Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-26 / 173. szám

Törődéséit, szeretetet adnak

Az öreg fa árnyékában a pádon babaarcú, vörös hajú kislány üldögél. Nem csinál különösebben semmit, édesanyja kezét szorongatva játszadozó pajtásait figyeli. Demeter Mátyásné meg-meg- simogatja Tímea arcát, s mikor rámnéz, látom a szemén, értelmileg sérült gyermekéért mindent megtenne. „A kisfiámat sajnos nem hozhattuk magunkkal, rá otthon az édesapja vigyáz. Két gyerekről már nagyon nehéz lett volna itt kint, Ököritófülpösön gondoskodni. Matyi tizennyolc éves, de teljesen mozgásképtelen, és gyakran rájönnek az epilepsziás görcsök is.”- Rendes körülmények között én vagyok otthon a két gyerekkel - folytatja az édesanya, Demeter Mátyásné. — Nem dolgozom, a férjem keresetét az ápolási díj egészíti ki. Nem is nagyon lenne időm semmire, hiszen Matyi és Timi rengeteg törődést, odafigyelést igényelnek. A fiú gyakorlatilag olyan, mint egy csecsemő. Pelenkázni, etetni, itatni kell. A tizenöt éves Timivel annyiból köny- nyebb, hogy ő azért elcsoszog a lakásban, önállóan eszik és szobatiszta. Bár rá is nagyon kell vigyázni, hogyha nem úgy jön ki a lépés és esik, akkor lehetőleg ne törje össze magát.-Mi történt a gyerekekkel?- A fiamat valami ismeretlen eredetű agyi károsodás támadta meg. Az orvosok sem tudták eddig megállapítani, mi történt vele, de elképzelhetőnek tartják, hogy még a szülés alatt érte a károsodás. Amikor a második gyermeket terveztük, mindent megtettünk azért, hogy egészségesen jöjjön a világra. Az első hónapokban nem is volt semmi baj. Tímea megszületett, szép és duci kisbaba volt. Figyelt a hangunkra, követte mozdulatainkat. Kilenc hónapos lehetett, amikor aggódni kezdtünk érte. Nem hogy nem állt még fel, de arra sem volt képes, hogy hasra forduljon. Észrevételeinket megosztottuk az orvossal is, de mindig azzal nyugtattak, hogy nem maradtunk le semmiről. Azt mondták, hogy kövér a kicsi és lazák az inszalagai, nem bírja úgy tartani magát, mint egy kisebb súlyú csecsemő. Aztán szép lassan kiderült, Tímea sem egészséges. Állapotán

változtatni neki sem lehet. Testi és szellemi fejlődésben egyaránt elmaradt hasonló korú társaitól.

Miközben beszélgetünk, Timi minden figyelmét jegyzet- füzetem köti le. Hajtogatja a lapokat, ujjaival köröket karcol a csíkos papírra. Valamit mond, de nem értem, mit szeretne. Édesanyja persze rögtön kitalálja gondolatát. Papírt, tollat hoznak, s a lap hamarosan megtelik vonalakkal, körökkel és ákombákomokkal. Szája közben meg-megmozdul, egyetlen nevet ismételgetve: Matyika. A kislány az otthon maradt bátyjának üzen.

— Nagyon nehezen viselik a legrövidebb időszakokat is, melyet külön töltenek egymástól. Amikor az első időkben Matyinál előjöttek az epilepsziás görcsök, kemecsei otthonunkból rögtön a kórházba siettünk vele. A görcsök azonban rendszerint elmúltak, s a gyereket csak megfigyelésre tartották bent a kórházba. Timi azonban teljesen kiborult, nagyon megviselte, ha testvére nélkül mentünk haza. Kértük az orvosokat - hogy mivel sajnos már van tapasztalatunk a rohamok terén -, ha nem erősek a görcsök, had maradjon otthon a fiú.

— Hogyan fogadta a környezetetek a két gyereket?

