Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-18 / 192. szám
Megyei krónika 1997. augusztus 18., hétfő Nadrágszij Fekete Tibor (Új Kelet) Nadrágszíj-parcelláknak nevezi a köznyelv azokat a termőterületeket, amelyek keskeny, hosszú és ipari termelésre alkalmatlan területek. Sajnos a privatizáció egyik „melléktermékeként” túl sok ilyen földterület jött létre, amelyen nagyon nehéz gazdaságosan földet művelni. Éppen tegnap láttam, amint egy ilyen hatszáz négyszögöles csíkról levágták az őszi árpát. A kombájn négyszer fordult, és már végzett is a munkával. Valószínű, hogy többe került a helyszínre menni, mint maga az aratás. Az aratógép gyomra még félig sem telt meg, mire végére ért a munkának. Nem tudom. a tulajdonos mit kezd majd a terménnyel, de túl sok haszna nem lesz rajta. Félreértés ne essék, nem a privatizáció tényével van bajom. Teljesen egyetértek azzal, hogy akiket megkurtítottak, azoknak jár a jogos jussuk, pusztán a megvalósítás módjával van bajom. Ismerek olyan gazdát, aki 16 holdas földterületét öt darabban kapta vissza. Egyetlen táblában minden bizonnyal sokkal gazdaságosabban tudná művelni, de mivel ötszörre árvereztek a faluban, így öt különböző, ráadásul jó távol eső helyen kapta meg az őt megillető részt. Most látni némi tétova kísérletet arra. hogy ezeket a részeket összevonják, de ez már eső után köpönyeg. Aki pénzt fektetett a talajerő-utánpótlásba, ne adj isten, még öntözőrendszert is kiépített földjén, nem szívesen válik meg tőle. Arról nem is beszélve, hogy állandó viták vannak a föld termőértéke körül, és az sem mindegy, hogyan lehet locsolni. Komoly egyeztetést követel, ha a gazda mindegyik földjéről egyszerre akarja betakarítani a termést. Az igazi gondot mégsem ez jelenti. Jelenleg ugyan érvényben van az a törvény, mely szerint, ha a földtulajdonos nem műveli a kárpótlásba kapott földjét, akkor állami tulajdonba kell vonni, de ennek nem tudnak vagy nem akarnak érvényt szerezni. Túl sok a parlagon hagyott termőterület, és elvileg a földhivatalok feladata lenne ezek ellenőrzése. Ugyanakkor a hivatal még a nyilvántartási jogkörének is alig tud eleget tenni, nemhogy még ellenőrizzen is. Marad tehát a káosz, és ez jó a zavarosban halászoknak. Ilyenkor lehet zsebszerződéseket kötni, most lehet kézen-közön át játszani a földet úgy, hogy a kutya se vegye észre. Nem mondom, hogy a szocializmus éveiben jó volt de hogy ettől jobb. az biztos. Meg lehetne taláni azt a megoldási, amely előnybe részesítené a magántulajdont, tisztelné a gazdákat, mégis rendet és fegyelmet tartana. Arra ugyanis egy darabig hiába számítunk, hogy pusztán jól felfogott érdekből maguk a gazdák megoldják ezt a konfliktust. Munkatársunktól________ Közel kétezer hívő gyűlt össze az ország minden részéről, sőt Szlovákiából és Nagy-Britanniából is tegnap Nyíregyházán, a református templomban és a hitközség gyülekezeti házában. A megyeszékhely negyedik alkalommal volt házigazdája a református hitmélyítő csendesnap elnevezésű rendezvénynek. A nap témája Isten családja volt. Istentiszteletet a budapesti Sipos Ete Almos mondott. Az igeszolgálatokon egyebek mellett a növekedés titkát és a család jövőjét elemezték a lelkipásztorok. A megye jó híréért Új Kelet-információ Kék sapkával, mistrálos szalaggal vonultak szombaton Kisvárda utcáin a mazso- retlcsoport tagjai. Mögöttük a fúvószenekar adta a ritmust az ügyes mutatványokhoz. Föntről, a felhők közül Szilágyi László, a Várda Drink Rt. vezérigazgatója és ár. Oláh Albert polgármester kísérte a Várfürdő fele sétáló tömeget. A Várda Drink Rt. dolgozóit hívta meg a szombati találkozóra, augusztus 16-án volt éppen hetvenöt eve, hogy megalakult az rt. jogelődje, a Kisvárdai Szeszipari Vállalat. Minden dolgozót ajándékkal várták a bejáratnál, s nem maradt el az ismerős szesz és üdítőital kínál- gatása sem. A megnyitóra kicsit későn érkezett az ügyvezető igazgató és a polgármester, hőlégballonjukat elfújta a