Új Kelet, 1997. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-22 / 221. szám

Riport 1997. szeptember 22.. hétfő „Menetjegyeket^ bérleteket kérem V •••- Halió! Buszpályaudvar?-Igen. Parancsoljon!- Az ellenőrzési csoport vezetőjét keresem. -Azonnal kapcsolom.-Tessék, itt Nagy Tamás. Miben állhatok rendelkezé­sére?- Az Új Kelet munkatársa vagyok. Szeretnék a jövő hét bármelyik napján néhány órát eltölteni a buszellen­őrökkel. Tudna ebben segíteni?- Kérem, semmi akadálya. Kedden fél négykor önért megyünk. - De... Szóval én... Úgy gondoltam, hogy... Reggel is...- Természetesen. Én is úgy gondoltam. Hajnalban fél négykor megyünk. Kanda Ferenc (Új Kelet) Az évente legfeljebb négy- szer-ötször adódó alkalommal, mikor kora hajnalban kelek, mindannyiszor megállapí­tom: a napnak ez a rövid sza­kasza gyönyörű. Túl azon, hogy minden friss, üde és har­matos, egészen sajátos érzés tanúja lenni egy új nap indu­lásának. Ilyenkor még minden tiszta és ártatlan, s az egészet valami várakozással teli titok­zatosság hatja át. Körülbelül eddig jutok lírai elmélkedésemben, amikor ka­punk előtt megáll Nagy Tamás autója. Éppen csak üdvözöl­jük egymást, befut a Szilvási Lászlót és Tóth Józsefet hozó kocsi is. Velük fogjuk tölteni - fotós kollégámmal együtt - a nap első részét.- Mindig ilyen korán kel­nek? — hangzik el az ere­detiségről árulkodó kérdés.- A. Tegnap ilyenkor már Mátészalkán voltunk. Kettő­kor volt az ébresztő. Hm... A fiúk átveszik főnöküktől az aznapi útvonalat kijelölő borítékot (mert hát ez így mű­ködik: az ellenőrök is csak az induláskor tudják meg, hová is mennek), s máris indulunk a nap első állomása, Tisza- vasvári felé. A város melletti megállóban várjuk be a buszt. Felszállunk. Egy autóbusznyi álmos ember... Amíg Tóth József megnézi a sofőrnél lévő okmá­nyokat, Szilvási László a félig vagy egészen alvó emberekre mutatva megjegyzi: - Nem elég, hogy nyűgösek, fáradtak, álmo­sak, még mi is zaklatjuk őket. Minden hajnalban jönnek, min­denkinek bérlete van, arcról is­merjük valamennyiüket. Ezeken a járatokon nincs fogás. Végigmennek az ülések kö­zött, az emberek oda sem néz­nek, félálmukból fel sem ébred­ve mutatják meg bérleteiket, csak az ellenőrök gépies hangja hallatszik: -Köszönöm... köszö­nöm... Szinte észre sem veszik Egymást.' Ismétlés a tiszalöki, felsősimái, érpataki, rozsréti ellenőrzéseken. Az élet csak a diákok csicsergésének megjele­nésével költözik fel a komor jár­művekbe. Hát, ezt le kell vonni a hajnal csodáiból... Kilenckor elválunk két útitár­sunktól, bemegyünk az autó­buszállomásra. Finom teát ka­punk, némi pihenőt, s egy kis beszélgetést a csoport vezető­jétől. Számokat hallok. A bün­tetésekből befolyó pénzekből 1,5-2 év alatt tudnak venni egy új buszt. A magukat „szabad uta­soknak” vallók okozta bevé­telkiesésről nincs adatuk. Húsz ellenőr viaskodik az őket kiját­szani próbáló utasokkal (voltak harmincán is), mind határozott fellépésű, de mérlegelni és pilla­natok alatt dönteni tudó ember. Fontos tulajdonságok, hiszen a bliccelők nagy többsége nem akarja, nem tudja kifizetni a jegy árát. Persze van, aki sportnak, já­téknak fogja fel a dolgot, s válta­kozó kimenetelű, nem lejáró já­tékidejű mérkőzéseket vív az