Inkább saját érzelmei riasztották meg, talán az, hogy másodperceken belül bevallja a lánynak, amit eddig maga elől is titkolt, hogy szereti. Ő már tudta, hogy a szerelem nem a tinédzserek által érzett boldogság, a szerelem fáj, ha az ember igazán komolyan veszi. Talán ettől akarta megkímélni magát, és persze a lányt is. S mégis, ahogyan ott állt a tömegben, érezte, el kell indulnia feléje. Csak tíz méter - ismételgette magában, már csak öt, négy, három. Amikor ujjaik először érintették egymást, a testük és a lelkűk egyszerre remegett bele az addig lehetetlennek tűnő valóságba. Egyikük sem szólt, csak némán elindultak egymás mellett, mintha most akarnának kilépni a világból, áthatolva a realitás ólomköpenyén, amelynek létezéséről és átjárhatóságáról rajtuk kívül talán senki sem tudott. Amikor néhány órával később, a szeretkezés mámorától bódultán egymás karjaiban feküdtek, mindketten jól tudták: valami örökre megváltozott. Hogyan? - kérdezte a férfi. Őszintén - mondta a lány, és kedvesen megcsókolta a karjára szorosan rásimuló ujjakat. Aztán kávét ittak, majd hosszú perceken keresztül nézték egymást. A férfi ebben a pillanatban úgy érezte, hogy elrohan vele az idő, s a szilánkokra tört másodpercek úgy suhannak el mellette, akár a távolból jövő halovány segélykiáltás. Ismét félelem kerítette hatalmába, de már tudta, hogy mindezt a bizonytalanság miatt érzi. A lány is tétova volt, nem sejtette, mi következhet ezután, hiszen felfogni sem tudta, hogy az elmúlt néhány óra gyönyörén bármi is túltehet a jövőben. Minden olyan szép volt, már-már olyan hátborzongatóan tökéletes, amibe az ember könnyen belehalhat, ha nem vigyáz. A ház előtti, szabványra készített kapuban nem volt hosszú a búcsúzás. A férfi megsimogatta kedvese arcát, majd alig hallhatóan súgta: „őszintén”. A lány ajkai mosolyra húzódtak, de a torkán nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni. A szíve lüktetése azonban ugyanazzal a lassú, bús szerenáddal üzent a férfinak, amely korábban ott, a buszmegállóban őt is megérintette. Gyorsan összehúzta magán kabátját, és elindult az utca túlsó oldala felé. A férfi még órák múlva is hallotta a lány cipősarkainak ütemes üzenetét: „Őszintén". Besötétedett, útját a vasútállomás felé vette: ha siet, még elérheti az utolsó járatot. Levelek a (félig) zártosztályról Keö Andor 1. A pszichiátrián, ahol egy ideje élek, nem fenékig tejföl az élet. A jámbor, jó útra igyekvő alkoholistákkal nincs igazán nagy baj, és az is igaz, hogy dühöngő őrült se nagyon lakik közöttünk. Még csak nem is rossz ez a félbezártság, félkiszolgáltatottság. Az első nap olyan injekciókoktélt kap a fenekébe a páciens, ami felér egy üveg vodka elfogyasztásával. Nyomozókutyás kommandó legyen a talpán, amelyik képes legyen megtalálni, ha sikerülne kisétálni az esetleg nyitva felejtett ajtón. Ide önként jönnek a betegek. Szökés nincs. Mindenki tudja, mit kockáztat. Az is igaz, maga a gyógykezelés önmagában nem sokat ér. Kell hozzá akaraterő, és ha ez nincs elegendő, akkor talán segít az utólagos gyógyszerkúra, drasztikus alkoholellenes szer bőr alá ültetése. Itt mindenki gyógyulni akar, mégis sok a „hazajáró lélek”. Pistát úgy engedték el, hogy majd a jövő héten találkozunk, de az ugyanakkor érkező Janit törzsvendégként üdvözölték. Az ápolók sürögnek-forognak, az orvosok teszik a dolgukat. Ide az éppen eltűnő középosztály tagjai kerülnek, utolsó mentsvárként: vajon van-e még lehetőség a megkapaszkodásra? 