Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-20 / 245. szám

Kultúra 8 1997. október 20., hétfő | 1 Túristvándi hires művésze Nem igazán lehet eldönteni, melyik tehetséges művész jár jobban: akit „felkap” és már szinte dolgozni sem hagy a közvélemény, a kritika, a sajtó, vagy aki nyu­godtan éldegél művészetével, s nem zargatja a külvi­lág (persze így a hangos elismerés is elmarad). Talán e helyzetben is a legjobb az arany középút. Fehérvári József fafaragó művész nevét sokan ismerik és elis­merik, szerencsére mégsem fajult el az érdeklődés az elviselhetetlen szintig. Köszönhető ez annak is, hogy a művész egy csendes faluban éli nyugalmas napjait, messze a főváros és a nagyobb városok zajától, s nem zaklatják naponta a kíváncsiskodók. A művészt Túristvándiban álló házában kerestük fel. Babus Andrea (Új Kelet)- Debrecenben születtem 1924. november 19-én. Máraz óvodában dicséretet kaptam, amikor kockákból kilátótor­nyot emeltem. Az általános is­kola után a református gimná­ziumba kerültem, majd Szat­márira jártam iskolába. Ott be- leszerelmesedtem a repülésbe, s katonatiszt akartam lenni. Érettségi után katonának vit­tek, majd Amerikába kerültem mint hadifogoly. Itt kerültem közel a fafaragáshoz. Őrségbe mentem, s láttam, a zászlós úr szipkát farag egy bicskával. Gondoltam, ilyet én is tudok, hát megpróbáltam diófából kifaragni egy rózsát. Az első munkámat ugyan elrontottam, véletlenül átszúrtam a szip­kát, s így használhatatlan lett, de a „szerelem” megmaradt. Ottlétem idején sokat farics- káltam, például édesanyám­nak készítettem fakanalat, ap­róságokat. Hazatértem után Mérkre költöztünk. Favágó lettem. 1948-ban kihelyeztek tanítani Tiszakóródra.- Azt hiszem, mindenki előtt ismeretes az akkori fa­lusi iskolák helyzete. Hogyan oldotta meg a problémákat?- Egészen egyszerű: min­den én voltam. Fát vágtam, tanítottam, intéztem az isko­la ügyeit... Rektor bácsinak hívtak. Az iskolát juhhodály- ból alakították át tanintéz­ménnyé. A kályha annyira füstölt, hogy szilvalekvárral kenegettük körül a lyukakat, amitől mindig kellemes lek­várillat terjengett az osztály­ban. A gyerekek maguk me­szelték ki a termet. Harminc­négy esztendőt töltöttem ott, majd egy évet Tiszacsécsén. Ezután leszázalékoltak. Az­óta faragok ...- Töretlen érdeklődéssel fordult a faragás felé, vagy voltak hullámvölgyek is?- Mindig szerettem, de al­kalmanként más is lekötötte a figyelmemet... Autóztam, motoroztam, sőt még a ková­csolás mesterségét is kitanul­tam. A hatvanas években köl­töztem ebbe a házba, s bútorra volt szükség. Ekkor kezdtem el bútorokat készíteni.- Mit szeret a legjobban fa­ragni?- Igazán szobrot szeretek csi­nálni. 1946-ban közelről tanul­mányozhattam Vastag György Csikós című szobrát, s én azt szilfából kifaragtam. Kedvenc szobrom a Fekete bivaly. Két kiállításon is értéktelennek minősítették, majd a harmadik tárlaton Borsos Miklós csodá­latát és elismerését fejezte ki a szobor láttán. Nagyon büszke vagyok a nagy művész vélemé­nyére, aki el is jött meglátogat­ni engem.- Meséljen a munkáiról! Mi­lyen stílusban dolgozik, s hol láthatók a művek?