Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-11 / 263. szám
Riport 1997. november 11., kedd O TuJleu Huszonöt éve a nemzet napszámosai Naponta halljuk a pedagógusok társadalom felé kiáltott jajszavát, amikor arról panaszkodnak, hogy az oktatásra alig jut valamilyen csekély összeg a költségvetésből, s a rengeteg munkáért nevetséges fizetést kapnak. Vannak, akik vitatják a kétségbeesés jogosságát a szünetekkel, vakációval tűzdelt munkarendre hivatkozva, de több „látványos” érvet ők sem tudnak felvonultatni a tanári pálya különleges előnyeiből. Aki kétségbevonja a tanári munka nehézségét, az még sosem készült fel tanárként egyetlen órára sem, így nem tudja, hogy a pedagógusok napja nem az iskolában kezdődik, s nem ott fejeződik be. A minden órára lelkiismeretesen felkészülő, dolgozatjavító, szakkört, korrepetálást, tehetséggondozást vezető tanár a nap huszonnégy órájában „tanár”. Éppen ezért, akit egyszer igazán „megcsapott” az iskola légköre, látta a csillogó gyermekszemeket, megérezte az eredményes tanítás sikerének mámorát, nehezen „szabadul” a pályáról. Szerencsére még élnek igazán elhivatott pedagógusok, akik - bármilyen nehézséggel kell szembenézniük - folytatják az emberpalánták nevelését, oktatását. Mi is lenne velünk nélkülük? Az agyonszidalmazott gazdasági helyzet azonban sajnos egyre kevesebb ilyen, a hivatásának élő személyiséget hagy kibontakozni. A mai főiskolások nagy része inkább valami kifizetődőbb állás után akar nézni tanári diplomája megszerzése után, s lehet-e megróni őket ezért? Ha valaki huszonkét évesen elmondhatja magáról, hogy eddigi életéből tizenhat éven át az iskolapadot koptatta, diplomája van, csoda-e, hogy nem akar minimálbérért dolgozni? Hiába szeret tanítani, hiába csinálná azt legszívesebben... Akik már jóval korábban végeztek a tanárképzőkön, s oda nem - mai divat szerint - pusztán időtöltés céljából jártak, hanem komoly elhatározással álltak be a „csatasorba”, lelkiismeretes, szívós tanárokká váltak. A NAGY GENERÁCIÓ. A napokban csoporttalálkozóra gyűltek össze a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola huszonöt évvel ezelőtt diplomázott történelem-orosz szakos tanárai. Mostanában a legproblémásabb szakpárosítás! Az ő rendezvényükre látogattam, s velük beszélgettem életükről, a pedagóguslétről. Babus Andrea (Új Kelet) A tavaszias szombat reggelen a jubiláló csoporttagok a főiskola épületében gyülekeztek, majd ellátogattak szeretett tanáraik, Kicskci Antallné az orosz tanszék és Hársfalvy Péter, a történelem tanszék tanárának sírjához. A megemlékezés után a főiskolán folytatódott a rendezvény, ahol a csoporttagok meséltek egymásnak az elmúlt huszonöt év történéseiről. A tizenhat megjelent egykori hallgató közül tizenegyen tanítanak. A többiek is csak kényszerből hagyták el a pályái. Dalia Ferencné Nagykállóban, Alexa Lászlómé Gemzsén, Szabó Sándorné Tiszaűj- városban iskolaigazgató. Alexa Lászlónét arról kérdeztem, igazgatóként hogyan látja a tanári hivatást, s hogyan birkóznak meg a NAT-állította követelményekkel Gemzsén.- Ezt a hivatást csak az tudja igazán csinálni, aki szereti. Soha nem gondoltam arra, hogy más kereseti lehetőség után nézzek. Szerencsére kollégáim is hasonló felfogásúak. Kis iskola a miénk, amikor oda kerültem, olajos padló volt, amit nagy összefogással, társadalmi munkában szedtünk fel s cseréltünk ki. A szülők, nevelők adták össze a pénzt, s a felszedett padlóból lambériát készítettünk. A gyerekek festették a kerítést, a nevelők és a szülők meszelték a falakat. A községben nincs kultúr- ház, ezért minden rendezvényt az iskola szervez. Megküzdünk a pénztelenséggel, a farsangi belépő például egy tálca sütemény, amit a szülők sütnek. Mikulásra, gyereknapra a diákönkormányzat bevételes rendezvényeiből fedezzük a tanulók ajándékainak árát. A NAT-tal kapcsolatban kételyeim vannak, nem látom az út végét. Nem tartom szerencsésnek. hogy hetedik osztályban kezdik a bevezetését, ötödikben kellene beindítani. A műveltségi területek, az altémák elosztását sem látom még világosan, az alkotók nem