Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-08 / 261. szám

Uj hang Szeretet Én szeretem édesanyámat, Ahogy te a tiédet. Szeresd a jót, A mindig szépet. Miért élünk? Hogy szeressünk. Kit kell szeretned? Aki, mikor kicsi voltál, óvott, féltett. Szeresd édesanyádat! Ahogy én az enyémet. Az iskola A tanóra? A szünet jobban tetszik. Nyári, esetleg téli, mind a kettőt szeretik. Aki otthon van, nem tanul, azt hiszi, jó neki. Pedig az unalom teljesen ellepi. Sajnálhatja, mert nagyon szépek A gyorsan múló diákévek. Addig örülj neki, amíg lehet, Mert az idő gyorsan pereg. Svédei Judit (15 éves) versei Októberi szerenád Kovács Barbara A z október sárgái, bar­nái és vörösbe hajló árnyai úgy fonták át a beton­házak között gyengécskén átszűrődő fénysugarat, aho­gyan a férfi szerette volna magához ölelni a titokzatos lányt. Csupán kétszer talál­koztak, mégis érezték: talán életük legnagyobb lehető­ségét szalasztják el, ha leg­közelebb is némán haladnak el egymás mellett. Azon a napon a lány külö­nösen ragyogott. Csillogó zöld szemei visszatükrözték a férfi első tétova pillantását. A szíve hevesebben vert, amint meglátta, hogy ismeretlen kedvese ott áll a buszmegál­lóban és feléje néz. A férfi is érezte ezt a különös lüktetést, melynek dallama lassú, bús szerenádként szállt a lány felé. Fejében zsongott az egész éle­te, amely az utca zajával ke­veredve pokoli fájdalommal töltötte el. Tudta, de legaláb­bis érezte, hogy tennie kell valamit, mert különben ismét eltűnik a lány. Talán ebben a pillanatban még magának sem merte bevallani, hogy fél attól, mi lesz akkor, ha ez a történet is olyan banálisán és ostobán végződik, mint azok, amelyekről az olcsó, agyon­olvasott ponyvaregényekben írnak. „Csak tíz méter" -gon­dolta magában, megsaccolva a közte és a lány között lévő távolságot. Csak tíz méter, s talán egy évtized, no és még mi minden más, ami még ak­kor is áthidalhatatlan marad számára, ha most úgy érzi, egész életében erre a pillanat­ra, erre a szívszorongató, édesbús érzelemre várt. Nem az elutasítástól félt, hiszen ab­ban szinte mindennél bizto­sabb volt, hogy a lány is tud­ja, mit őátél ebben a pillanat­ban. Inkább saját érzelmei ri­asztották meg, talán az, hogy másodperceken belül bevall­ja a lánynak, amit eddig maga elől is titkolt, hogy szereti. Ő már tudta, hogy a szerelem nem a tinédzserek által érzett boldogság, a szerelem fáj, ha az ember igazán komolyan ve­szi. Talán ettől akarta megkí­mélni magát, és persze a lányt is. S mégis, ahogyan ott állt a tömegben, érezte, el kell indul­nia feléje. Csak tíz méter - is­mételgette magában, már csak öt, négy, három. Amikor ujjaik először érin­tették egymást, a testük és a lel­kűk egyszerre remegett bele az addig lehetetlennek tűnő való­ságba. Egyikük sem szólt, csak némán elindultak egymás mel­lett, mintha most akarnának ki­lépni a világból, áthatolva a re­alitás ólomköpenyén, amely­nek létezéséről és átjárhatósá­gáról rajtuk kívül talán senki sem tudott. Amikor néhány órával később, a szeretkezés mámorától bódultán egymás karjaiban feküdtek, mindketten jól tudták: valami örökre meg­változott. Hogyan? - kérdezte a férfi. Őszintén - mondta a lány, és kedvesen megcsókol­ta a karjára szorosan rásimu­ló ujjakat. Aztán kávét