Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-19 / 270. szám
Gyermekkoldusok Szatmárnémetiben (amatőr fotó) genek elől elzárkóznak, s megközelíthetetlenné válnak. A taxisofőrök, portások, akik jól ismerik őket, közvetíthetnek a tanárok és a gyerekek között, és ez segítheti a nevelők munkáját. Jól képzett szociális munkásokkal dolgozunk, akik hamarosan egy amerikai trénerek által tartott képzésen vesznek részt, hogy felkészülhessenek feladatukra. Lassan, lépésről lépésre haladunk. Nem szabad elhamarkodott intézkedéseket tenni. Hiába ragadnánk ki egy-két gyerekcsoportot, s helyeznénk emberi körülmények közé, nem tudnának mit kezdeni az új lehetőséggel. Nekünk mindert nap kell egy kicsit haladni, nem csak egyszer. Az utcagyerekek érzései hasonlóságot mutatnak a magyarországi cigányság reakcióival. Éppen ezért jöttem Magyaroszágra. hogy Lázár Péter pedagógus munkáját megismerjem. Mint ismeretes. Péter Nyírteleken az iskola igazgatónőjével vezette be a cigánygyerekek oktatására az osztály-otthon módszert. Hétköznap a Kedves Háznak nevezett egyemeletes lakásban töltik napjaikat a gyerekek, hétvégén hazautaznak. A nyírteleki tanárok meggyőződése, hogy a gyerek nem tehet róla, putriba vagy palotába születik, az ő dolguk, hogy megtanítsák őket élni. Úgy vélik, ha bemutatják számukra egy másfajta élet lehetőségéi, hu lelkeltik érdeklődésüket a tanulás iránt, talán képesek lesznek arra, hogy magasabb színvonal elérésére törekedjenek. Nico és Péter más-más országban, de ugyanazért a célért dolgoznak. Tapasztalatokat, tanácsokat adnak egymásnak, hogy megkönnyítsék a hányatott sorsú gyerekek sorsát. Ők azok, akik nem tudnak elmenni a segítségért kiáltó szomorú sorsok mellett, s hisznek abban, hogy nem csak a mesékben történnek csodák. Sírva fakadtam, s tudtam: a romániai utcagyerekekről soha többé nem tudok elfogultság nélkül írni. Akkor elterveztem, hogy én ezt a gyereket örökbe fogadom. Közben Boszniában és más kelet-európai országokban dolgoztam, s írtam egy levelet a srácnak, melyben megkérdeztem, akar-e a fiam lenni. Gondolkodási időt kért, majd döntött, hogy velem tart. Szerencsére tizenhat éves lett, így az ottani törvények szerint nagykorúnak számított, s ez megkönnyítette a dolgunkat, hiszen előre féltem a bürokrácia lassú, szabályos munkájától. Útlevelet szereztünk, és elutaztunk. Jó ideig Budapesten éltünk, a fiam angolul és magyarul tanult, könnyen beilleszkedett a közösségbe.. Nem volt gond vele, figyelte, hogy viselkednek mások, és utánozta az elfogadott normákat, könnyen teremtett kapcsolatokat. Sokat utaztam, ezért gyakran volt egyedül, s tudtam, ez nem jó számára. Felkértek arra, hogy készítsek egy nagy anyagot a Soros Alapítvány által támogatott albán oktatásfejlesztési programról. Egy hónapot töltöttem Albániában, ahol megismertem Fred Cuny-t, aki négyszázezer ember életét mentette meg. Fred nyolcvankilenc iskolát alapított. s mindent el tudott érni. Nico, hiányzol nekem! amit eltervezett. Az iskoláiban dolgozó tanárok hittek abban, amit csináltak: a tanítás és az iskola erejében. Nem arra törekedtek, hogy szép iskolaépületük legyen, hanem a benne folyó műhelymunkát tartották fontosnak. Innen vettem az ötletet, hogy Romániában is valami hasonlót kellene létrehozni. Az amerikai főnökömmel közöltem, hogy nem fogok több újságcikket írni. valami egészen más, számomra fontosabb munkába kezdtek. Felvettem a kapcsolatot a Soros Alapítvánnyal, s közöltem, szeretnék a romániai utcagyerekeknek egy fejlesztő programot készíteni. A román rendszer szerint, aki három éven át nem jár iskolába, az később sem folytathatja tanulmányait, amiatt nagyon sokan szenvednek, de a törvény miatt ezen egyelőre nem tudnak változtatni. Hisznek az iskola erejében A román kormány nyitott volt. és támogatta elképzeléseimet. A terveket s a program beindulását a Citybank, az ABN Ambro Bank és a Világbank is támogatta. Elsőként - Fredhez hasonlóan — egy olyan szellemi csoportot kerestem, akikkel érdemes dolgozni. Akik hisznek a közösség erejében, munkájukban s a célban, amiért dolgoznak. Egy lerongyolódott kul- túrházban alapítottunk egy klubot, melyben az iskolából kimaradt gyerekeket képeztük tovább. Harminchét tizenöt-húsz év közötti gyereket tanított öt tanár. Ezek a tanulók szüleikkel élnek, s jó kapcsolatot alakítottunk ki a családokkal is. Egy év elteltével akkreditáltattuk a klubot, hogy normál iskolaként elfogadják. Ezután megalakítottuk a következő klubot, majd ennek akkreditálása után újabb