Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30 / 202. szám
rejtőzködő MTI Erdet Kct cvig az erdőben rejtőzködött egy szerb férfi a horvátországi Lus- cani környékén, attól tartva, hogy megölik a horvátok, mert évekig a horvátországi szakadár szerbek félkatonai szervezetének tagjaként ven részt a délszláv háborúban. A horvát sajtó beszámolói szerint a 46 esztendős Milan Lazic a horvát hadsereg 1995 augusztusi offenzívája idején rejtőzött cl az erdőben, szülőfaluja környékén, miután a horvát egységek lezárták a menekülők elől a Boszniába vezető utakat. Lazic a dél-horvátországi Lus- eanitól 2 kilométerre kalyibát épített magának az erdő sűrűjében, elhagyott falvakba járt élelmet és ivóvizet szerezni. Szigorú biztonsági rendszabályokat dolgozott ki magának, nem vette fel a kapcsolatot senkivel, csak éjszaka hagyta el rejtekhelyét. Olyannyira sikerült elrejtőznie, hogy a környező erdőséget átvizsgáló horvát katonák és rendőrök sem fedezték fel búvóhelyét. A Vccernji List című zágrábi napilap beszámolója szerint Lazicot néhány nappal ezelőtt fedezték fel, amikor egyik éjszakai portyáján a környékbeliek meglátták a fegyveres szerbet. A horvát rendőrök követték a fér- fi nyomait, s rábukkantak kalyibájára. Lazic ellenállás nélkül megadta magát a hatóságoknak, átadta fegyverét, lőszereit és kézigránátjait is. Mint nyilatkozta, a horvát rendőrök tisztességesen bántak vele, megetették, megitatták, de vizsgálatot indítottak annak kiderítésére, hogy milyen akciókban vett részt. Lazic állítja, hogy semmiféle bűncselekményt nem követett cl. s legfontosabb célja, hogy ismét együtt élhessen feleségével és kislányával. Első sajtónyilatkozataiban azt állította, hogy a horvátországi szaka- dár szerbeknél a hadra fogható férfiak nem kerülhették el a besoro- zást, s azért bújkált, mert parancsnokai azzal rémisztgették: az „uszlaS sa” horvát katonák lel koncolnak minden elfő- gott szerbet. Végtisztességre várva... Július 20-án Boldirjevka falunál, Voronyezs közelében emlékhelyet avattak a 2. magyar hadsereg Donnál elesett majdnem 150 ezer katonája tiszteletére. Ukrajna területén, sajnos, sok helyen nyugszanak honvédeink ismert vagy még feltáratlan tömegsírokban. Kárpátalján is sok ilyen hely van. Egyikük Beregszentmiklós és Szolyva között található, a Latorca partján. A Szribna Zemlja (Ezüst Föld) című ukrán nyelvű ungvári hetilapban még 1995 áprilisában egy Anatolij Dubilevics nevű beregszentmiklósi lakos rövid cikkben számolt be arról, hogy 1944 októberének végén a község közelében, a Latorca-parti erdészházban hat sebesült honvédet gyilkoltak meg a szovjet hadsereg katonái. Dubilevics a kárpátaljai magyar szervezetek segítségét kérte a honvédek újratemetéséhez. Sztegura László szakasza Sztegura László szakaszvezető Az egykori erdészház, a tragédia színhelye Dalmay Árpád (Új Kelet) A felhívásra a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség jelentkezett és lépett kapcsolatba Dubileviccsel. Kiderült, hogy az illető belorusz nemzetiségű nyugalmazott katonatiszt, a szovjet hadsereg századosa volt. A 60-as években került Kárpátaljára, s ott is maradt, megnősüli, családot alapított. Dubilevics apósa, a ruszin nemzetiségű, magyarul kitűnően beszélő Sztegura László a második világháború idején a nyíregyházi 12. magyar királyi honvéd gyalogezred kötelékében a Nyírbátorban állomásozó III. zászlóaljnak volt a katonája, szakaszvezetői rangban szolgált. Az ezred részt vett a doni harcokban, majd 1944 őszén a Kárpátokat védte a szovjet csapatokkal szemben. A visszavonulás során elérték Sztegura László szü- lőfalujáL Beregszentmiklóst. Mivel ekkor már elhangzott Horthy Miklós proklamáció- ja, Sztegura úgy döntött, hogy a maga részéről befejezi a háborút, otthon marad. Bevonulása előtt erdész volt, a Latorca-parti erdészházban lakott a feleségével. Most itt húzódott meg, hogy átvészelje a front átvonulását. Röviddel a szovjet csapatok