— Nagyon nehezen. Az első időkben rengeteget sírtam. Nemcsak ha magam voltam, hanem akkor is, ha valaki a gyerekekről kérdezett. Aztán egy idő után megtanultam kiolvasni az emberek tekintetéből, ki az, aki őszintén érdeklődik. Sok olyan embertársammal találkoztam, akiken láttam, még örülnek is a tragédiánknak. Akkor elhatároztam, nagyon erős leszek. Könnyeimet csak éjszaka sírtam ki a párnámra. Az első időkben a közvetlen családunk is nagyon

nehezen tudta feldolgozni, mikor kijelentettük, hogy mi felneveljük ezeket a gyerekeket. Nem azért szültem őket, hogy intézetben nevelkedjenek.- Ha jól tudom, Timi iskolába is jár.- Egészen pontosan magántanuló, és Nyíregyházáról a Bárczi Gusztáv Diákotthonból jön ki hozzánk rendszeresen egy tanító néni. Timi szerencsére hallgat rá, az iskolai feladatokat rendszeresen elvégzi. Most szeptembertől lesz ötödikes foglalkoztató csoportos. Kicsit elmaradtunk az iskolázással is, de nem nagyon bánom. Néhány évvel ezelőtt úgy volt, hogy a gyereket felveszik Tisazlökön az értelmi fogyatékosok iskolájába, ami egy bentlakásos diákotthon. Ám amikor megmondtuk neki, hogy iskolába fog járni, ahonnan csak hétvégeken hozzuk haza, teljesen összeomlott. Napokig nem szólt hozzánk, remegni kezdett a keze, újra bepislit, bekakált, és megjelent néhány ősz szál is vörös hajában. Nem gondolkodtunk, a férjemmel bementünk az igazgatónőhöz és visz- szamondtuk az iskolát. Nem hagyhattam, hogy idegenek neveljék, és csak néhány napot tölthessen el velünk azért, hogy időben elkezdje a tanulást. Igaz, hogy a sérült gyerekek másfajta törődést igényelnek, mint egészséges társaik, de sokkal több szeretetet képesek adni is.

Időközben benépesült az udvar. A lányok egy része a szövőszék mellé ült le, a többiek a fiúkkal kerékpárversenyt, vidám vetélkedőket rendeztek. A faházak teraszán a Mozgás- korlátozottak Szabolcs-Szat- már-Bereg megyei Egyesületének helyi csoportvezetői gyűltek össze Balogh Zoltánné elnök vezetésével, aki nemcsak az egyesületet, de a sérült gyerekeknek szervezett egyhetes tábort is irányítja.- Ez az idei már a kilencedik alkalom, hogy nyári üdülést rendeztünk a mozgás- és szellemi sérült gyerekeknek.

—

■t

Az idén húsz gyerek pihen itt kint, Ököritófülpösön, a Start Rehabilitációs Vállalat egyik egységénél. A néhány nap alatt megpróbálunk olyan programokat összeállítani, melyek nemcsak most nyújtanak jó elfoglaltságot, de maradandó élményeket is jelentenek ezeknek a fiataloknak. Nagy részük pszichés problémákkal küszködik, nehezen találják meg helyüket társaik között. A szövés, a bábkészítés, a biciklizés és a pingpongozás mellett autóbuszos kirándulásokat és strandolást is tervezünk. A zárónapon tábortüzet gyújtunk, és a gyerekek előadják vidám kis műsorukat. Erre már az első naptól kezdve lázasan készülnek. Szomorúan mondom, hogy nagyon nehezen jöttek a jelentkezések a táborra. A legtöbb gyerek visszajáró, csak egy-kétúj arc van köztük. Azért is hívtuk meg az egyesület helyi csoportvezetőit, hogy személyes tapasztalataik, élményeik alapján mondhassák jövő nyáron a szülőknek, érdemes és jó dolog ide kiengedni a mozgás- sérült gyerekeket. Már most várjuk a visszajelzéseket, hogy az ököritófülpösi táborba, vagy egy szafarilátogatásra engednék el szívesebben csemetéiket. Ezek azonban egyelőre még csak tervek, a megvalósításhoz támogatókat, szponzorokat kell szereznünk. Az idei év sem volt túl könnyű, hiszen

erre a néhány napra egyrészt az „Esélyt az ifjúságnak” alaptól nyertünk néhány ezer forintot, másrészt a Start Rehabilitációs Vállalat támogatta az üdültetést. Úgy érzem, mindenképpen megérte a fáradságot a

szervezés, hiszen a gyerekek nagy része haza sem akar menni innen. A lányok tegnap este is azért könyörögtek, hogy maradjunk még egy hetet, vagy jöjjünk vissza augusztusban is.

