Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-03 / 102. szám

Gádor Magda és Nagy Sándor szobrászművészekkel

Nyíregyháza vendége volt a napokban Nagy Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész és felesége, Gádor Magda szobrászművész. Az idős művészházaspár azért jött látogatóba, hogy a város és a megye vezetőivel tető alá hozzák azt a megállapodást, aminek értelmében Nagy Sándor 660 darab kisplasztikát és köztéri szobrot ajándékoz Nyíregyházának. Nagy Sándor ellátogatott szülőfalujába, Bujra is, ahol a közeljövőben gyűjteményes kiállítást szeretne rendezni. A művészekkel a Centrál Hotelben beszélgettünk abból az alkalomból, hogy a művészetpártolásáról híres hoteltulajdonos Nagy Sándor néhány kisméretű szobrát állandó kiállításként mutatja be a szálloda vendégeinek.

Berki Antal (Új Kelet)

Nagy Sándor: - Bujon születtem, és Nyíregyházán tanultam meg a szobrászától Berki Nándortól. Gyerekkoromban láttam egy képet Erzsébet királynőről, nagyon megtetszett, és megformáztam gipszből. Akkoriban a magyarok hőseit mintázgat- tam. Zrínyi Miklóst például. Őt lovasként álmodtam meg. Aztán megmintáztam az öcsémet, aki hentes volt, és elhoztam a szobrot Nyíregyházára, mert itt olyan fiatalokat kerestek, akik tudnak faragni, rajzolni, festeni. Boross Gézának megmutattam a szobraimat, és különösen az öcsémről készült szobrocska tetszett neki. Valahogy így kezdődött.

| - Boross Géza ki volt?

N. S.: — Festőművész volt és rajztanár. Volt egy kiállítása, amit látott Ortutay Gyula, és akkor azt mondta, hogy Ilyen tehetséges embernek Pesten a helye. El is ment, de engem nem hagyott magamra. Beajánlott Berki Nándorhoz, aki a szabadiskola igazgatója volt. Attól fogva ott dolgoztam tovább. Sokat tanultam a szabadiskolában, aztán megismerkedtem Váci Mihály testvérével, Andrással, aki grafikus volt. Ő mondta, hogy nekem a főiskolán a helyem. Berki Nándor nem akarta, hogy Pestre menjek, azt mondta, négy év alatt kiállítóművészt nevel belőlem, de Váci András addig erősködött, míg fölkerültem a Dési-Huber népi kollégiumba. Két ilyen kollégium is volt. A másik volt a Der- kovits. Oda kerültek a szegényebb gyerekek. Ebből volt némi ellentét a két kollégium lakói között, de amikor megszüntették a népi kollégiumokat, és összeköltöztettek bennünket, onnantól kezdve jó barátok lettünk. Sokat rajzoltunk és tanultunk, készültünk a felvételire. Egy évig csak a felvételi bűvkörében éltünk. Jól sikerült a vizsga, elsőre fölvettek. Nem csak engem, hanem Pál Gyulát is, akit, azt hiszem, nem kell külön bemutatnom. Mikus Sándor osztályába kerültem. Mikus nagyon kedves, rendes ember volt, és nagyon tehetséges. Ma is azt mondom, hogy Pátzay Pál székesfehérvári lovasszobra azért sikerült olyan jól, mert Mikus nagyította föl.

j| — Ezt hogy tetszik érteni? N. S.: — Pátzay szobra kisméretű plasztika volt, ami nagyon megtetszett a fehérvári vezetőknek, és megrendelték életnagyságban. Pátzay nem nagyon értett a köztéri szobrokhoz, Mikust kérte meg, hogy nagyítsa föl a kisplasztikát. Mikus tökéletesen megcsinálta. Szerintem jobb, mint az eredeti.

1

77 Mikus Sándor készítette a Sztálin-szobrot? Gádor Magda: - Igen. Akkor csinálta a szobrot, amikor mi a növendékei voltunk.

N. S.: - Amúgy nagyon vonalas ember volt. Tőlem távoltartotta magát, mert azt hitte, hogy kulákgyerck vagyok. Apáméknak valóban volt ti- zenvalahány hold földjük, nyolcán voltunk testvérek. Jószerével megélni se nagyon lehetett annyi földből, de akkor úgy volt, hogy minden faluba ki kellett nevezni valakit kulák- nak. Szegény apám is majdnem rákerült a kuláklistára.