ittak, majd hosszú perceken keresz­tül nézték egymást. A férfi eb­ben a pillanatban úgy érezte, hogy elrohan vele az idő, s a szilánkokra tört másodpercek úgy suhannak el mellette, akár a távolból jövő halovány se­gélykiáltás. Ismét félelem ke­rítette hatalmába, de már tud­ta, hogy mindezt a bizonytalan­ság miatt érzi. A lány is tétova volt, nem sejtette, mi következ­het ezután, hiszen felfogni sem tudta, hogy az elmúlt néhány óra gyönyörén bármi is túlte­het a jövőben. Minden olyan szép volt, már-már olyan hát­borzongatóan tökéletes, amibe az ember könnyen belehalhat, ha nem vigyáz. A ház előtti, szabványra készített kapuban nem volt hosszú a búcsúzás. A férfi megsimogatta kedvese arcát, majd alig hallhatóan súgta: „őszintén”. A lány ajkai mo­solyra húzódtak, de a torkán nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni. A szíve lükte­tése azonban ugyanazzal a las­sú, bús szerenáddal üzent a fér­finak, amely korábban ott, a buszmegállóban őt is megérin­tette. Gyorsan összehúzta ma­gán kabátját, és elindult az utca túlsó oldala felé. A férfi még órák múlva is hallotta a lány cipősarkainak ütemes üzenetét: „Őszintén". Besöté­tedett, útját a vasútállomás felé vette: ha siet, még elérheti az utolsó járatot. Levelek a (félig) zártosztályról Keö Andor 1. A pszichiátrián, ahol egy ideje élek, nem fenékig tejföl az élet. A jámbor, jó útra igyekvő alkoholistákkal nincs igazán nagy baj, és az is igaz, hogy dühöngő őrült se nagyon lakik közöttünk. Még csak nem is rossz ez a félbezártság, félkiszolgáltatottság. Az első nap olyan injekciókoktélt kap a fenekébe a páciens, ami felér egy üveg vodka elfogyasztásá­val. Nyomozókutyás komman­dó legyen a talpán, amelyik képes legyen megtalálni, ha si­kerülne kisétálni az esetleg nyitva felejtett ajtón. Ide önként jönnek a betegek. Szökés nincs. Mindenki tudja, mit kockáztat. Az is igaz, maga a gyógykeze­lés önmagában nem sokat ér. Kell hozzá akaraterő, és ha ez nincs elegendő, akkor talán se­gít az utólagos gyógyszerkúra, drasztikus alkoholellenes szer bőr alá ültetése. Itt mindenki gyógyulni akar, mégis sok a „hazajáró lélek”. Pistát úgy engedték el, hogy majd a jövő héten találkozunk, de az ugyan­akkor érkező Janit törzsven­dégként üdvözölték. Az ápolók sürögnek-forognak, az orvosok teszik a dolgukat. Ide az éppen eltűnő középosztály tagjai ke­rülnek, utolsó mentsvárként: vajon van-e még lehetőség a megkapaszkodásra? 2. A mezőgazdász „ - Sajnos, nem tudom vál­lalni sem a holnapi, sem a hol­naputáni szolgálatot, légy­szíves, telefonálj - és már ro­han tovább, hogy intézzen ezt- azt, főképp hogy a kezelő előtt álló bedöglött Trabantot újra képes legyen beindítani. Mu­száj is, mert ott van a kukori­catörés szezonja, és nem sza­bad lábon hagyni. Brigádokat szervez, embereket toboroz. A biztos haszon reményében, de az almatermelők sorsa sem hagyja nyugodni. Sok vizet nem zavar, de azért néha ide­geire megy betegeknek, ápo­lóknak egyaránt. Ilyenkor kis időre becsukják a hálós ágyba, azt is megadóan tűri, legfeljebb üzenetekkel bombázza leendő munkatársait, hogy vigyázza­nak a vetőmag minőségére. Valamikor pedig megbecsült tagja volt a kertészmérnökök népes seregének. Műveltsége hiánytalan talán még ma is. A hétfői Szerencsekerék egyik megfejtése (az vagy nekem, mi testnek a kenyér) után szö­veghiba nélkül, színészhez méltó hangsúlyozással foly­tatta Shakespeare örökbecsű sorait: „ s tavaszi zápor, fű­szere a földnek...” 