gondoltak arra. hogy nem kellett volna minden órát lekötni... S még valami! Egyetértek azzal, hogy tanítsunk idegen nyelveket, de már megint átesünk a ló másik oldalára, mert olyan gyerekeknek, akik magyarul sem tudnak rendesen, s hatalmas erőfeszítésükbe kerül, hogy legalább elfogadható szinten tudjanak írni, olvasni, halálos vétek idegen nyelvet tanítani. A rengeteg energia és anyagi ráfordítás alig hoz eredményt. Szerintem idegen nyelvet a hármas tanulmányi átlag felett teljesítő nebulóknak lehetne csak oktatni. A NAT nagy előnyének tartom viszont, hogy a helyi sajátosságok figyelembevételével határozhatjuk meg a tananyag egy részét. Tibrencer Sándorné, Nagy Györgyné, Márton Zsuzsa, Galó Miklós né, Sár ősi End- réné, Orosz Ilona, Bors Mária és Halászná Váradi Jolán szintén a tanári pályán maradtak. Szinte valamennyien átképezték magukat németvagy angolnyelv-tanárrá, amikor a tanítási órák közül teljesen kiiktatták az orosz nyelvet. Sárosi Endréné Marikát, a nyíregyházi 17-es Általános Iskola tanárát, akinek munkáját a Művelődési Minisztérium a Kiváló Pedagógus kitüntetéssel ismerte el, ugyancsak a tanári élet gondjairól és szépségeiről kérdeztem.- A világ teljesen más volt akkor, amikor én végeztem a főiskolán. Mi komolyan gondoltuk, amire vállalkoztunk, eszünkbe sem jutott a pénz. A tanárokat ma nem becsülik és nem fizetik meg. Ez tény. Ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak. Nálunk a pénz nem téma. Meg élünk ebből is. Akik elmennek a pályáról, azok visszavágynak, s ezt csak az értheti meg. aki benne él. A NAT változásokat hoz, de kicsit ésszerűbben és fokozatosan kellett volna megszervezni ezt a lépést. A gyakorló pedagógusok véleménye sajnos nem tükröződik a koncepción. Ami eredményes volt, miért tettük tönkre? A mi dolgunk mindenesetre az, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a diákokból minden körülmények között. Amikor becsengetnek, be kell menni az osztályba, s a gyerekeknek nem mondhatjuk azt, hogy most „NAT van”, vagy pénz nincs... tanítani kell. Tanfolyamokra járunk állandóan, sokan átkép- zik magukat, hogy lépést tudjunk tartani, de ez még mindig nem elég. A fizikai erő azért véges. Márton Zsuzsa, aki élt Amerikában is. tolmácskodott, fordított, s angolból is megszerezte a tanári diplomát és belekóstolt a tanítás nélküli életbe, azt mondja:- A tanári sem erkölcsileg, sem anyagilag nem megbecsült hivatás. A NAT is a magánórákat termeli ki. Én azért tanítok. Hogy miért? Magamért és a gyerekekért. Halászná Váradi Jolán így vall a tanárságról:- Nincs az a pénz, amiért én hajlandó lennék arra, hogy ne tanítsak. A gyerekektől minden nap élményt kapok. Ha munkanélküli leszek, majd otthon tanítok. Az egykori csoport tagjai között olyan ember is található, aki a felnövekvő nemzedék nevelése mellett a felnőtt világ életében is jelentős szerepet játszik. Dr. Bányász Jánosné dr. Balku Matild országgyűlési képviselő az orosz nyelv mostoha helyzetéről és a pedagógus hivatásról szólt.- Egy jobb sorsra érdemes, világszerte elismert nyelv politikai játék eszközévé vált. Az orosz nyelv és kultúra közvetíthető lenne, közvetlen gazdasági értéke és haszna van. A divat mégis erősebb volt, s egyszerűen „levette a napirendről” a szükségesnél nagyobb mértékben. Ahogy az inga kileng... Nem lett volna szabad... A tanári pályát nézve, igaz a mondás: „a pedagógus a nemzet napszámosa”. A nemzetnek ritkán volt pénze arra, hogy e foglalkozást rendesen megfizesse. A tanár élete végéig tanul. Az állandó megújulást tartják fontosnak az itt megjelent társaim is. Sokan maradtak a pályán, aki módosított, csak kényszerből tette. Én is tanár vagyok, politikatudományt tanítok a főiskolán. Ahogy látom a társaimat, tényleg megvan bennük az az igényesség, hogy kiegyensúlyozott. harmonikus életet éljenek, ezzel példát statuálva a környezetnek, a diákoknak. Vannak persze nem sikerült házasságok. de a második próbálkozások is már kamaszkorba értek, tíz-tizenkét éves kapcsolatok a legfrissebbek is. Ez a mai világban nagyon fontos. —Mit szól ahhoz, hogy a megjelent csoporttársak gyerekei kivétel nélkül egyetemisták, főiskolások, a kisebbek pedig valamely jó nevű gimnázium tanulói?