G. M.: - Sándor olyan határesetnek számított, majdnem kuláknak. Volt is ebből problémája, de szerencsére nem rúgták ki a főiskoláról. Mikus belebetegedett abba, hogy a Sztálin-szobrot ledöntötték, akárkit is ábrázolt, mégiscsak az ő szobra volt, mégis műalkotásnak számított, amit nagyon sok munkával kellett elkészítenie. Nemsokára meg is halt.

N. S.: - Nagyon jó tanáraink voltak. Mikus után tanított Pátzay meg Stróbl, sokat köszönhetünk nekik, mert mind a kettőnket tanítottak...

G. M.: — Én nem szerettem főiskolára járni, de azért elvégeztem...

N. S.: - Szerencsére. Manyi- ka nagyon sokat segített nekem akkoriban. Hat elemivel kerültem be a főiskolára, és neki is köszönhetem, hogy pótolni tudtam az alapokat.

GM.: - Nem kellett olyan sokat pótolni. Tanultatok a népi kollégiumban is, és a főiskolán inkább a szakmai tárgyakra helyezték a hangsúlyt. Volt valami elmélet is, de azt nem vették olyan szigorúan. Mindig is úgy gondoltam, hogy a végzettségen kívül nem sokat adott nekem a főiskola, inkább rontott rajtam, mint javított. Sokáig tartott, amíg már végzett szobrászként sikerült megtalálnom egykori önmagamat.

N. S.: - Pátzay volt a főtanszakvezető, mindenkit ismert. Rendszeresen látogatta az órákat, egy-egy odavetett megjegyzésével is képes volt az elakadt munkát tovább lendíteni.

A kövek sok millió éves titkokat hordoznak

I

I - Vannak munkái Nyíregyházán?

N. S.: — Van egy szobrom Sóstón és az Örökváltság-em- lékoszlop. Azt hiszem, annak köszönhetem a megrendelést, hogy amikor felavatták a Farkasréti temetőben Váci Mihály síremlékét, ott voltak a nyíregyháziak is, és nagyon tetszett nekik, amit csináltam.-Önök a főiskolán ismerkedtek meg. Mikor házasodtak össze?

G. M.: - Harmadévesek voltunk. Ennek már több mint negyvenöt éve. Jól megvagyunk egymással. Nem mindig szerencsés, ha két művész köt házasságot, de nálunk bevált. Nem zavarjuk egymást, amiben lehet, segítünk egymáson. Sándor sokszor kikéri a véleményemet, én elmondom, aztán ő vagy betartja, vagy nem. De ez fordítva is így van. Mind a ketten más szemmel nézzük a világot, és ha sikerül közös nevezőre jutnunk, letisztultabb, pontosabb munka kerül ki a kezünk közül. Soha nem féltékenykedtünk egymás sikereire. Sándor eredményeinek ugyanúgy tudok örülni, mint a magaménak.

N. S.: - Ha nem házasodunk össze, talán nem is maradtam volna a szakmában. Tulajdonképpen mindent neki köszönhetek. Kicsi asszony, de sziklakemény. Acélos kézzel irányított mindig, még most is. Nem baj. így volt jó.

I

—Jelent Önöknek valamit a kitüntetés?

N. S.: - Sokat. A szobrász szereti, ha szobrait megnézik, ha sokan látják. Egy-egy elismerés a közönség visszajelzését is jelenti.

G. M.: - Én is így vagyok vele. Úgy gondolom, hogy a társadalmi elismerések igazolják az addig végzett munkámat, ugyanakkor erőt adnak az előttem álló feladatokhoz.

I -Ennyi idő után köti még valami a szülőfalujához?

N. S.: - Természetesen. A gyerekkort nem lehet elfelejteni. ’49 óta élek Budapesten, de Búj mindig megmaradt emlékezetemben. Amikor tehetem, hazamegyek. Én készítettem a falu második világháborús emlékművét is. A háború idején még otthon éltem, magam is a behívóra vártam. Szerencsére nem vittek cl. Láttam, hogy elmennek a katonák, és ott marad a falu népe. Valahogy ezt akartam ábrázolni. Egy tömbből csináltam meg az emlékművet. Egyik oldalra a katonákat, a másik oldalra az otthon maradó falusiakat. Egy gyerek és egy öreg asszony köti össze őket egy síró, kezét imára kulcsoló asszony, az örök anya jelképeként.