A saját otthon még csak álom

A törékeny fiatal lány ügyesen tolja át tolókocsis vőlegényét a felpuhult talajú úton. A kocsit a kerti asztal mellé állítja, majd leül velem szembe a padra. Míg füzetemet rendezgetem, fél szemmel látom, egyetlen pillanatra sem engedik el egymás kezét. Még két hét, aztán a fiatal pár anyakönyvvezető és Isten színe előtt egyaránt kimondhatja a boldogító igent. Mikor arra kérem őket, meséljenek életükről és a közelgő nagy eseményről, Simon József udvariasan menyasszonyára, Fazekas Marikára mutat, jelezve, kezdje csak ő nyugadtan a beszélgetést.- Egészséges gyermekként láttam meg a napvilágot, és egészen negyedik osztályos koromig az is maradtam. Aztán egy októberi délután elütött egy autó. Két és fél hónapig feküdtem kómában, élet és halál között. A fejem sérült meg.

Mikor végre a következő év nyarán kiengedtek a kórházból, már nem tudtam ott folytatni az iskolát, ahol abbahagytam. Kisegítőbe, fejeztem be az általánost, aztán Pesten egy gyorstalpalón varrónőnek tanultam. Tiszavasváriba kerültem vissza édesanyámhoz, és még sokáig vele és nevelőapámmal éltem együtt.- Én már sérülten születtem, s azóta sem tudok tolókocsi nélkül közlekedni - veszi át a szót József. - Magam is Tisza- vasváriban éltem, s bár mindketten a helyi mozgássérült csoport tagjai voltunk, mégsem ott találkoztunk először. Marikával a nevelőapja ismertetett össze. Amikor itt, Ököritófülpösön beindította ezt az intézményét a Start, mind a ketten ide jöttünk dolgozni, és itt is élünk. Akkor már túl voltunk egy szakításon, majd később mégis úgy hozta a sors, hogy

újra összekerültünk. Tavaly karácsonykor határoztuk el, hogy egybekelünk. Annak rendje és módja szerint megkértem a leány kezét az édesanyjától. Az esküvő időpontját csak nemrégen tűztük ki. Augusztus 2-án Tiszavasváriban házasodunk össze.- Alig várom azt a napot - szól közbe Marika. - Már kiválasztottam a menyasszonyi ruhámat is. Uszályosat szerettem volna, de az nagyon drága volt. Azért a gyöngyös is ugyanolyan szép. Jancsinak persze nem engedtem, hogy megnézze. Legyen meglepetés.- így aztán a csokor is titok. A jövő héten megyek katalógusból megrendelni az egyik virágüzletbe. Ez lesz az én ajándékom. Nem tervezünk túl nagy esküvőt, csak húsz-huszonöt embert hívtunk meg. Bár a család az első időkben nem igazán értette, miért akar

két sérült ember összeházasodni, azért lassan meg barátkoznak a gondola! ul Mi egész idő alatt toleranciát mutattunk, csak azt | érezve, hogy bárki bármii mond, összetartozunk. I vallom, tényleg nem v i gyünk szokványos pár. A jövőt azonban ugyanolyan szépnek látjuk így együtt, mint más fiatal. Szeret- J nénk majd családot is, de az még egyelőre csak távoli terv. Először saját lakás kellene. Az esküvő után a Start vezérigazga tójának, Balogh Zoltánnak a jóvoltából itt kim megkaphatjuk a megiue- sedett szolgálati lakást. ; Amikor saját otthonról álmodom, mindig kertes hazat képzelek magam ele Nem nagyot, csak akkorát, hogy ne tűnjön cl mellőlünk a természet.

Az oldalt írta: Sikli Tímea A fotókat készítette: Bozsó Katalin