Új Kelet, 1997. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-22 / 221. szám
Riport 1997. szeptember 22.. hétfő „Menetjegyeket^ bérleteket kérem V •••- Halió! Buszpályaudvar?-Igen. Parancsoljon!- Az ellenőrzési csoport vezetőjét keresem. -Azonnal kapcsolom.-Tessék, itt Nagy Tamás. Miben állhatok rendelkezésére?- Az Új Kelet munkatársa vagyok. Szeretnék a jövő hét bármelyik napján néhány órát eltölteni a buszellenőrökkel. Tudna ebben segíteni?- Kérem, semmi akadálya. Kedden fél négykor önért megyünk. - De... Szóval én... Úgy gondoltam, hogy... Reggel is...- Természetesen. Én is úgy gondoltam. Hajnalban fél négykor megyünk. Kanda Ferenc (Új Kelet) Az évente legfeljebb négy- szer-ötször adódó alkalommal, mikor kora hajnalban kelek, mindannyiszor megállapítom: a napnak ez a rövid szakasza gyönyörű. Túl azon, hogy minden friss, üde és harmatos, egészen sajátos érzés tanúja lenni egy új nap indulásának. Ilyenkor még minden tiszta és ártatlan, s az egészet valami várakozással teli titokzatosság hatja át. Körülbelül eddig jutok lírai elmélkedésemben, amikor kapunk előtt megáll Nagy Tamás autója. Éppen csak üdvözöljük egymást, befut a Szilvási Lászlót és Tóth Józsefet hozó kocsi is. Velük fogjuk tölteni - fotós kollégámmal együtt - a nap első részét.- Mindig ilyen korán kelnek? — hangzik el az eredetiségről árulkodó kérdés.- A. Tegnap ilyenkor már Mátészalkán voltunk. Kettőkor volt az ébresztő. Hm... A fiúk átveszik főnöküktől az aznapi útvonalat kijelölő borítékot (mert hát ez így működik: az ellenőrök is csak az induláskor tudják meg, hová is mennek), s máris indulunk a nap első állomása, Tisza- vasvári felé. A város melletti megállóban várjuk be a buszt. Felszállunk. Egy autóbusznyi álmos ember... Amíg Tóth József megnézi a sofőrnél lévő okmányokat, Szilvási László a félig vagy egészen alvó emberekre mutatva megjegyzi: - Nem elég, hogy nyűgösek, fáradtak, álmosak, még mi is zaklatjuk őket. Minden hajnalban jönnek, mindenkinek bérlete van, arcról ismerjük valamennyiüket. Ezeken a járatokon nincs fogás. Végigmennek az ülések között, az emberek oda sem néznek, félálmukból fel sem ébredve mutatják meg bérleteiket, csak az ellenőrök gépies hangja hallatszik: -Köszönöm... köszönöm... Szinte észre sem veszik Egymást.' Ismétlés a tiszalöki, felsősimái, érpataki, rozsréti ellenőrzéseken. Az élet csak a diákok csicsergésének megjelenésével költözik fel a komor járművekbe. Hát, ezt le kell vonni a hajnal csodáiból... Kilenckor elválunk két útitársunktól, bemegyünk az autóbuszállomásra. Finom teát kapunk, némi pihenőt, s egy kis beszélgetést a csoport vezetőjétől. Számokat hallok. A büntetésekből befolyó pénzekből 1,5-2 év alatt tudnak venni egy új buszt. A magukat „szabad utasoknak” vallók okozta bevételkiesésről nincs adatuk. Húsz ellenőr viaskodik az őket kijátszani próbáló utasokkal (voltak harmincán is), mind határozott fellépésű, de mérlegelni és pillanatok alatt dönteni tudó ember. Fontos tulajdonságok, hiszen a bliccelők nagy többsége nem akarja, nem tudja kifizetni a jegy árát. Persze van, aki sportnak, játéknak fogja fel a dolgot, s váltakozó kimenetelű, nem lejáró játékidejű mérkőzéseket