Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-21 / 143. szám

Interjú

1997. június 21., szombat

Szabad idejében beteg festményeket gyógyít

Hétvégi beszélgetés Gyikó Gyula nyugalmazott vízügyi mérnökkel ||

A Luther-ház második emeleti lakása valóságos képtár. A falakon körbe-körbe festmények, a szekrényeken szobrok és könyvek minden létező helyen. A lakás tulajdonosa Gyikó Gyula nyugállományú vízügyi igazgató, aktív restaurátor és festőművész: - Valamikor a háború kellős közepén végeztem el az Ipar- művészeti Főiskolát, és nem nagyon tudtam, hogyan tovább. Akkoriban inkább arról volt szó, hogyan lehet a borzalmakat túlélni, a művészetek (főleg az iparművészet) senkit sem érdekeltek. Élni meg kellett. így kerültem Budapestről Nyíregyházára, és a Nyír-Víz Társulatnál helyezkedtem el. Először rajzoló voltam, mert másra nem volt akkor lehetőség, majd 1948ban, az államosítások után megszereztem a szükséges műszaki végzettséget, és a Vízügyi Igazgatóságon dolgoztam. Negyven évet töltöttem a vizek szolgálatában, és az utolsó tíz esztendőben legelső munkahelyemen voltam igazgató. Nyugdíjas vagyok most már elég hosszú ideje, és sok időt szentelhetek kedves foglalatosságomnak, a festészetnek. Szívesen pepecselek régi festmények rendbehozatalával, de nem idegen tőlem egy míves képkeret újjávarázsolása sem. Mérnökként is művészként gondolkodtam, kivitelezőként pedig arra törekedtem, hogy ne csak hasznosak, de ízlésesek is legyenek az általam emelt épületek.

Berki Antal (Új Kelet)- Iparművészként és mérnökként miért adta fejét a restaurátori szakmára?- Díszítő-festőként végeztem, amit aztán pályám során soha sem tudtam csinálni. Ez a templomfestés szakmája, amit akkoriban nem nagyon lehetett művelni. Szükség sem volt rá negyvenöt, vagy ahogy akkor mondtuk, a felszabadulás után, de azért bennem maradt a festészet utáni vágy. Sok választásom nem volt, elkezdtem régi képeket javítani. Ma sem rózsás egy főállású képzőművész helyzete, közvetlenül a háború után pedig egyáltalán nem látszott elérhetőnek a festőművészet. Nagyon sokan ma sem merik fölvállalni a szabadúszást, de akkoriban egy ilyen döntés felért az éhhalállal. Sokan azt hiszik, hogy a restaurátor nem más, mint valamiféle mázoló, aki a régi képeken átfesti a színeket, hogy azok ismét régi fényükben ragyogjanak. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Húsz évvel ezelőtt a kezembe került egy XVn. századbeli Madonna. Valaki bajonettel kiszúrta a festmény (!) egyik szeméi. Az volt a feladatom, hogy a képet rendbe tegyem, ami nem volt egyszerű, mert a lyukat is meg kellett szüntetnem, és az épen maradt másik szem alapján megfestenem a hiányzót. Ez valahogy úgy történt, hogy megfoltoztam a vásznat, a régi és az új vásznat festékréteggel egy szintre hoztam, és a festő stílusában, a másik szem alapján láttam neki a munkának. Komoly felkészülést igényel ez a szakma, és bizony alapvető eleme a képző- művészeti tehetség.