- Minden stílust szeretek, a gótot, a barokkot, a naturalista ábrázolást, mégis a szecessziós stílus áll hozzám a legközelebb. A lakásomban berendeztem egy mini kiállítótermet, ahová rengetegen látogattak már, erről a vendégkönyv is tanúskodik. E szobában áll a szatmári szék (ebben ült Borsos Miklós), melynek háttámláján a szatmá­ri címer körül almák díszeleg­nek, s a debreceni szék, me­lyen a címer körül búzaka­lászok láthatók, valamint a nyíregyházi, beregi és szabol­csi szék. Itt kaptak helyet a domborművek, a Kerekes Izsák balladája és a Lovas­fogat című munkák, valamint a szobrok: a Szibinyányi Jank, a Toldi és a Debreceni emlék. A tiszafa-szekrényt honfogla­lás kori szíjkengyel díszíti, a Csaba-láda a hun-magyar mondakör eseményeit eleve­níti fel, s a láda egyik oldalá­nak jeleneteit már sokszor ki­faragtam külön kérésekre. A világ minden részén találha­tó művem, vitték angolok, ja­pánok, franciák, németek, arabok, finnek... Egy Jézus-fej és egy turulmadár például Amerikába került.- Hogyan hatott az ismert­ség az Ön életére?- Sok barátot és sok hara­gost szereztem. Nagy az ér­deklődés, sokszor nincs időm megcsinálni azt, amit ma­gamnak szeretnék faragni, mert állandóan kérésekkel bombáznak. Ez olykor már terhet jelent a számomra, de azért örülök neki. Befejezetlen szimfónia A zenekar próbál (saját lábára állni) Amikor ősz közeledtével a fecskék kotta­sorokat és lapokat formálnak a villany­drótokon, a hangversenyszezon is el­kezdődik. Nyíregyháza s a megye szép­számú zeneszerető közönségének fi­gyelme az utcai partitúrákról lassan-las- san a hangversenytermek felé fordul, s a minden évben újra és újra megjelenő, izgalmas élmények reményét keltő bi­zsergéssel várja az évad kezdetét. Most a háttérben zajló, amúgy is mindig sej­telmes előkészületek titokzatosságát fo­kozza, hogy nyár óta a pletykák forrás­vidékétől függően hol többé, hol kevés­bé aggasztó hírek érkeznek megyénk reprezentatív zenei együttese, a Szabol­csi Szimfonikus Zenekar háza tájáról. A legkézenfekvőbb ilyenkor nem találgat­ni, nem mérlegelni az információk hite­lességét, hanem elmenni a zenekarhoz. Kanda Ferenc (Új Kelet)- Igazából nincs velünk semmi különös - mondja Nagy Gyula, a Szabolcsi Szim­fonikus Zenekar titkára. - Pró­bálunk, készülünk az őszi és téli koncertekre. Persze né­hány dolog valóban megvál­tozott körülöttünk. Júniusban egyesületté alakultunk, meg­szakítottuk a kapcsolatot ad­digi működtetőnkkel, a Váci Mihály Városi Művelődési Központtal. Hogy miért, ne kérdezze, az okok annyira összetettek, olyan szövevé­nyesen fonódnak egymásba, a helyzet még oly mértékben tisztázatlan, hogy korainak tartanám erről bármit is mon­dani. Úgy érezzük, ha magunk intézzük a saját ügyeinket, nyugodtabban és eredménye­sebben tudunk dolgozni.- Miért éppen a nyári szü­net előtt váltottak?- Akkor lezárult egy idő­szak. Az egyesületté alakulás után mindenki vakációra ment, úgy gondoltuk, utána , kipihenten, feltöltődve neki­láthatunk terveink valóra vál­tásának.-Nem minden alakult úgy...- Hát nem. Karmesterünket, Martos Lászlót baleset érte, koncertmesterünk, Dávida Jánosné, aki egyébként az egyesület elnöke is, kórház­ba került. Fehér Ottót kértük fel a zenekar irányítására, de egészségi okokból ő sem vál­lalhatta azt a munkát, amit pe­dig szívesen csinált volna. Ekkor valóban kritikus hely­zetben voltunk.