2. A mezőgazdász „ - Sajnos, nem tudom vállalni sem a holnapi, sem a holnaputáni szolgálatot, légyszíves, telefonálj - és már rohan tovább, hogy intézzen ezt- azt, főképp hogy a kezelő előtt álló bedöglött Trabantot újra képes legyen beindítani. Muszáj is, mert ott van a kukoricatörés szezonja, és nem szabad lábon hagyni. Brigádokat szervez, embereket toboroz. A biztos haszon reményében, de az almatermelők sorsa sem hagyja nyugodni. Sok vizet nem zavar, de azért néha idegeire megy betegeknek, ápolóknak egyaránt. Ilyenkor kis időre becsukják a hálós ágyba, azt is megadóan tűri, legfeljebb üzenetekkel bombázza leendő munkatársait, hogy vigyázzanak a vetőmag minőségére. Valamikor pedig megbecsült tagja volt a kertészmérnökök népes seregének. Műveltsége hiánytalan talán még ma is. A hétfői Szerencsekerék egyik megfejtése (az vagy nekem, mi testnek a kenyér) után szöveghiba nélkül, színészhez méltó hangsúlyozással folytatta Shakespeare örökbecsű sorait: „ s tavaszi zápor, fűszere a földnek...” 3. Sanyi Megél a jég hátán is. Volt már börtönben, volt katona, és itt, a félig zárt osztályon sem először vendégeskedik már. Most jó darabig üres lesz az osztály nélküle. Legalábbis magával viszi a hangulat egy részét. Sajnálják az ápolók, betegek egyaránt. Meséli: végigbarangolta egész Franciaországot úgy, hogy egy fillér nélkül vágott neki a három hónapos kirándulásnak. Pénzt úgy szerzett, ahogy tudott, hol az itt a piros, hol a piros?, hol jó érzésű emberek segítették, de ezeket kezének egyik ujján meg tudja számolni. Egy fillér nélkül érkezett meg Nyíregyházára. Valahogy itt se sikerült megakapszkodnia. Alkohol, rossz társaság, elvonó... Pedig mellette nem mehetett el hajléktalan, hogy legalább egy tízest ne nyomjon a markába. A munkát sohase kerülte, így valami pénz mindig volt a kezében. Most egy kicsit nehéz lesz az ápolónők élete. A pszichiátrián sok a magatehetetlen beteg. Nehéz őket fürdetni. Sanyi ahol tudta, segítette önfeláldozó munkájukat, mégis csak ötven-hat- van kilós nők. Szent elhatározása, hogy most végkép megváltozik, megállapodik, ha kell, olyan áron is, hogy mindent felszámol a szabolcsi fővárosban, és máshol teremti meg új életének körülményeit. Harminchárom éves. Ideje, hogy benőjön a feje lágya.- Uraim, de uraim! En nem vagyok híve az ösz- tönösködésnek... Ne ragadtassák el a helyzetet - kiáltotta a felvásárló és kiköpött. - Tudták nagyon jól, hogy ide kell hozni az almát, mégis kotlottak rajta novemberig...- A nénikéd! Az kotlik, vadbarom! Tizennyolcért kellett volna, mi? így legalább a húszast kicsavarjuk belőletek, hogy szakadjon rátok az emeletes reterát! — feleltek az emberek egymás szájából kapkodva a szót...- Az a húsz már tizenhat sincs, annyit már romlott és száradt az árujuk. Ami szeptember végén egy kiló volt, az ma már nyolcvan deka sincs... ami akkor exportra mehetett volna, ma megy léüzembe...- Úgyis odament volna! Maguk már csak léalmát ismernek, hogy az a... Eképpen csépelték a szót immár a sorbanállás harmadik napján, amikor a sarkon csendesen dorombolva befordult Bayer Ottmár halvány almazöld Jaguárja. A hajdani zöldbáró - a felvásárlók megbízója - amúgy is szálka volt az emberek szemében, de már az autócsoda látványa is elegendőnek bizonyult a gazdák felbőszüléséhez, meg sem kellett szólalnia, pedig tulajdonképpen ezért érkezett. (Hudák főtörzs körzeti megbízott rántott is egyet a derékszíján...)