I

— Vízügyi dolgozóként mennyire tudta hasznosítani művészi képességeit?- Rólam tudott dolog volt, hogy az esztétikához van valami közöm, tanácsadóként az országos főhatóságnak is segítettem. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mérnöki munka nagyon hasonlít a művészetekhez. Egy építésznek például olyan szinten kell tudni rajzolni, festeni, ami messze meghaladja egy amatőr tudását. Nem akarom magam Markó Károly hoz hasonlítani, de ő is mérnök volt, csak abbahagyta a műszaki pályát, és minden erejét a festészetnek szentelte. Én ezt nem tudtam vállalni, de a képző- művészethez sohasem lettem hűtlen. Azt gondolom, hogy a két szakma - legalábbis ami az alkotómunkát illeti - közös. Sokáig voltam kivitelező. Sok vízügyi műtárgy születésénél bábáskodtam. Mindig ügyeltem arra, hogy a kezem alól kikerülő munka szebb legyen, mint egy átlagos ipari létesítmény, odafigyeltem a formákra is, hogy csinosnak, szemrevalónak látsszon, hogy ne csak használati, de esztétikai értéke miatt is becsüljék az általam kivitelezett épületet. Végül is egy csúnya épület ugyanannyiba kerül, mint egy olyan, ami az ember szépérzékének megfelel, talán csak a tervezés kerül többe valamivel, de a felár bőségesen megtérül a látványban. És ha ehhez hozzávesszük, hogy egy ízléstelen házat is minimum száz évre építenek, akkor nyugodt szívvel jelentem ki: egy szép, esztétikai értékű lakóház építése nem kerül annyival többe, mint amekkora kárt okoz az ízléstelenség.- Azt mondják, hogy igazában csak nyugdíjazása után tért vissza a festészethez...- Ez nem egészen így van. Való igaz, hogy a munka mellett kevesebb időm maradt más jellegű tevékenységekre, de ami szabad időm volt, azt a festőállvány mellett töltöttem. Jól is

esett az egész heti kemény munka után kikapcsolódni. Nekem tulajdonképpen a festészet jelentette a pihenést.

I- Miért nem a Képzőművészed Főiskolára jelentkezett?- Igazában nem is tudom. De valószínű, oka lehetett az is, hogy Székesfehérváron az Ybl Miklós Főreál Gimnáziumban érettségiztem, ahol széles körű ismeret- anyagot tanítottak meg velünk, és a táblafestést valahogyan túl egyszerűnek találtam. Az iparművészeti főiskolán összetettebb volt a képzés, és bár nem voltam olyan nagyon jó tanuló, a különféle tantárgyakat szerettem.- Festőként milyen stílusban dolgozik?-Egész életemben figyelemmel kísértem a kortárs festőművészetet, és soha nem tudtam megszeretni az elvont képeket. Ez nyilván összefügg, azzal, hogy gyakorlati szakemberként vonultam nyugalomba. Én jobban szeretem azt, ha egy képen azonnal látszik, mit ábrázol. Saját képeim esetében nem kell megmagyarázni, hogy mi látszik a vásznon. Faludy György azt mondta, haragszik a művészekre, mert elvették az emberektől a szépet. Tökéletesen egyetértek vele. Ez nem jelenti azt, hogy naturalista lennék, de azt gondolom, hogy az elvont ábrázolásnak is megvannak a határai. Festőként talán többre vihettem volna, most lehetnék akár híres ember is, de soha nem törekedtem arra, hogy képeimet kiállításokon tegyem közszemlére. így is sokan ismernek. Képeim eljutottak a világ minden tájára. Éestek a magam stílusában, és ez a fajta látásmód, úgy látszik, tetszik a közönségnek. Egészen más a helyzet a restaurátori szakmában. Ott nem lehet egyénieskedni, de akiben nincs tehetség, aki nem képes egyéni látásmódját önálló festményben is kifejezni, az restaurátornak sem lesz jó, pedig akár tetszik, akár nem, azonosulni kell az éppen munkába vett festmény alkotójának stílusával.- Képes lenne Ón arra, hogy a saját feje után valódinak látszó Van Gogh-képet fessen?