3. Sanyi Megél a jég hátán is. Volt már börtönben, volt katona, és itt, a félig zárt osztályon sem először vendégeskedik már. Most jó darabig üres lesz az osztály nélküle. Legalábbis magával viszi a hangulat egy részét. Sajnálják az ápolók, be­tegek egyaránt. Meséli: végig­barangolta egész Franciaorszá­got úgy, hogy egy fillér nélkül vágott neki a három hónapos kirándulásnak. Pénzt úgy szer­zett, ahogy tudott, hol az itt a piros, hol a piros?, hol jó érzé­sű emberek segítették, de eze­ket kezének egyik ujján meg tudja számolni. Egy fillér nél­kül érkezett meg Nyíregyhá­zára. Valahogy itt se sikerült megakapszkodnia. Alkohol, rossz társaság, elvonó... Pedig mellette nem mehetett el haj­léktalan, hogy legalább egy tí­zest ne nyomjon a markába. A munkát sohase kerülte, így valami pénz mindig volt a ke­zében. Most egy kicsit nehéz lesz az ápolónők élete. A pszi­chiátrián sok a magatehetetlen beteg. Nehéz őket fürdetni. Sanyi ahol tudta, segítet­te önfeláldozó munkáju­kat, mégis csak ötven-hat- van kilós nők. Szent elha­tározása, hogy most vég­kép megváltozik, meg­állapodik, ha kell, olyan áron is, hogy mindent fel­számol a szabolcsi fővá­rosban, és máshol teremti meg új életének körülmé­nyeit. Harminchárom éves. Ideje, hogy benőjön a feje lágya.- Uraim, de uraim! En nem vagyok híve az ösz- tönösködésnek... Ne ragad­tassák el a helyzetet - kiál­totta a felvásárló és kiköpött. - Tudták nagyon jól, hogy ide kell hozni az almát, még­is kotlottak rajta novembe­rig...- A nénikéd! Az kotlik, vadbarom! Tizennyolcért kellett volna, mi? így leg­alább a húszast kicsavarjuk belőletek, hogy szakadjon rátok az emeletes reterát! — feleltek az emberek egymás szájából kapkodva a szót...- Az a húsz már tizenhat sincs, annyit már romlott és száradt az árujuk. Ami szep­tember végén egy kiló volt, az ma már nyolcvan deka sincs... ami akkor exportra mehetett volna, ma megy léüzembe...- Úgyis odament volna! Maguk már csak léalmát is­mernek, hogy az a... Eképpen csépelték a szót immár a sorbanállás harma­dik napján, amikor a sarkon csendesen dorombolva be­fordult Bayer Ottmár hal­vány almazöld Jaguárja. A hajdani zöldbáró - a felvá­sárlók megbízója - amúgy is szálka volt az emberek szemében, de már az autó­csoda látványa is elegendő­nek bizonyult a gazdák felbőszüléséhez, meg sem kellett szólalnia, pedig tulaj­donképpen ezért érkezett. (Hudák főtörzs körzeti meg­bízott rántott is egyet a de­rékszíján...)- Na, mi van, mester? Fu­rikázunk, furikázunk?! Még van pofája idejönni, hogy szomorodjon meg a Búcsú V napján! Nem vált le, főnök? Csak két napra? Én majd addig elmegyek maga helyett a mi­nisztériumba állami hozzájáru­lást kérni. Oda én is odamen­nék, de nem is jönnék üres kéz­zel, az hétszentség. Addig üt­ném őket, míg mozognak. Szép a kocsija, Bayer elvtárs! Cse­réljünk! Itt a Wartburgom. Na, megegyeztünk? A gépkocsi halkan surrogó motorral begördült a kapun, amit rögtön be is zártak mögötte, el­végre az ördög nem alszik. Szinte egyszerire vágódott ki a Jaguár négy ajtaja, elsőnek a sofőr, majd két tagbaszakadt kopasz pattant ki belőle, hogy fedezze Bayer Ottmárt, a megbízójukat. A nagyfőnök bevonult a kis irodá­ba, a kopaszok pedig megálltak az ajtóban, ahogy az illedelmes pitbullokhoz illik.