vív az ellenőrökkel. Két újabb vendéglátónk Kertész József és Magyar János. Velük tallózunk a gyér délelőtti és dél körüli forgalomban. Előbbi amolyan sztorizós fajta, van ideje felidézni közel húsz év termésének néhány gyöngyszemét arról, hogy a trükkök tárháza milyen tágas, mennyiségük menynyire változó. Nem is olyan régen, este, már az utolsó fuvarral a buszállomásra tartottunk - meséli. Ketten voltunk a gépkocsivezetővel a buszban. Felszáll egy középkorú hölgy, szó nélkül indul befelé. - Asszonyom, megköszönném, ha megmutatná a jegyét - így a volánnál ülő. Válasz semmi. Megismétli a mikrofonba. Ugyanaz. Felállók, felteszem a karszalagot, odalépek. Hablatyol a hölgy valamit valamilyen idegen nyelven. Kézzel-lábbal, de világosan, érthetően mutogatom, hogy mit akarok. Csak jön a blab- labla. - Kihívom a rendőrt - szólok oda társamnak. A nő elpirul, de nem felel. - Asszonyom, látom, hogy megértette, amit mondtam. Kérem, vegyen egy jegyet, s kvittek vagyunk. Folytatódik a karatty. Kijön a rendőr, két perc alatt kideríti, hogy szó sincs külföldiről, megbünteti. - Most boldog? - kérdezi tőlem „ügyfelem”. - Én nem, de ön boldog lehet - válaszolom. - Más 100 ezer forintot is fizet egy éves nyelvtanfolyamért, ön pedig itt 1800 forintért öt perc alatt megtanult magyarul. És megállás nélkül mesél tovább, mígnem úgy dél körül új sztori születik. Találunk egy bliccelőt. Nyolc órája az elsőt. Nem tagad, nem mentegetőzik, nem szökik meg, de nem is fizet. A büntetésről szóló csekket összetépi, és szétszórja a padlón. Erre kap még 1200 forintot, szemetelésért. Behajthatósága enyhén szólva kétes. Délután Pokareczki Lajossal és az ellenőrök benjáminjával, a 22 éves Vass Gáborral megyünk tovább. A hazafelé tartó nyírszőlősi és sóstóhegyi diákinváziót célozzuk meg. De itt sincs baj. Csak egy nyolc év körüli, tágra nyílt szemű kisfiú mondja: A ... zanyukám... most ment a... zönkormányzathoz a... zigazolványért. Barack a fejre, megyünk tovább. Lám, nem fenevadak ezek a fiúk. Délelőtt is előfordult, hogy egy idősebb néni akkor állt fel jegyet lyukasztani, amikor már ott volt előtte a karszalag. — Ne tessék felállni, kilyukasztom én! Kellemesen csalódtam. Ez az az érzés, ami előfurakszik a többi közül, amikor befejezzük a napot. Az utasokban is, mert íme, több mint tizenkét óra alatt összesen egy szabálytalanul utazót találtunk. Fegyelmezettebben utazunk, mint korábban. Ebben nyilván benne van az, hogy a büntetés igen magas összegű, az elsőajtós felszállás is várakozáson felül bevált, de nyomatékosan benne van a nem mindenki által és nem mindenkor kedvező megítélésű embereknek a munkája, amelyről - egy napot velük töltve - az én véleményem is sokat változott. S nem lehet akkora az újság res- pektje, hogy messzire kerüljünk a valóságtól. Az egyik megállóban megkérdezte az egyik várakozó, hogy miért van most több ellenőr, mint korábban. Nincs több. Tízzel kevesebben vannak. De teszik a dolgukat. Nem „mennek rá” a mindenáron való megtorlásra, de ott vannak, amikor és ahol kell. Azt tapasztaltam, hogy a népszerűtlen munka is lehet szép, ha emberséggel és tisztességgel végzik. Érdemes volt hajnalban felkelni.