- Ebből is látszik, hogy az értelmiségi pályára lépett embereknek megmarad az igényük a tanulásra, s gyermekeiket is ebben a szellemben nevelik. A tudás örök érték, a divat bármit mond is. Az én húszéves lányom, miután egy nyíregyházi énekkarral bejárta a világot, most a Zeneművészeti Főiskolára jár. Nagyobbik lányom Shanghai-ban tanul kínai-filozófia szakon.- Hogyan lett Önből ország- gyűlési képviselő?- A rendszerváltás táján kezdtem aktívabban politizálni. Megnövekedett az igény a rendszert ismerő emberekre, s nem mindenki vállalkozott arra, hogy nagy nyilvánossággal megossza ismereteit. A Magyar Szocialista Párt megkért, hogy képviseljem a parlamentben. A nyíregyházi 1 -es választókörzet képviselőjeként indultam s nyertem. Egészségi állapotom megromlása miatt jövőre nem vállalom a jelöltséget. de nem szakadok el teljesen a politikától. Szeretnék a város politikájában továbbra is részt venni. S mi lett azokkal, akik elhagyták a pályát? Dán Petemé Ibolya tanárként kezdte, majd átképezte magát német szakossá.- Nem gondoltam, hogy ott tudom hagyni a tanári pályát. Nem is volt könnyű, de rákényszerültem. Férjemmel együtt a FÁK-országokkal kereskedünk fával, élelmiszerrel. Orosz nyelvtudásomnak nagy hasznát veszem, hiszen közvetlenül tudok beszélgetni az üzletfelekkel, nem kell tolmácsot igénybe venni, s így sokkal nagyobb bizalommal viseltetnek irányomban, mintha nem értenénk egymás nyelvét. Ha fel akarom hívni az egyik üzleti partnert telefonon, nem kell tolmácsért szaladgálnom, s ő is bármikor felhívhat. Találkozom régi tanítványaimmal, akik elmondják, bánják, hogy elbliccelték az orosz órákat, mert a kereskedelemben, az üzleti életben nagyon jó lenne... Keleten vagyunk. Üzleti lehetőségeket hagyunk ki nyelvtudás nélkül. Mellettünk élnek azok az emberek, akiknek megtagadtuk a nyelvét. Ez földrajzilag nem fog változni. Rá kellene ébredni, hogy szükség van az orosz nyelv tanítására, ha nem is olyan mértékben, mint kezdetben. Nagy Györgyné Julikának szerencséje van olyan szempontból, hogy „hobbiból” taníthat, azért, mert szereti csinálni, de a család tulajdonképpen a kamionos nemzetközi fuvarozási vállalkozásból él. Varga László huszonöt év tanítás után mondott búcsút a tanári pályának. — Voltam tanár, iskolaigazgató, szakfelügyelő. Aztán betársultam egy zoknikészítő üzembe. Kereskedelmi igazgató lettem. Emellett futballbíró vagyok, bejártam a világot Ausztráliától Argentínáig, mégis itt, Magyarországon képzelem el a jövőmet. Fut- ballbíróként hat évig Puhl Sándor asszisztenseként működtem, s az orosz nyelv ismeretének köszönhetem az érvényesülést, mivel nincs hazánkban más futballbíró, aki tud ezen a nyelven... Kovács Péter kezdetben szintén tanári állást töltött be, most Szombathelyen gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozik rendőr alezredesként. Felesége húsz év után hagyta ott a pályát, hiszen öt nyelven beszélő tizenhét éves lányuk taníttatására kell a pénz. Kalenda Zoltán újságíró. Kiadványszerkesztéssel foglalkozik, de nem lett teljesen hűtlen végzettségéhez, hi szén most egy ukrán-orosz nyelvű újságot adott ki, a hatoldalas Farmer Press-t. A főiskolát „egyetemi szinten” öt év alatt végezte el. azon indoklással küldték egy év „pihenőre”, hogy újságírókat nem képez az intézmény. Ez azóta megváltozott, hiszen a kommunikáció szak nemrég kezdte meg az ifjú újságírók képzését... Láthatjuk, ebben a generációban még volt és van hit a tanári pálya felé, s szerintük az orosz nyelvnek is eljön ismét az ideje, persze, a többi világnyelv mellett. Mindnyájan szívesen tanítanának, akinek pedig van rá lehetősége, szívvel-lélekkel tanít, leküzdve minden nehézséget. Ilyen tanárokra van szükség a jövőben is, s a beszélgetés üzenete az lehel a most végző hallgatók számára, hogy ne veszítsék el hitüket a pedagógus hivatásban, próbáljanak meg helytállni, mert szükség van rájuk. Hiszen egy nemzet olyanná lesz, amilyenek az ország tanárai...