megérkezése előtt hat sebesült kért menedéket az erdészházban. Sztegura a padláson rejtette el bajtársait. Néhány nap múlva szovjet tiszteket szállásoltak be az erdészházba. Egyik dorbézolásuk során egy Ljuba nevű katonalány valamilyen okból váratlanul felment a padlásra, ahol rábukkant a sebesültekre. A részeg nő géppisztolyával öt honvédet lemészárolt, amikor a dobtárból elfogytak a töltények. A hatodik sebesült felvidéki származású lehetett, mert szlovákul könyör- gött az életéért, mondván, hogy felesége és négy gyermeke várja otthon. Az emberi mivoltából kivetkezett nő azonban nem kegyelmezett: a géppisztoly tusával verte szét a sebesült honvéd fejét. Aztán leereszkedett a padlásról, és röhögve mesélte el a történteket társainak a háziak füle hallatára. A mészárlás után az erdészház mennyezete átázott a vértől. A szovjetek nem engedték meg Szteguráéknak, hogy eltemessék a halottakat. Megfenyegették őket, hogy a honvédek sorsára jutnak, ha bárkinek is szólnak a történtekről. Pár nap múlva elvonult a front, s az erdész és felesége csak akkor merte az éj leple alatt lehozni a padlásról és eltemetni a honvédeket. Az erdészház kertjében korábban ásott lövészárokba hántolták el őket, gondosan elegyengetve a földet, hQgy ne legyen feltűnő. Senkinek sem mertek szólni, csak a szusz- kói görög katolikus papot kérték meg, hogy titokban szentelje fel a halottak nyugvóhelyét. A sír fölé szilvafát ültettek, hogy megjelöljék a helyet. Sztegura László mindezt röviddel halála előtt mondta el a vejének, Anatolij Du- bilevicsnek, megkérve őt, hogy amint lehetőség lesz rá, hozza nyilvánosságra a történteket, gondoskodjék a halottak méltó eltemetéséről. Dubilevics apósa végakaratát teljesítette, amikor az újsághoz, a közvéleményhez, a magyar szervezetekhez fordult. A BMKSZ elnöksége az éppen Beregszászon tartózkodó dr. Györkei Lenő nyugalmazott alezredes, budapesti hadtörté- nész javaslatára dr. Korsós László dandártábornokhoz, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete és Múzeuma főigazgatójához fordu.t segítségért. Levelükre Erdős László ezredes, i Honvéd Hagyományőrző Iroda vezetője, a Szakértői Bizottság elnöke válaszolt. Támogatta a szövetség elképzelését, hogy a meggyilkolt honvédek nek megadják a minden emberi megillető végtisztességet. S bár már jogerőre emelkedett a múlt év novemberében aláírt, a katonasírok sorsát rendező magyar-ukrán kormányközi megállapodás, az exhumálásra és újratemetésre nincs pénz sem Ukrajnában, sem Magyar- országon. A nemes elképzelés már-már dugába dőlt, amikor váratlan segítség érkezett: Mittermaier László Svédországban élő hazánkfia felajánlotta az exhumáláshoz, újratemetéshez és emlékmű állításához szükséges összeg jelentős részét, 1000 svéd koronát, ami 110-115 ezer forintnak felel meg. Most már csak az ukrajnai illetékesek hozzájárulására lesz szükség. A Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség elnöksége társszervezetének, a Szolyvai Magyar Kulturális Szövetségnek a vezetőségével közösen úgy határozott, hogy az exhumálás után a honvédeket a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak Szolyvai Emlékparkjában temetik el, közös sírban. Emlékművet is állítanak. A tragédia színhelyén, a rég lebontott erdészház ma még elhanyagolt, bokrokkal sűrűn benőtt kertjében emlékjelet, keresztet helyeznek el a honvédek mostani nyughelye fölé. A meggyilkolt honvédek személye egyelőre ismeretlen. Lehet, hogy az exhumálás után a sírból előkerülő tárgyak, elsősorban a katonák nyakban hordott azonosító jegyei segítségével sikerül kideríteni kilétüket, felkutatni rokonaikat. Megható és tiszteletre méltó, hogy a tragikus sorsú honvédek újratemetésének ügyét egy belorusz származású volt szovjet katonatiszt indította el, aki otthonra talált Kárpátalján, s akit az ott élő ruszinok és magyarok befogadtak. Ő bocsátotta rendelkezésünkre az itt közölt fényképeket is. Köszönet érte!