I -Hogyan lehet beszerezni a követ?

N. S.: - Kimegy az ember a kőbányába, és megrendeli a neki megfelelő méretű követ. Van úgy, hogy azonnal megtalálom, de olyan is van, hogy ki kell a hegyoldalból bányászni. Mikorra a bányába megyek, pontosan tudom, hogy mit akarok faragni. Fejemben van az egész kompozíció. Látom, hány alakot kell megformálnom, mekkora lesz, és ennek alapján választok. Egy-egy ilyen kődarab minimum három és fél tonnás. Nem egyszerű szállítani se, vésni se. Szerencsére vannak különböző fogások, amit azért elég jól megtanultam az elmúlt ötven év alatt. Sokszor van úgy, hogy minden cél nélkül kimegyek a bányához, és találok valamilyen formájú követ, és azonnal elképzelem, hogy mit lehetne

belőle kifaragni. Ilyenkor nem tudom megállni, és azonnal megvásárolom, hazaviszem a kertembe, és nekilátok a faragásnak.- Egy nő hogyan képes ilyen nehéz munkát végezni, mint a kőfaragás?

G. M.: - Hát úgy, hogy én nem faragok, hanem mintázom. Előfordul nagyon ritkán, hogy vésőhöz nyúlok, de inkább formázom a szobraimat. Betonból készítem őket. Olyasmi ez, mintha agyagból dolgoznék, csak ezeket nem kell kiégetni. Ha a beton megköt, kész a szobor.

N. S.: - Manyika Egyiptomban látott festett szobrokat, és amikor hazajöttünk, kipróbálta, és azóta festi a szobrait.

G. M.: - Nem csak azóta. Már előtte is kísérleteztem ilyesmivel. Szeretek rajzolni, és néha a rajzaimat is színezem.

I- Lehet javítani, ha véletlenül nem úgy hasad, ahogy szerette volna?

N. S.: — Természetesen lehet. Szerencsére ilyesmi ritkán fordul elő. A kő nagyon törékeny. Vigyázni kell rá, óvatosan kell vele bánni, mint az asszonnyal. Volt úgy is, hogy elhatároztam, inkább fából fogok faragni, mert sokkal könnyebb, de valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Túl könnyű volt, túl egyszerű, semmi örömet nem találtam benne.

I

I - Volt valamilyen civil | foglalkozásuk is?

G. M.: - Soha. Mi mindig csak szobrászok voltunk. Valahogy sajnáltuk az energiáinkat másra pazarolni.

I

I - Akkor nyugdíjjogosult- | ságot sem szereztek?

N. S.: - Nem. A képző- művészeti alaptól kapunk rendszeres havi járadékot. Az alaptagokat megilleti ez a

pénz. Van egy barátom, aki tanít a főiskolán, ő nyugdíjat is kap, és ezt a pénzt is megkapja.

I- Mostanában milyen lehetőségeik vannak a szobrászoknak?

G. M.: - Régebben egyszerűbb volt. Voltak állami megrendelések, és ki többet, ki kevesebbet kapott, lehetett dolgozni. Ez a rendszerváltással megszűnt. Most szerencse is meg ismeretség is kell ahhoz, hogy valaki munkához jusson. Van olyan is, hogy egy múzeum vagy magánszemély megvásárol valamit, de ez nagyon ritka. Tőlem tavaly az osztrákok vásároltak egy kisplasztikát, de ezt akár véletlennek is nevezhetem.

I- Nyíregyházán nem terveznek kiállítást?

N. S.: - Nekem három éve volt itt tárlatom. Papp D. Tibor rendezésében hatszáz- hatvan darab kisplasztikát és nagyobb méretű szobrot állítottam ki. A nagyobbakat most is látni lehet a Városi Galéria kertjében. Elhatároztam, hogy ezeket a szobrokat a városnak ajándékozom. Most tárgyalunk a megvalósítás módjáról. Azt szeretném, ha ezeket az alkotásokat egy helyen összegyűjtve lehetne kiállítani. Még nem tudom, hogy ez miképpen fog megvalósulni, az biztos, hogy a város és a megye közösen fogja megoldani a kérdést.

I- Mi vonzza ennyire a kövekhez?

N. S.: - A kövek lelke és amit a belsejük rejteget. Évmilliók óta hordozza magában titkait, és boldog vagyok, ha sikerül előcsalogatnom.