ellenőrökkel. Két újabb vendéglátónk Ker­tész József és Magyar János. Ve­lük tallózunk a gyér délelőtti és dél körüli forgalomban. Előbbi amolyan sztorizós fajta, van ide­je felidézni közel húsz év termé­sének néhány gyöngyszemét ar­ról, hogy a trükkök tárháza mi­lyen tágas, mennyiségük meny­nyire változó. Nem is olyan ré­gen, este, már az utolsó fuvarral a buszállomásra tartottunk - meséli. Ketten voltunk a gép­kocsivezetővel a buszban. Fel­száll egy középkorú hölgy, szó nélkül indul befelé. - Asszo­nyom, megköszönném, ha meg­mutatná a jegyét - így a volán­nál ülő. Válasz semmi. Megis­métli a mikrofonba. Ugyanaz. Felállók, felteszem a karszala­got, odalépek. Hablatyol a hölgy valamit valamilyen idegen nyel­ven. Kézzel-lábbal, de világo­san, érthetően mutogatom, hogy mit akarok. Csak jön a blab- labla. - Kihívom a rendőrt - szó­lok oda társamnak. A nő elpirul, de nem felel. - Asszonyom, lá­tom, hogy megértette, amit mondtam. Kérem, vegyen egy jegyet, s kvittek vagyunk. Foly­tatódik a karatty. Kijön a rendőr, két perc alatt kideríti, hogy szó sincs külföldiről, megbünteti. - Most boldog? - kérdezi tőlem „ügyfelem”. - Én nem, de ön boldog lehet - válaszolom. - Más 100 ezer forintot is fizet egy éves nyelvtanfolyamért, ön pe­dig itt 1800 forintért öt perc alatt megtanult magyarul. És megállás nélkül mesél to­vább, mígnem úgy dél körül új sztori születik. Találunk egy bliccelőt. Nyolc órája az elsőt. Nem tagad, nem mentegetőzik, nem szökik meg, de nem is fi­zet. A büntetésről szóló csekket összetépi, és szétszórja a pad­lón. Erre kap még 1200 forin­tot, szemetelésért. Behajthatósá­ga enyhén szólva kétes. Délután Pokareczki Lajossal és az ellenőrök benjáminjával, a 22 éves Vass Gáborral me­gyünk tovább. A hazafelé tartó nyírszőlősi és sóstóhegyi diák­inváziót célozzuk meg. De itt sincs baj. Csak egy nyolc év kö­rüli, tágra nyílt szemű kisfiú mondja: A ... zanyukám... most ment a... zönkormányzathoz a... zigazolványért. Barack a fejre, megyünk tovább. Lám, nem fe­nevadak ezek a fiúk. Délelőtt is előfordult, hogy egy idősebb néni akkor állt fel jegyet lyu­kasztani, amikor már ott volt előtte a karszalag. — Ne tessék felállni, kilyukasztom én! Kellemesen csalódtam. Ez az az érzés, ami előfurakszik a töb­bi közül, amikor befejezzük a napot. Az utasokban is, mert íme, több mint tizenkét óra alatt összesen egy szabálytalanul utazót találtunk. Fegyelmezet­tebben utazunk, mint korábban. Ebben nyilván benne van az, hogy a büntetés igen magas összegű, az elsőajtós felszállás is várakozáson felül bevált, de nyomatékosan benne van a nem mindenki által és nem minden­kor kedvező megítélésű embe­reknek a munkája, amelyről - egy napot velük töltve - az én véleményem is sokat változott. S nem lehet akkora az újság res- pektje, hogy messzire kerül­jünk a valóságtól. Az egyik megállóban megkérdezte az egyik várakozó, hogy miért van most több ellenőr, mint koráb­ban. Nincs több. Tízzel keve­sebben vannak. De teszik a dol­gukat. Nem „mennek rá” a min­denáron való megtorlásra, de ott vannak, amikor és ahol kell. Azt tapasztaltam, hogy a nép­szerűtlen munka is lehet szép, ha emberséggel és tisztességgel végzik. Érdemes volt hajnalban fel­kelni.

Next

/
Thumbnails
Contents