szél. voltak. Amikor görög földön hallgattam a Danaidáik történetét a reménytelen vízhordásról, az ötven bűnös asszony meddő munkájáról, óhatatlanul is eszembe jutott: a szabolcs-szatmár-beregi nem bűnösöket miért sújtotta mindig a Danaidákra kirótt reménytelenség ítélete? Mert e táj embere évszázadokon át töltögette a kincset, de neki abból sosem jutott. Libanonban álltam a cédrusok alatt, Csontváry hangulatának adva át magam. És hiába épült Salamon temploma is e fából, nekem valahogy kis, karcsú, fehér törzsű nyírek futottak a szemem elé, névadói egy tájnak. Megbékítő szándékkal koccintottunk vodkával, valahol Verec- ke közelében, egy pisztrángostó mellett, és bár lelkemben ott volt a feloldozó jóindulat, lelki szemeim előtt ott vonult sorban a háború után elhajtott beregiek, vállajiak, szatmáriak kísértetcsa- pata. Lebírhatatlan öntudattal mutatják a Rajna-Majna-csator- nát. Röpködnek a tonnák, köbméterek, víztömegről szóló információk. Nekem egy kép fut a szemem elé. Százötven évvel ezelőtti. A legnagyobb magyar, Széchenyi István, a XIX. század zsenije egy forró augusztusi napon Tiszadobnál kiemelte az első lapát földet, és ezzel kezdetét vette a nagy vízügyi mű, a Tisza- szabályozás. Franciaországban, Grosbois-ban érdeklődéssel nézegetem Jean-Baptiste Louis Picon vicomte d 'Andrezel házát. Mindent megtudni róla, csak éppen egy marad ki az ismertetésből: barátja volt Rákóczinak. Aki pedig - levelezése szerint - azt is elmesélte neki, hogy miként kelt át a Tiszán Tiszabecs- nél 1703-ban, amikor megkezdte szabadságharcát. Magam előtt látom a becsi határban a Bajnokrétet, a Vészt, az első gy őztes csata színhelyét.... Kis magyar világunk, otthe nunk képei rávetülnek a nagyvilágra. Nem összehasonlítunk, csak emlékezünk. Emberekre, házakra, virágokra, folyókra, patakokra, ház előtt bókoló fákra, el nem csókolt csókokra, szentekre, illatokra, folyóban felugró halra, nyárban kemény földre, futó homokra, csaholó kutyára, erdőre, esti kolompszóra. Politikus uraiinék! Ne prosti- tuálják hát a haza- és megye- szeretetet konjunkturális célokból. Végtére is mi vagyunk többségben, azok, akik számára ez a táj az otthon. A kulturális műsorok mellett sportrendezvényeket szerveztek, ebédre gulyást főztek a szeszipari üzem munkatársai. Egyszerre tíz bográcsban gőzölgőit a finom étel, de mindegyiknek más-más volt az íze, noha azonos alapanyagból főztek. Varga Sándorné férjével együtt állt az üst mellé. A családfő szerint csak „ember”, méghozzá ittas ember tud igazán jól főzni, mert az nem sajnálja a fűszert. Elárulta azt is, hogy „titkos fegyver” is van a le vesben, amit a nagy szakácsokhoz hasonlóan ő sem árulhat el. Ebédidő előtt néhány tagú bizottság döntötte el, melyik a legízletesebb gulyás. A végső szavazatot azonban a háromszázötven fős dolgozói csoport, valamint családtagjaik és a meghívott vendégek tették. Déltájban valamennyien hosszú sorokban állva vártak mind a tíz bogrács előtt. Filléres gondjaink (Folytatás az 1. oldalról) Nem kell fizetni váltási díjat akkor, ha az ügyfél bármilyen mennyiségű és címletű pénzével valamilyen befizetést teljesít a postákon, vagyis ha készpénz-átutalási megbízást, közérthető nevén csekket fizet be, esetleg takarékbetétkönyvben helyezi el az összeget vagy feladja azt egy másik személy címére. Ezeknek a szolgáltatásoknak a lebonyolításáért a posta vagy a befizetőtől, vagy a számlatulajdonostól, illetve a bankoktól részesül díjbevételben, tehát ilyen esetekben ezért lehet eltekinteni a díj alkalmazásától. A pénzváltást ilyenformán egy szolgáltatásként lehet értékelni, és az ezzel kapcsolatban felmerült postai munka a váltási díjjal van megfizetve. Egyébként nem jellemző, hogy magán- személyek vennék igénybe a postának ezt a szolgáltatását, inkább olyan vállalkozások képviselői jönnek ilyen céllal a postára, amelyeknek az üzleti tevékenységükből adódóan keletkezik a nagyobb mennyiségű „aprópénze” vagy szükségük van más címletű