klubokat hoztunk létre. Az utcagyerekek tanítását most szeretnénk elkezdeni. Körültekintés és pontos tervezés szükséges ehhez a munkához. Legelőbb olyan embereket szeretnénk megnyerni, akiket kedvelnek, elfogadnak az utcagyerekek, mert az idcKozma Ibolya (Új Kelet) Néhány évvel ezelőtt Krohn Nico kanadai újságírónő az Amerikai Egyesült Államokban élte csöppet sem hétköznapi életét. Egy számítógépes magazinnak dolgozott, s arra vágyott, hogy többet tudjon, ismerjen a világból, de ki akarta kerülni a korábban hozzá közelálló technikai dolgokat. Hatéves munkája után úgy érezte, önmagából akar többet kihozni. Szabadságát Vietnamban töltötte, remélve, hogy az amerikai újságírók számára közkedvelt országban ő is talál munkát. Hiába keresett, állást nem kapott, csak maláriát. Egy hónap után elege lett Vietnamból, és egy kelet-európai országban akart letepedni és dolgozni, noha a régió iránt korábban nem tanúsított érdeklődést. Négy évvel ezelőtt érkezett Prágába, itt némi gyökere is volt, ugyanis dédnagyapja Csehországban született. Szabadúszóként dolgozott, és fél évbe került, amíg egy amerikai lap első oldalára kerülhetett. Két évvel később Boszniában akarta tölteni a szabadságát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy később innen tudósítja majd az amerikai lapokat. A viszontagságos utazás és a víz, villany, fűtés nélküli hálószoba miatt egy hét után visszaindultak. Átutaztak Románián, és meglepve látta a főváros pályaudvarán csavargó, tétlenkedő utcagyerekeket. Bukarestben az 1992-es felmérés szerint ezernégyszáz kiskorú lakott az utcán. Számuk azonban pontosan nem határozható meg, hiszen a gyerekek bújkálnak a rendőrség elől. Otthon a csatornákban A rendszerváltás után a rossz nevelőotthoni körülmények között élő gyerekek megszöktek az intézményekből, s a városok különböző alagsoraiban, csatornarendszerében bújtak meg. Csapatokba verődve élnek, az állomásokon nagy bőröndökkel érkező idegenek csomagjait cipelik kevéske pénz reményében. Közben állandóan bújkálnak, ugyanis a rendőrök minden ok nélkül verik őket, esetleg beviszik az őrszobára, hogy rövid idő múlva szabadon engedjék. Nico fotós kollégájának segítségével megismerkedett egy tíz-tizenöt fős gyerekcsoporttal, akik a város csatornarendszerében laktak. Egy hetet töltött a fiúkkal, akik kitüntettek barátságukkal. Életének ezt a Utcagyereket fogadott örökbe A hét eltelte után visszautaztam Csehországba, amikor elindult a vonat, ez a gyerek futott a szerelvény után, és rossz angolsággal kiáltotta: Nico, hiányzol nekem! szakaszát és céljait a közelmúltban egy nyíregyházi találkozás alkalmával mesélte el. Átutazóban volt a sza- bolcs-szatmár-beregi megye- székhelyen. ugyanis Nyírtelekre igyekezett, hogy megismerhesse Lázár Péter pedagógus munkáját, aki cigánygyerekek speciális fejlesztésével foglalkozik. Előbb azonban folytassuk a romániai utcagyc- rekekkel való ismerkedését.- Első pillanattól kezdve láttam, hogy a srácok közölt mély érzelmi kapcsolat alakult ki, csoportjukban különböző szabályokat állítottak fel, amit be is tartottak. Ha kabátot találtak, akkor annak adták, akinek nem volt meleg ruhája, ha ennivalót kaptak, megosztották egymás között. A csoport tagjai nagyon okosak, de többnyire tartózkodóak, félénkek voltak - meséli Nico. - Meglátogattam őket az otthonuknak nevezeti csatornában, melyet érkezésem előtt kitakarítottak. A beszélgetés után megkérdezték, akarok-e az anyukájuk lenni. Kicsit megdöbbentem, hiszen tizennégy gyereket nem tudnék eltartani. Elmondtam, ha az én gyerekeim lennének, iskolába járniuk, segíteniük, tanulniuk és dolgozniuk kellene. Aztán megszólalt az egyik gyerek: én szeretném ezt..., majd még kettő válaszolta ugyanezt. A csapatban volt egy fiú, akit elsőként pillantottam meg. Kedvesnek, jószívűnek és okosnak látszott. O is azok között volt, aki vállalta volna a kiszabott feltételeket. El vagyunk foglalva önös érdekeink, megélhetésünk és pénzünk hajszolásával, sem időnk, sem kedvünk nincs foglalkozni mások kínjaival, meg is lepődünk azon, hogy van néhány ember, aki képes félretenni egyéni céljait, s hajlandó az otthontalanoknak, az árváknaknak segítő kezet nyújtani. Hajlamosak vagyunk legyintve elsietni az ilyen példák mellett, remélve, ha mi nem vállalkoztunk rá, akkor másnak se sikerülhet a társadalmi problémák megoldása, a fájdalmak enyhítése. Azonban fejet hajtva be kell vallanunk, nemcsak a tündérmesékben történnek csodák. 1997. november 19., szerda Háttér Lázár Péter és Nico
