Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-26 / 173. szám

Törődéséit, szeretetet adnak Az öreg fa árnyékában a pádon babaarcú, vörös hajú kislány üldögél. Nem csinál különösebben semmit, édesanyja kezét szo­rongatva játszadozó pajtásait figyeli. Demeter Mátyásné meg-meg- simogatja Tímea arcát, s mikor rámnéz, látom a szemén, értelmileg sérült gyermekéért mindent megtenne. „A kisfiámat sajnos nem hoz­hattuk magunkkal, rá otthon az édesapja vigyáz. Két gyerekről már na­gyon nehéz lett volna itt kint, Ököritófülpösön gondoskodni. Matyi tizen­nyolc éves, de teljesen mozgásképtelen, és gyakran rájönnek az epilep­sziás görcsök is.”- Rendes körülmények között én vagyok otthon a két gyerekkel - folytatja az édesanya, Demeter Má­tyásné. — Nem dolgozom, a férjem keresetét az ápolási díj egészíti ki. Nem is na­gyon lenne időm semmire, hiszen Matyi és Timi ren­geteg törődést, odafigyelést igényelnek. A fiú gyakorla­tilag olyan, mint egy cse­csemő. Pelenkázni, etetni, itatni kell. A tizenöt éves Timivel annyiból köny- nyebb, hogy ő azért elcso­szog a lakásban, önállóan eszik és szobatiszta. Bár rá is nagyon kell vigyázni, hogyha nem úgy jön ki a lé­pés és esik, akkor lehetőleg ne törje össze magát.-Mi történt a gyerekekkel?- A fiamat valami isme­retlen eredetű agyi károso­dás támadta meg. Az orvo­sok sem tudták eddig meg­állapítani, mi történt vele, de elképzelhetőnek tartják, hogy még a szülés alatt érte a károsodás. Amikor a má­sodik gyermeket terveztük, mindent megtettünk azért, hogy egészségesen jöjjön a világra. Az első hónapok­ban nem is volt semmi baj. Tímea megszületett, szép és duci kisbaba volt. Figyelt a hangunkra, követte moz­dulatainkat. Kilenc hónapos lehetett, amikor aggódni kezdtünk érte. Nem hogy nem állt még fel, de arra sem volt képes, hogy hasra forduljon. Észrevételeinket megosztottuk az orvossal is, de mindig azzal nyugtattak, hogy nem maradtunk le semmiről. Azt mondták, hogy kövér a kicsi és lazák az inszalagai, nem bírja úgy tartani magát, mint egy ki­sebb súlyú csecsemő. Aztán szép lassan kiderült, Tímea sem egészséges. Állapotán változtatni neki sem lehet. Testi és szellemi fejlődésben egya­ránt elmaradt hasonló korú tár­saitól. Miközben beszélgetünk, Ti­mi minden figyelmét jegyzet- füzetem köti le. Hajtogatja a lapokat, ujjaival köröket karcol a csíkos papírra. Valamit mond, de nem értem, mit szeretne. Édesanyja persze rögtön kita­lálja gondolatát. Papírt, tollat hoznak, s a lap hamarosan meg­telik vonalakkal, körökkel és ákombákomokkal. Szája köz­ben meg-megmozdul, egyetlen nevet ismételgetve: Matyika. A kislány az otthon maradt báty­jának üzen. — Nagyon nehezen viselik a legrövidebb időszakokat is, melyet külön töltenek egymás­tól. Amikor az első időkben Matyinál előjöttek az epilepszi­ás görcsök, kemecsei ottho­nunkból rögtön a kórházba si­ettünk vele. A görcsök azonban rendszerint elmúltak, s a gye­reket csak megfigyelésre tartot­ták bent a kórházba. Timi azon­ban teljesen kiborult, nagyon megviselte, ha testvére nélkül mentünk haza. Kértük az orvo­sokat - hogy mivel sajnos már van tapasztalatunk a rohamok terén -, ha nem erősek a gör­csök, had maradjon otthon a fiú. — Hogyan fogadta a környe­zetetek a két gyereket? — Nagyon nehezen. Az első időkben rengeteget sírtam. Nemcsak ha magam voltam, hanem akkor is, ha valaki a gyerekekről kérdezett. Aztán egy idő után megtanultam ki­olvasni az emberek tekinte­téből, ki az, aki őszintén érdek­lődik. Sok olyan embertársam­mal találkoztam, akiken láttam, még örülnek is a tragédiánk­nak. Akkor elhatároztam, na­gyon erős leszek. Könnyeimet csak éjszaka sírtam ki a pár­námra. Az első időkben a köz­vetlen családunk is nagyon nehezen tudta feldolgozni, mi­kor kijelentettük, hogy mi fel­neveljük ezeket a gyerekeket. Nem azért szültem őket, hogy intézetben nevelkedjenek.