- Hogyan lábaltak ki be­lőle?- Sikerült megnyerni Ko- váts Géza debreceni karna­gyot, akivel néhány évvel korábban már szép sikereket értünk el, s ő koncertmestert is hozott magával. Velük s a negyvenkét szerződtetett ze­nekari taggal elkezdhettük a munkát. Új műsorstruktúrát fogunk kialakítani. Nagyobb figyelmet fordítunk a közön­ségnek arra a részére, akik a klasszikus zene könnyedebb, szórakoztatóbb darabjait sze­retik. Ezért következő kon­certjeinken mindig az első szám szól majd a kifejezetten „vájt fülűeknek”, a másik kettő a kilazulást, felengedést szolgálja. Szeretnénk, ha eze­ken az előadásokon a zenekart egy-egy igazán nagy nevű, nemzetközileg is elismert ven­dégkarmester dirigálná.- Megoldhatók-e ezek a fel­adatok úgy, hogy közben napi ügyeket intézni, szervez­ni, adminisztrálni kell?- Ha nem így gondolnánk, nem vállaltuk volna az önál­lóságot.- Nem gondolta meg ma­gát? Nem mondja meg, miért léptek erre az útra?- Legyen elég annyi, hogy úgy éreztük, nem kaptuk meg azt a támogatást, törődést és megbecsülést, ami egy ilyen együttest véleményünk sze­rint megilletett volna. Utunk természetesen egye­nesen Bradács Máriához, a volt működtető intézmény, a városi művelődési központ igazgatójához vezetett.- Nem tagadom, különösen az utóbbi két évben voltak konfliktusaim a zenekarral - mondja az igazgatónő. - Ezek azonban sohasem anyagi ter­mészetűek voltak, sokkal in­kább - hallva a közönség és a szakma egyre elmarasztalóbb véleményét a produkciókról - a zenekar tekintélyének, ko­rábban megszerzett jóhírének, szakmai színvonalának fél­téséből adódtak. Ezt ők vehet­ték támadásnak, de semmikép­pen a munkájuk szakmai ré­szébe való beleszólásnak, vi­szont úgy érzem, a nem meg­felelő teljesítményt kötelessé­gem volt számon kérni. Ez­zel együtt számtalan beszél­getésünk egyikén sem ejtet­tek szót elégtelen törő­désről, nem panaszkodtak nem kellő megbecsülésről. Nyugodt lelkiismerettel ki­jelenthetem, mi kiszolgál­tuk a zenekart a nehezen megszerezhető szerzői jo­goktól (és díjaktól) kezdve a folyamatos menedzselé­sen át az utolsó kottaállvá­nyig, a pályázatok sokasá­gán nyert pénzekről, me­lyeket az együttes működ­tetésére fordítottunk, már nem is beszélve. Ez az in­tézményi háttér - mely nélkül jóval kisebb cso­portok, közösségek sem létezhetnek, nemhogy egy ekkora és ennyi költséget, kisegítő tevékenységet igénylő együttes - még na­gyon fog hiányozni későbbi munkájukhoz. Nem ellenük drukkolok, féltem őket. De Isten bűnömül ne rója fel, nem sajnálom, hogy el­mentek. Az eljárás módja bánt, de nem ejtek könnyet utánuk. Mert ez már nem a Szabolcsi Szimfonikus Ze­nekar. Az volt 1990-ig, s az volt még akkor is, amikor a szatmárnémeti muzsikusok jöttek át kisegíteni, mert ők legalább profik voltak a szó legjobb értelmében. Most ti­zenhárom helyi taggal büsz­kélkedhetnek. A zenekar negyede! A fúvósok ilyen távozása fájdalmasan érin­tett volna. De hát náluk en­nek a gondolata sem merül fel. Miért? Nem, nem ve­szem úgy, hogy egy nyűg­gel kevesebbünk van. El­vesztettünk egy alapjában véve értékes együttest. Kívá­nom, hogy váltsák valóra el­képzeléseiket, legyenek si­kereik. Ez a város és a me­gye zeneszerető közönségé­nek érdeke. És ez a fontos. ESSSE3SI

Next

/
Thumbnails
Contents