bankjegyre vagy éppen pénzérmére. Bürget Lajos Sokan sokféleképpen és sokféle okból kifolyólag féltik Sza- bolcs-Szatmár-Bereg jó hírét és presztízsét. Van, aki ilyenkor, választás előtt úgy véli, ez jó gesztus, hátha ráharap a voksoló. Más üzleti érdekei miatt di- csérgeti, nem érzelmi, kizárólag gazdasági okokra visszavezethetően. De vannak olyanok - és szerintem ez a többség -, akik csak azért féltik a presztízst, men szeretik a megyét, büszkék arra, hogy itt élhetnek. Én ez utóbbiak közé sorolom magam. Jártam katedrálisok között, és a dómok felmérhetetlenül nagy falai mentén mindig eszembe jutott a tákosi mezítlábas Notrc Dame, a parasztbarokk csodája, a mosolygó szenteket őrző csarodai templomfal. Állhattam óceánok partján vagy lagúnák mellett, szemem elé mindig oda- kanyargott a Tisza, a Szamos, a Tűr, a Csaroda, a Kraszna. Járhattam a sivatagot, nézve a tevék hosszú vonulását, nekem itt mindig egy más sík, a szatmári és beregi jött a szemem elé, ligeteivel, kocsányos tölgyeivel, magányos leszállófáival. Amikor a felhőkarcoló nyomasztó csodája alatt törpéskedtem, mi más is juthatott az eszembe, mint a kis tarpai ház, előtte az esőbeállóval, ahol egykor fiú és leány fogta egymás kezét. Találkoztam rézbőrűekkel, feketékkel, sárgákkal, kreolokkal, mind izgalmas volt és szép, de emlékképeim között mindig ott volt Botpaládról Fábián Berti bácsi szép, hetyke bajszával, ott voltak a szép nyíregyházi lányok, az okos rétközi asszonyok huncut szemükkel. Hallgattam a büszke történeteket Chlodvigról, Szép Fülöpről, és közben azon járt az eszem, beszélünk-e mi itthon vendégeinknek ilyen lelkesen Báthoryról, aki semmivel nem volt alábbvaló. Az oxfordi királyi kápolnánál állva azon gondolkodtam, vajon hogy van most az ikertestvér, a nyírbátori gót kápolna? A quedlinburgi román székesegyházban eszembe jutottak Géza fejedelem követei, akik itt jártak először diplomáciai küldetésben, és míg a nyomasztó épület falát támasztottam, elgondolkodtam Szabolcs vezérről, aki talán éppen ez idő tájt földvárában nézegette a mesterei által készített arany tarsoly- lemezt. Amikor virágot szedtem Svédországban, tágra nyílt szemmel láttam: ezek éppen olyanok, mint a bátorligeti őslápban nyíló, jégkor utáni növénycsodák. Nagyapai történeteket idézgetve nézegettem az Isonzó vizét, közben azt fontolgattam, hogy hányán haltak itt olyanok, akik a Tisza mellől vagy éppen a nyíri mezőségből kényszerültek a frontra. Falat beborító gobelineken mutatták be a francia történelem jeles napjait, és - tudom, istenkáromlásnak is hathat - szemem előtt mint filmkockák peregtek a búzaszemek, gránátalmák, virágok, gólyák, melyeket beregi aszszonyok álmodtak meg, és keresztszemekkel öltötték saját maguk szőtte vászonra. Csodálni kellett a Laokoón-szo- borcsoportot, a kígyókat, a küzdő embert. És ekkor előjöttek az emlékezés rejtekéből a homokkígyók, az ecsedi láp sárkányai, a Bcreg-crdő kövön sütkérező kígyói, akiket nem a mese szült, hanem annak az embernek a képzelete, aki ezen a tájon vívta meg történelmi küzdelmeit. Hallgattam a misztrál simogatta dél-francia tájon született költeményeket, ezeket a szépséges lírai álmokat, a tenger, a domb és a virág üzenetét, és arra gondoltam, Szatmárcsekén Kölcsey Himnuszt írt, közölve az Istennel, hogy ez a nép már meg- bűnhődte a műitat is, a jövendőt is. Nyugat-európai nyelvvédőket hallgattam, akik izgalmi állapotban siratták elamcrikanizá- lódó anyanyelvűket, és talán egy pillanatra megnyugodtam, hiszen itt, Szatmárban, még úgy beszélnek, mint beszélt Arany, itt még szófordulatok jönnek ma is a vizsolyi Bibliából, errefelé még legszebb magyar nyelvünkön hívja gyermekét az édesanyja. A felhőkarcoló-erdők sűrűjében hallgattam a nagy sztorit, Amerika karrierjét, az Újvilág csodáját, és közben nem feledhettem az ide kitántorgott tiszakerecsenyi, nyírcsaholyi, tiszaadonyi földiket, akik e csodasztori névtelen munkásai Isten családja Születésnapot ünnepeltek