—Úgy érti, hogy egy eredeti Van Gogh-ot? Minden további nélkül. Még csak le sem másolnék egy eredetit, hanem magamtól, de Van Gogh stílusában készíteném el a festményt. Persze azért nem imám alá Van Gogh-ként, a saját nevem alatt futna, de első pillantásra még egy szakértő is eredetinek nézné. (A mai technikai eszközök mellett amúgy sincs sok értelme az ilyen jellegű partizánkodásnak, hiszen a szakértők rövid időn belül megállapítanák a hamisítás tényét.) Az ilyen jellegű adottságok, mint a másik festő stílusához való alkalmazkodás, az évtizedek alatt szinte észrevétlenül alakultak ki bennem. Megtisztítom a javításra váró képet, „leolvasom” róla a színeket, megállapítom, hogy a képen lévő zöld színárnyalat milyen festékekből tevődik össze, és nekem

ugyanazt kell kikevernem, hogy az eredeti meg a javítás színben tökéletesen egyezzen.- Volt már olyan, hogy restaurálni hoztak egy képet, és Ón mondta meg a tulajdonosának, hogy milyen nagy értékű festmény van a birtokában?- El se hiszi, hányszor. Sok helyről hoznak hozzám képeket, és a tulajdonosok számtalanszor megkérdezik, érdemes- e áldozni a festmény rendbehozatalára. Volt olyan eset, hogy a kép ki se látszott a piszokból, még a színeket sem lehetett megkülönböztetni egymástól, és tisztítás után derült ki, hogy a kép Glatz Oszkár alkotása. Ezeket a „Búvópatak” képeket általában örökölték kuncsaftjaim, nem értettek hozzá, nem nagyon törődtek vele addig, és csak tőlem tudták meg, hogy milyen nagy kincs birtokába jutottak.

— És ilyenkor nem érez kísértést, hogy lemásolja a festményt, és az erdetit megtartsa magának?- Nem. Ez egyszerűen képhamisítás lenne, amire nem vinne rá a lelkiismeretem. Már olyan is előfordult velem, hogy a megrendelő kérte, egészítsem ki a képen látható hiányos aláírást. Erre sem voltam hajlandó, még akkor sem, ha pontosan tudtam, ki a kép alkotója, és megállapítottam, hogy a hiányos szignó a művésztől származik. A mi szakmánknak nagyon szigorú szabályai vannak, amiket be kell tartani.

I- És van olyan, hogy belejavít a restaurálásra hozott festménybe?- Néhányszor érzek ilyen késztetést, de saját akaratomból ezt nem tehetem meg, Sok gyenge kép van az emberek birtokában, ezeket egyszerűen nem is szabadna egy lakószoba falára kiakasztani. Volt úgy, hogy a megrendelő maga mondta, azt tehetek a képpel, amit akarok. Ilyen esetben, mondjuk úgy: kicsit szabadabban végeztem a restaurálást.

I- Végiggondolva eddigi életét, elégedett a sorsával?- Nem panaszkodhatom. Engem mindig az vezérelt, hogy megálljain a helyem. Vízügyi szakemberként kitüntetések sora bizonyította.' nem dolgoztam rosszul. 1 sem bántam meg, hogy néni lettem főállású képzőművész. BarcsayJenőmondta egyszer, hogy ő nem művész, ő festő. Valahogy én is így vagyok vele. Az életművem körülbelül nyolcszáz kép, amiből 150 van a birtokomban. A többi elment tőlem, ami azt jelentheti, hogy van közönsége a képeimnek. Azt gondolo: . mint res- taurátort is megbecsülnek. Helyrehoztam körülbelül 2000 festményt, még több képkeretet, amivel a nemzeü vagyont is gyarapítottam. Nagyon jó érzés látni a kliensem arcát, amikor jön és meglátja az újjávarázsolt képet. Volt. aki örömében megpuszilt. Ann munkánk szolgálat, olyan szolgálat, amivel meghosszabbítjuk egy művészi alkotás életét, hogy az időtlen időkig tudjon örömet okozni az emberiségnek.

„...életművem közel nyolcszáz képből áll” I