- Ha jól tudom, Timi iskolá­ba is jár.- Egészen pontosan magán­tanuló, és Nyíregyházáról a Bárczi Gusztáv Diákotthonból jön ki hozzánk rendszeresen egy tanító néni. Timi szerencsé­re hallgat rá, az iskolai felada­tokat rendszeresen elvégzi. Most szeptembertől lesz ötödi­kes foglalkoztató csoportos. Kicsit elmaradtunk az iskolá­zással is, de nem nagyon bá­nom. Néhány évvel ezelőtt úgy volt, hogy a gyereket felveszik Tisazlökön az értelmi fogyaté­kosok iskolájába, ami egy bent­lakásos diákotthon. Ám amikor megmondtuk neki, hogy isko­lába fog járni, ahonnan csak hétvégeken hozzuk haza, telje­sen összeomlott. Napokig nem szólt hozzánk, remegni kezdett a keze, újra bepislit, bekakált, és megjelent néhány ősz szál is vörös hajában. Nem gondol­kodtunk, a férjemmel bemen­tünk az igazgatónőhöz és visz- szamondtuk az iskolát. Nem hagyhattam, hogy idegenek neveljék, és csak néhány napot tölthessen el velünk azért, hogy időben elkezdje a tanulást. Igaz, hogy a sérült gyerekek másfaj­ta törődést igényelnek, mint egészséges társaik, de sokkal több szeretetet képesek adni is. Időközben benépesült az ud­var. A lányok egy része a szövőszék mellé ült le, a többi­ek a fiúkkal kerékpárversenyt, vidám vetélkedőket rendeztek. A faházak teraszán a Mozgás- korlátozottak Szabolcs-Szat- már-Bereg megyei Egyesületé­nek helyi csoportvezetői gyűl­tek össze Balogh Zoltánné el­nök vezetésével, aki nemcsak az egyesületet, de a sérült gye­rekeknek szervezett egyhetes tábort is irányítja.- Ez az idei már a kilence­dik alkalom, hogy nyári üdü­lést rendeztünk a mozgás- és szellemi sérült gyerekeknek. — ■t Az idén húsz gyerek pihen itt kint, Ököritófülpösön, a Start Rehabilitációs Vállalat egyik egységénél. A néhány nap alatt megpróbálunk olyan progra­mokat összeállítani, melyek nemcsak most nyújtanak jó el­foglaltságot, de maradandó él­ményeket is jelentenek ezek­nek a fiataloknak. Nagy részük pszichés problémákkal küsz­ködik, nehezen találják meg helyüket társaik között. A szö­vés, a bábkészítés, a biciklizés és a pingpongozás mellett au­tóbuszos kirándulásokat és strandolást is tervezünk. A zá­rónapon tábortüzet gyújtunk, és a gyerekek előadják vidám kis műsorukat. Erre már az első naptól kezdve lázasan készülnek. Szomorúan mon­dom, hogy nagyon nehezen jöt­tek a jelentkezések a táborra. A legtöbb gyerek visszajáró, csak egy-kétúj arc van köztük. Azért is hívtuk meg az egyesület he­lyi csoportvezetőit, hogy szemé­lyes tapasztalataik, élményeik alapján mondhassák jövő nyá­ron a szülőknek, érdemes és jó dolog ide kiengedni a mozgás- sérült gyerekeket. Már most vár­juk a visszajelzéseket, hogy az ököritófülpösi táborba, vagy egy szafarilátogatásra enged­nék el szívesebben csemetéi­ket. Ezek azonban egyelőre még csak tervek, a megvalósí­táshoz támogatókat, szponzo­rokat kell szereznünk. Az idei év sem volt túl könnyű, hiszen erre a néhány napra egyrészt az „Esélyt az ifjúságnak” alap­tól nyertünk néhány ezer forin­tot, másrészt a Start Rehabili­tációs Vállalat