- Na, mi van, mester? Furikázunk, furikázunk?! Még van pofája idejönni, hogy szomorodjon meg a Búcsú V napján! Nem vált le, főnök? Csak két napra? Én majd addig elmegyek maga helyett a minisztériumba állami hozzájárulást kérni. Oda én is odamennék, de nem is jönnék üres kézzel, az hétszentség. Addig ütném őket, míg mozognak. Szép a kocsija, Bayer elvtárs! Cseréljünk! Itt a Wartburgom. Na, megegyeztünk? A gépkocsi halkan surrogó motorral begördült a kapun, amit rögtön be is zártak mögötte, elvégre az ördög nem alszik. Szinte egyszerire vágódott ki a Jaguár négy ajtaja, elsőnek a sofőr, majd két tagbaszakadt kopasz pattant ki belőle, hogy fedezze Bayer Ottmárt, a megbízójukat. A nagyfőnök bevonult a kis irodába, a kopaszok pedig megálltak az ajtóban, ahogy az illedelmes pitbullokhoz illik.-Látják,jóemberek?! Személyesen is megjelent köreinkben Bayer úr, hogy kezelje a problémáikat! Maguk meg itten hőzöngenek a nagy pofájukkal. Azt ajánlom, köszönjék meg neki a jóságát, mert ha beborítják az agyába, hát lehet, hogy a hajukra kenhetik a termést. Csend lett. Mély csend. Valahol messze egy faluban halottnak harangoztak... Aztán kinyílt az iroda ajtaja, és megjelent a „nagyúr”. Bayer Ottmár - persze a kerítésen és a kapun belül - felállt egy ládára.- Uraim és Hölgyeim! - köszönötötte az egybegyűlteket, arról a néhány asszonyról sem feledkezve meg, akik felváltották urukat az almasorban. - Van egy jó hírem, meg egy rossz hírem. A jó hír az, hogy ezennel felemelem az átvételi árat huszonhárom forintra. A rossz viszont az, hogy ezt csak két részletben kaphatják meg. Az egyik felét még most novemberben valamikor, a másik felét meg áprilisban. Ha jó, jó, ha nem, mehetnek isten hírével. Máshol se próbálkozzanak, mert megállapodtunk az összes érdekelttel — tette rá a pontot mondandójára Bayer, majd kihasználva a pillanatnyi bénultságot, legényeivel együtt kocsiba vágta magát és elviharzott. A gazdák ott álltak még vagy egy percig, aztán a felvásárló imigyen szólott:- Hallották, emberek. Ez van. Végül is jobban járnak, csak türelem. Az egyik gazda szép csendben lecsatolta a pótkocsit a zetorjáról, majd éles fordulattal kiállt a sorból és elindult a falu felé.- Hé, maga! Hová megy? És a pótkocsi az almával? - kiáltott utána a felvásárló, de az öreg már nem is hallhatta a kérdést. Nem telt bele tíz perc, és a szikrázó napfényben feltűnt ismét a gazda, amint visszafelé száguldott az úton, de olyan sebesen, hogy a vontatott tartálykocsi - amit az imént csatolhatott rá - cikkcakkban követte a vontatót. Elhúzott az almasor mellett, befordult az ismét kinyitott nagykapun, és megállt az irodabódé árnyékában. Mit tesz isten? A tartálykocsi épp egy szippantó volt.- Felvásárló úr! Hoztam magának egy kis fe- káliát. Igaz, még korán van hozzá, de ne izgassa magát, mert nem kell most kifizetni! - kiáltotta oda a kővé meredt átvevőnek, miközben szorgalmasan ürítésre állította a tartályon a kapcsolót. - Vigyázok rá, hogy az almára ne kerüljön, nem akarok én kártérítést fizetni. Lerakom az anyagot ide a sufnira, mert irodának ugye az már nem nevezhető, ahol nincs egy fillér sem. Csak ideiglenesen, aztán majd át tetszenek pakolni, ha útban van... na de gyerünk, nézzük, miből élünk. Üríteni kezdett. Úgy fogta a vastag gégecsövet, mint a főcsővezető a tűzoltóknál. A szarsugár a bódé tetején landolva lassacskán csordogált lefelé, és lassan fagyni kezdett az ordas hidegben... - Éjszaka, ha megjön a mínusz, már fűrészelhetik is! - kiáltotta oda az öreg, és mint ki jól végezte dolgát, megfordult és elindult hazafelé. - Az almáért meg mindjárt jövök... Majd a jószág megeszi... Este az orvos már csak a halálát tudta megállapítani. Valamiért megszakadt a szíve. J fi -----— -------------------~^v Palo tai István: » Elet - hozómra L ------- ----- ... j ✓