-Látják,jóemberek?! Szemé­lyesen is megjelent köreinkben Bayer úr, hogy kezelje a prob­lémáikat! Maguk meg itten hőzöngenek a nagy pofájukkal. Azt ajánlom, köszönjék meg neki a jóságát, mert ha beborít­ják az agyába, hát lehet, hogy a hajukra kenhetik a termést. Csend lett. Mély csend. Va­lahol messze egy faluban halott­nak harangoztak... Aztán kinyílt az iroda ajtaja, és megjelent a „nagyúr”. Bayer Ottmár - per­sze a kerítésen és a kapun belül - felállt egy ládára.- Uraim és Hölgyeim! - köszönötötte az egybegyűlteket, arról a néhány asszonyról sem feledkezve meg, akik felváltot­ták urukat az almasorban. - Van egy jó hírem, meg egy rossz hí­rem. A jó hír az, hogy ezennel felemelem az átvételi árat hu­szonhárom forintra. A rossz vi­szont az, hogy ezt csak két rész­letben kaphatják meg. Az egyik felét még most novemberben valamikor, a másik felét meg áprilisban. Ha jó, jó, ha nem, mehetnek isten hírével. Máshol se próbálkozzanak, mert meg­állapodtunk az összes érdekelt­tel — tette rá a pontot mondan­dójára Bayer, majd kihasználva a pillanatnyi bénultságot, legé­nyeivel együtt kocsiba vágta magát és elviharzott. A gazdák ott álltak még vagy egy percig, aztán a felvásárló imigyen szólott:- Hallották, emberek. Ez van. Végül is jobban járnak, csak tü­relem. Az egyik gazda szép csendben lecsatolta a pótkocsit a zetorjáról, majd éles fordulattal kiállt a sor­ból és elindult a falu felé.- Hé, maga! Hová megy? És a pótkocsi az almával? - kiál­tott utána a felvásárló, de az öreg már nem is hallhatta a kérdést. Nem telt bele tíz perc, és a szik­rázó napfényben feltűnt ismét a gazda, amint visszafelé szágul­dott az úton, de olyan sebesen, hogy a vontatott tartálykocsi - amit az imént csatolhatott rá - cikkcakkban követte a vontatót. Elhúzott az almasor mellett, be­fordult az ismét kinyitott nagykapun, és megállt az irodabódé árnyéká­ban. Mit tesz isten? A tartálykocsi épp egy szippantó volt.- Felvásárló úr! Hoz­tam magának egy kis fe- káliát. Igaz, még korán van hozzá, de ne izgas­sa magát, mert nem kell most kifizetni! - kiáltot­ta oda a kővé meredt átvevőnek, miközben szorgalmasan ürítésre állította a tartályon a kapcsolót. - Vigyázok rá, hogy az almára ne ke­rüljön, nem akarok én kártérítést fizetni. Lera­kom az anyagot ide a sufnira, mert irodának ugye az már nem ne­vezhető, ahol nincs egy fillér sem. Csak ideigle­nesen, aztán majd át tet­szenek pakolni, ha útban van... na de gyerünk, nézzük, miből élünk. Üríteni kezdett. Úgy fogta a vastag gégecsö­vet, mint a főcsővezető a tűzoltóknál. A szarsu­gár a bódé tetején lan­dolva lassacskán csordo­gált lefelé, és lassan fagyni kezdett az ordas hidegben... - Éjszaka, ha megjön a mínusz, már fűrészelhetik is! - kiál­totta oda az öreg, és mint ki jól végezte dolgát, megfordult és elindult hazafelé. - Az almáért meg mindjárt jövök... Majd a jószág megeszi... Este az orvos már csak a halálát tudta megálla­pítani. Valamiért meg­szakadt a szíve. J fi -----— -------------------~^v Palo tai István: » Elet - hozómra L ------- ----- ... j ✓

Next

/
Thumbnails
Contents