támogatta az üdültetést. Úgy érzem, minden­képpen megérte a fáradságot a szervezés, hiszen a gyere­kek nagy része haza sem akar menni innen. A lányok tegnap este is azért könyö­rögtek, hogy maradjunk még egy hetet, vagy jöjjünk vissza augusztusban is. A saját otthon még csak álom A törékeny fiatal lány ügye­sen tolja át tolókocsis vő­legényét a felpuhult talajú úton. A kocsit a kerti asztal mellé ál­lítja, majd leül velem szembe a padra. Míg füzetemet rendez­getem, fél szemmel látom, egyetlen pillanatra sem engedik el egymás kezét. Még két hét, aztán a fiatal pár anyakönyv­vezető és Isten színe előtt egya­ránt kimondhatja a boldogító igent. Mikor arra kérem őket, meséljenek életükről és a kö­zelgő nagy eseményről, Simon József udvariasan menyasszo­nyára, Fazekas Marikára mu­tat, jelezve, kezdje csak ő nyugadtan a beszélgetést.- Egészséges gyermekként láttam meg a napvilágot, és egészen negyedik osztályos koromig az is maradtam. Az­tán egy októberi délután elütött egy autó. Két és fél hónapig feküdtem kómában, élet és ha­lál között. A fejem sérült meg. Mikor végre a következő év nyarán kiengedtek a kórházból, már nem tudtam ott folytatni az iskolát, ahol abbahagytam. Ki­segítőbe, fejeztem be az általá­nost, aztán Pesten egy gyorstal­palón varrónőnek tanultam. Tiszavasváriba kerültem vissza édesanyámhoz, és még sokáig vele és nevelőapámmal éltem együtt.- Én már sérülten születtem, s azóta sem tudok tolókocsi nélkül közlekedni - veszi át a szót József. - Magam is Tisza- vasváriban éltem, s bár mind­ketten a helyi mozgássérült cso­port tagjai voltunk, mégsem ott találkoztunk először. Mariká­val a nevelőapja ismertetett össze. Amikor itt, Ököritófül­pösön beindította ezt az intéz­ményét a Start, mind a ketten ide jöttünk dolgozni, és itt is élünk. Akkor már túl voltunk egy szakításon, majd később mégis úgy hozta a sors, hogy újra összekerültünk. Tavaly ka­rácsonykor határoztuk el, hogy egybekelünk. Annak rendje és módja szerint megkértem a le­ány kezét az édesanyjától. Az esküvő időpontját csak nemré­gen tűztük ki. Augusztus 2-án Tiszavasváriban házasodunk össze.- Alig várom azt a napot - szól közbe Marika. - Már kivá­lasztottam a menyasszonyi ru­hámat is. Uszályosat szerettem volna, de az nagyon drága volt. Azért a gyöngyös is ugyanolyan szép. Jancsinak persze nem en­gedtem, hogy megnézze. Le­gyen meglepetés.- így aztán a csokor is titok. A jövő héten megyek kataló­gusból megrendelni az egyik virágüzletbe. Ez lesz az én ajándékom. Nem tervezünk túl nagy esküvőt, csak húsz-hu­szonöt embert hívtunk meg. Bár a család az első időkben nem igazán értette, miért akar két sérült ember összehá­zasodni, azért lassan meg barátkoznak a gondola! ul Mi egész idő alatt toleran­ciát mutattunk, csak azt | érezve, hogy bárki bármii mond, összetartozunk. I vallom, tényleg nem v i gyünk szokványos pár. A jövőt azonban ugyanolyan szépnek látjuk így együtt, mint más fiatal. Szeret- J nénk majd családot is, de az még egyelőre csak tá­voli terv. Először saját la­kás kellene. Az esküvő után a Start vezérigazga tójának, Balogh Zoltán­nak a jóvoltából itt kim megkaphatjuk a megiue- sedett szolgálati lakást. ; Amikor saját otthonról ál­modom, mindig kertes ha­zat képzelek magam ele Nem nagyot, csak akkorát, hogy ne tűnjön cl mellő­lünk a természet. Az oldalt írta: Sikli Tímea A fotókat készítette: Bozsó Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents